Ugye, az megvan, hogy miért nem lehet tökéletes szerelem egy férfi és egy nő között? Mert mindkettő mást akar: a férfi a nőt, viszont a nő a férfit… Talán ez a “nyilván pasiagyból kipattant” cinikus vicc járhatott Ned Benson fejében, esetleg Claude Lelouch klasszikus Egy férfi és egy nő című ballonkabátos románca (melynek még plakátját is kitetette a főszereplő szobájába), amikor nagyjátékfilmes pályájának kezdetén egyből két filmet szentelt a szerelem témájának. Az egyikben a férfi szemszögéből vizsgálunk meg egy kapcsolatot (ezt majd november végén látjuk a mozikban), a másikban – jelen poszt tárgyában – pedig a nő szempontjából, ugyanazt. (Benson nyilvánvalóan már szinte kórosan analitikus alkat, hiszen idén elkövetett még egy harmadik filmet is ugyanebben a tárgyban, melyben egyszerre, nyilván egy külső szempontból vizsgálhatjuk meg az előző két filmben megismert pár szerelmét.)

Az igen érdekes szépségű, természetes vörös és színésznek sem tehetségtelen Jessica Chastain A nő az Egy szerelem történetében. Az első kockákon éppen öngyilkosságot készül elkövetni. A meglehetősen rezignált lelkiállapotban elkövetett “végső megoldás” természetesen nem sikerül (hiszen akkor nincs film), viszont meghatározza a film későbbi hangulatát. A későbbiekben Eleanor Rigby (ez a neve a hölgynek, akinek Rigby nevű, pszichológusprofesszor apja szerette a Beatlest) próbálja újraépíteni életét, feldolgozni az azt ért traumát, rendezni viszonyát családjával és volt férjével, Conorral, e film párjának főszereplőjével (James McAvoy).

Sajnos, a film nem igazán érdekes. Nekünk, akiknek nyílik a pitypang és szerencsére messze elkerültek az olyan rettenetek, mint amik Eleanor és Conor szépségesnek induló házasságát tönkretették, nem igazán megindító és megérintő a nő hosszas útkeresése. Ennek oka meglehetősen egyszerű: értelmes, intelligens emberek e történet főszereplői, akik problémáikat is ilyen értelmesen, kellő visszafogottsággal és a lehető legteljesebb tárgyilagossággal próbálják meg orvosolni. Ezt azonban filmen egy idő után unalmas nézni. A “régi szép időkre” visszaemlékező flashbackek ugyan hoznak némi szenvedélyt, romantikát ebbe az eső áztatta merengésbe, de a történet java része kissé nyögvenyelős lelkizés. Persze, aki a szereplőkhöz hasonló lelkiállapotban van éppen, vagy volt nemrégiben, az nyilván másképp nézi Eleanor sztoriját, én azonban csak abban reménykedem, hogy Connoré más lesz. (Mégha tényszerűleg ugyanaz is.)

5/10