A film kezdő képkockáiban egy pillanatra feltűnik egy vékony, szakállas, fiatal férfi, szinte srác még, akit sok más emberrel együtt rendőrök zsuppoltak be a rabszállítóba, miután 1988-ban feloszlattak egy spontán utcai csoportosulást, melyen az abban résztvevők az 1956-os forradalom, valamint Nagy Imre rehabilitációját követelték. Ekkor még talán senki nem gondolta komolyan, hogy vészesen repedezik a szocialista blokk legvidámabb barakkja, pedig már csak hónapok voltak hátra a negyven évnyi szovjet irányítású diktatúrából. Rövidesen sor került Nagy Imre jeltelen sírjából való kihantolására, majd újratemetésére, a nyugati határt (valójában a polgárok nyugatra disszidálása ellen) védő, vasfüggöny néven “becézett” elektromos határzár felszámolására, a többpártrendszer, valamint a szabad, parlamenti választások bevezetésére, tehát a politikai rendszer megváltoztatására. A magyarországi történések bár nem voltak közvetlen okozói az egész szocialista blokk felbomlását eredményező folyamatnak (ahhoz kellett Gorbacsov glasznosztya, és még egy csomó más hazai és nemzetközi történés szerencsés együttállása is), azért volt egy momentum, mely mára legalább olyan súlyú szimbólumává vált a szocialista rendszer váltásának, mint a berlini fal ledöntése: ez pedig a magyar-osztrák határ megnyitása, melyen NDK polgárok tízezreinek jelentett megmenekülést Honecker elvtárs halálos öleléséből.

Ugyanez a férfi, akit akkor még bezsuppoltak a rendőrök, majd később, mint nagyhangú ellenzéki vezető, már Nagy Imre újratemetési ceremóniáján fennen követelte a Magyarországon “ideiglenesen” állomásozó (ergo, megszálló) szovjet csapatok kivonását, mintegy huszonhat évvel később, immár őszülő halántékkal, gyógyszerektől és hatalmi gőgtől szétfolyó ábrázattal, a vágyott Európai Unió rosszgyerekeként, ám a mostani orosz vezető leghűségesebb tanítványaként vasfüggönyszerű zárat építene az ország ezúttal déli határára, így megakadályozva más elnyomó rendszerekből érkező, szegény és kiszolgáltatott nyomorultak szabad vándorlását – miközben fillérekért árulja az országot kevésbé szegény és kevésbé kiszolgáltatott keletieknek.

Az 1989 – Határon című dán-német-norvég-magyar gyártású, dramatizált dokumentumfilm azonban nem erről a fickóról, hanem egy másik őszülő halántékú férfiről szól, aki viszont tényleg közvetlen és tevékeny részese volt az 1989-es magyarországi történéseknek. A dán Anders Østergaard és a magyar Rácz Erzsébet Németh Miklóst, Magyarország akkori miniszterelnökét bírta rá egy hosszabb visszaemlékezésre, ő hogyan látta a magyar rendszerváltást. Mondhatjuk persze azt erre, hogy miért kellett ezzel ennyit várni, de azt hiszem, megfelelőbb a “jobb későn, mint soha”. Avagy, kérdezte volna meg valaki korábban Németh Miklóst…

Szóval, az akkori miniszterelnök jobbára szabatos, ám igen tankönyvszerű(en hangzó), egzakt monoki angolsággal tárja fel a rendszerváltás, illetve az ahhoz vezető események általa megélt olvasatát, ami így önmagában is érdekes, de különösen az Németh (valamint az alkotók) száraz humorú, finom gesztusokkal árnyalt előadásában. Pontosan jellemzi saját köreinek, a párt prominenseinek és a kormánytagoknak habitusukból, illetve politikai beállítódásaikból fakadó reakcióit, melyeket az alkotók színészek, illetve valódi politikusokról készült eredeti híradó- és riportfelvételek utólagos (ám történetileg hitelesnek minősített) átszinkronizálásával szerkesztettek dramaturgiailag kerek egésszé, mely Nagy Imre maradványainak kihantolásától az illegális határátlépésért magyar határőrök által utolsónak lelőtt NDK-s polgár tragikus történetéig, és a határok azt követő teljes megnyitásának eufóriájáig ível.

Adódhat a kérdés, miszerint mennyiben tekinthetünk hitelesnek egy olyan dokumentumfilmet, mely szemlátomást manipulált anyagokból építkezik? Nos, szigorúan véve természetesen semmiképpen. Ez alkalommal azonban a film alkotóinak szándékában sem állt a sok szempontú, objektív ténymegközelítés erőltetése, mindazonáltal -saját, abban az időszakban átélt emlékeimet is felidézve- kevés ennél autentikusabb összefoglalóval találkozhattunk az elmúlt 25 évben, a rendszerváltás illetően. Értelemszerűen, Németh Miklósnál senki nem ismerheti jobban az akkori magyar kormány és politikai vezetés, valamint a külpolitikai vonatkozások tényanyagát, első kézből való, kritikus és önkritikus szavai olyan összefüggésekre világítanak rá, melyek talán már annyira nem magától értetődőek azok számára, akik nem éltek, nem eszméltek még ekkoriban. Szó esik néhány sokáig tabunak szánt témáról is, (pl. atomtöltetek Magyarországon, a gyilkos Munkásőrség, stb…), miközben Horváth István belügyminiszter homlokán görgő izzadságcseppek önmagukban is beszédesek. Feltűnő viszont, hogy Németh szinte említésre sem méltatja az akkor már combos demokratikus ellenzék rendszerváltásban betöltött szerepét, éppúgy, mint azon hajdani MSZMP-s elvtársait is, akik hatalmukat, befolyásukat tulajdonképpen gond nélkül mentették át az új rendszerbe. A rendszerváltásról elsősorban annak külpolitikai, valamint belső, pártpolitikai vonatkozásaiban beszél.

Németh sajátos hangvételű visszaemlékezéseit szépen ellenpontozza a magyar határon lelőtt utolsó NDK-s történetének felfejtése, ami viszont a klasszikus dokumentumriport eszközeivel történik. Korabeli híradóanyagok illusztrálnak, színeznek, olykor magyaráznak, dramatizált, megrendezett jelenetek pedig pótolják olyan momentumok dokumentumait, melyek nem kerültek a szélesebb nyilvánosság elé. Meg lehetett volna viszont említeni Németh tanácsadói nevét, bár lehet, hogy ők ennek kevésbé örülnének (ha élnek még).

A film mindenesetre hiánypótló mű. Szórakoztat, egyben kibeszél. Nem igazán írható fel hibájának, hogy ezt nem teljes igénnyel, mindent feltáró jelleggel teszi, hiszen ezt már régen meg kellett volna tennie másoknak. Akkor talán nem tartanánk újra itt, hogy egypártrendszerű diktatúra épül, hogy határokat zárnak le, hogy oroszokat hívnak be…

P.s.: Van úgy, hogy pont az a jó, ha nincsen csók…

Asanisimasa: 8/10