A királyt megölni (To Kill a King, 2003) – Egy ismert történelmi helyzet (Cromwell és Fairfax vitája a címbeli tárgyban 1645 körül) illusztrációjának jó Mike Barker filmje, jó Tim Roth és Dougray Scott is az illető szerepekben – a filmből azonban nem igazán tudhatjuk meg a két történelmi szereplő motivációit, nem ismerhetjük meg azt a kanyargós és végzetes utat, amit bejárt barátságuk… Tehát a lényeg marad rejtve. Túl sok és zavaróan stílustalan a kísérőzene is. Kár. 5/10

Vágy és virágzás (Lust och fägring stor, 1995) – Bo Widerberg utolsó játékfilmje, ami cseppet sem vesztett a nagy svéd rendező tabukat nem ismerő, őszinte hangvételéből. Ezúttal egy második világháború svéd hátországában játszódó történetbe ágyazva szemléljük egy 15 év körüli fiú és fiatal tanárnőjének erotikus játszadozásait, mely néha még szerelemnek is tekinthető. A korkülönbség, valamint a háború “hozadékai” azonban borítékolják a kapcsolat sorsát – melyet a fiú visel inkább felnőttmódra. Szép film. 7/10

Ki beszél itt szerelemről? (1979) – Bacsó Péter tüneményes, de azért fanyar humorú filmje a szerelem “valódi” természetéről, természetesen igen karcos korrajzzal a háttérben. Tarján Györgyi és Gálffi László a Kenguru után újra együtt – egy remek kis filmben, mely elsősorban mégis arról vált nevezetessé, hogy az akkoriban hírhedt és betiltott Beatrice is játszik benne egy jelenetben. 8/10

Ördög vigye (1992) – A Mami blú után ez azért már nekem sokk volt. Szinte fájt, attól függetlenül, hogy néha feltartóztathatatlanul kibuggyant belőlem a röhögés. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy a Pajer-Garaczi-Fábry-Dörner-Gáspár-Bán-csapat a magyar Monthy Python kívántak lenni… 5/10

A beavatott (Divergent, 2014) – Egy újabb romantikus tini-disztópia Az éhezők viadala után szabadon. Igazából semmi újat nem hoz a témában, chates rajongásra optimalizált társadalomkritika, filozófia és jövőkép, kétdimenziós hősök és kiszámítható cselekmény. Illogikus baromságok, pl. mi a francért kelll például kizárólag futva felugrálni a vonatra?! MIÉRT??? Untam, de nem kicsit, amikor éppen nem idegesített… 2/10

A szomszéd (Arlington Road, 1999) – Jó közepes thriller lenne ez a film, ha a végkifejlete nem tenné tökéletesen hiteltelenné. NINCS olyan terrorista, aki az általa kitervelt és végrehajtott terrorcselekmény “dicsőségét” áttestálná egy ártatlanra, miközben ő maga névtelenségben marad. Még egy “szimpla” sorozatgyilkos is szereti learatni tettének következményeit, kvázi “sztárként” ünnepelteti magát, nemhogy egy bármilyen ideológia mentén tevékenykedő, konkrét, meghatározott célért harcoló terrorista… Tim Robbins azért jó volt. 4/10

Twin Peaks (1990-91) – Az biztos, hogy annak idején nem igazán tudtak az emberek mit kezdeni David Lynch megkerülhetetlen, korszakos krimisorozatával. Mások viszont azonnal kattantak, tudok például szeánsz-jellegű Twin Peaks-nézésekről. Nekem elsőre -miközben nem is láttam az összes részt a két évadból- annyi jött le, hogy nagyon erős, sajátos hangulata van és furcsa karakterek művelnek benne sokszor megmagyarázhatatlan dolgokat… Most, több mint húsz év távlatából megdöbbentő, hogy mennyire szórakoztató széria a Twin Peaks összesen 30 epizódja, tele filmtörténeti utalásokkal, bizarr, abszurd és meghökkentő poénokkal, melyeken hangosan felnevetve riadok abból a bóbiskoló félálomból, amibe ringat Angelo ikonikus zenéje. A legnagyobb bizonyíték azonban Lynch és a Twin Peaks felszabadító erejű zsenialitására az, hogy azóta egyik krimisorozat sem olyan, nem lehet olyan, mint amilyen ez a műfaj előtte volt. 10/10