Witold Gombrowicz: Operett (Nemzeti Színház, premier: 2014. szeptember 5.)

Igazi idényeleji formában, felkészületlenül érkeztem a Nemzeti első őszi premierjére. Még sohasem láttam Gombrowicz Operett című zenés drámáját (becézik operettkának, harcos operettnek és ki tudja még minek), bár nyilván számon tartom, mint a kelet-európai groteszk egyik fontos darabját, melyből tudom, hogy rengeteg fontos előadás született már, rengeteg meghatározó színházi személyiség interpretálásában. Azért nem ártott volna legalább hozzáolvasni valamit…

operett plakátRendesen meg is lepett a lengyel Andrzej Bubień rendezése, hiszen minden úgy tűnt, hogy ez egy rendes operett lesz. Kissé elrajzolt karakterű kékvérűek affektálnak, szövik apró-cseprő, ám számukra nyilván nagy jelentőségű ügyeiket, miközben szól a keringő, kering a tánc, forog a színpad. Atya-úr-isten, ez most tényleg ilyen lesz? – kezdtem aggódni az előttem álló három felvonás gyötrelmeire gondolva. Nem lett ilyen – nem véletlenül érdekel e darab annyi komoly, és nem elsősorban a népszórakoztatást szem előtt tartó színházi alkotót. Az operett látszólag végig operett, mely úgy csúszik szét, ahogy halad előre az időben. Végig szól a zene, a szereplők végig dalolnak, de a kezdeti habos-babos bűbáj gyorsan semmivé foszlik, és a degenerált glófok, bálók, helcegek és helcegnők abajgása szinte észrevétlenül úszik át egy karcosan groteszk, expresszionista elemekkel is bőven operáló, abszurd divatbemutatóvá (vö: Hajas Tibor Öndivatbemutató, 1976), mely tulajdonképpen nem más, mint az igen zűrös huszadik-huszonegyedik századi történelem sarkos allegóriája. Van a darabnak természetesen valami cselekménye is, ami azonban az összkép szempontjából majdhogynem lényegtelen – és elég nehéz is követni, mert a színészek hangosítása (miközben a zenekar relatíve szépen szól) igen gyatra.

Bubień rendezése lendületes, hatásos, átgondolt és összefogott. Az előadás minden mozdulata, minden másodperce precízen kiszámítva simul egymásba egészen a végkifejlet káoszáig, majd az abból való megtisztulás klasszikus katarzisáig. Így utólag azt mondom, az előadás első és második felvonása rendkívül magas színvonalú színházi teljesítmény, néhány zseniális képpel, ötlettel és gondolattal; a harmadik is tulajdonképpen tökéletes technikailag, azonban itt Bubień megoldásai számomra már közhelyesnek tűnnek. De alapvetően rendben van az egész, egy igazi progresszív, minden ízében aktuális előadás, profi munka és elsőrangú színházi élmény egy minden bizonnyal jelentős súlyú személyiség rendezésében.

operettSzabad színészi alkotómunkára nem igazán nyílik alkalom, hiszen a rendező minden egyes karaktert beállított, kvázi megrajzolt az arcizom legkisebb rándulásáig, ennek ellenére bőven akad kimagasló, remek alakítás. Elsősorban Trill Zsolt Fior mestere. Trill rendkívül izgalmas egyéniség, ahogy megjelenik először a színen, valami furcsa vibráció jelenik meg a térben. Tele van rejtéllyel, titokkal, meghatározhatatlan nemiséggel és finom intellektussal, és ez mind kell is ahhoz, hogy a harmadik felvonást le tudja vezényelni úgy, ahogy. Szinte lubickol karaterében Szatory Dávid (Charme gróf), ahogyan Farkas Dénes (Firulet báró) is. Elsöprő dinamizmussal mozognak, énekelnek, de nem akarnak szépen, operettista módon énekeli – és most itt ez a legjobb. Fehér Tibor szinte dantoni Hufnágel grófja vad, brutális és tüzes forradalmár. Bánsági Ildikó (Himaláj hercegné) felszabadult lazasággal bolondozik és mintaadó alázattal válik szereplővé a végső rettenetben. Ugyanilyen alázattal teljesít az előadás összes többi szereplője, színészek és táncosok is, dicséret illeti mindannyiukat.

Szólni kell arról is, hogy az előadás bizonyos momentumai alkalmasak az érzékenyebb nézők nyugalmának megzavarására. Többszöri, nyílt színi (természetesen imitált) intravénás droghasználat szakítja át először az operett csicsás kulisszáit, alaposan megsuvickolt papok és papok által megsuvickolt szolgálók, szakállas Conchita grasszál a pápával karonfogva és sok hasonló effekt viszi közelebb a darabot a végkifejlet minél hatásosabb és pontosabb megfogalmazásához. Semmi nem öncélú, ami a színpadon történik, semmi nem provokatív – csupán egy rettenetes, való világ látomása. Sajnos azonban ez az előadás valójában éppen ahhoz a nézőközönséghez szól, akik jelenleg éppen nem ebbe a színházba járnak. (Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház)

Kategória: Színház | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.