A meglehetősen furcsa összetételű zsűri (Jane Campion elnöklése mellett tagok voltak pl. Sofía Coppola, Nicolas W. Refn, Gael García Bernal vagy Willem Dafoe) igen furcsa filmeket díjazott a tavalyi, 2014-es cannes-i filmfesztiválon. Az Arany Pálmát egy jóval több mint háromórás török film (Téli álom), a zsűri díját megosztva az örök kísérletező Jean-Luc Godard új, 3D filmje (Búcsú a nyelvtől), illetve a csikókorú kanadai artfilmes fenegyerek, Xavier Dolan filmje kapta, ami szintén nem lesz blockbuster, sehol a világon. A fesztivál nagydíját pedig ez a Csodák című film nyerte el, melyben egy társadalomból kivonult, népes család rohangászik az elejétől a végéig, olykor bokáig mézben, máskor térdig sárban, de legtöbbször trottyos fenekű bugyiban vagy alsógatyában, miközben méhek zümmögnek és süt az a jó öreg olasz nap, vagy éppen esik a szomorú olasz eső.

Wolfgang, a családfő amolyan modern hippiféle lehet, aki tényleg komolyan vette ’68-’69 nyarainak üzenetét, és hátat fordított a német jóléti társadalomnak és feleségével, Angelicával, valamint egy másik nővel, az olykor jógába és napimádatba feledkező Cocóval egy düledező tengerparti udvarházba költöztek, hogy ott paradicsomot termesszenek és méheket, valamint birkákat tartsanak. Igazi műparasztok, ahogyan felénk, az Alföldön hívják az ilyen városi népeket, akik hirtelen felbuzdulásból egyszerű, paraszti életre cserélik a kényelmes városi létet. De Wolfgang elég jól csinálja a dolgokat, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy az általa termelt méz és paradicsomlé finom, ízletes. A szomszédaival már kevésbé jön ki, az egyikkel azért perel, mert olyan gyomirtószert használ, ami mérgezi a méheit, a másikra meg rendszeres vadászatai miatt orrol, hogy azok megriasztják a méheket. A család tagja még négy lány, három kicsi, akik inkább csak láb alatt vannak, valamint a 12 éves Gelsomina, aki viszont már teljes jogú munkaerő, Wolfgang első számú segítője. A munkás, de mégis idilli hétköznapokat egy nap azonban két esemény zavarja meg: a családhoz érkezik valamiféle vidéki rehabilitációra egy fiatalkorú bűnöző, a német Martin (aki egy szót sem szól a filmben, viszont úgy fütyül, mint Hacki Tamás), valamint Gelsomina egy partizánakcióval benevezi a családot egy tévévetélkedőbe, mely érthetően alaposan felforgatja az önmagába zárt család saját törvényei szerinti életét.

A történet (ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni) főalakja egyrészt Wolfgang, aki valamikor (sacc/kb. évekkel ezelőtt) kiszakította magát abból a társadalomból, ahová született, és itt, valahol talán az Adriai-tenger partján, megteremtette a saját, külön világát, amit benépesített (sajnos, csupa lánnyal) és amelyet ádáz küzdelemben, olaszul, németül és néha franciául próbál megvédeni a külvilágtól, ami viszont feltartóztathatatlanul nyomakodik be az életükbe. A hórihorgas férfi hite az abszolút szabadság, és így neveli gyermekeit is – ami azonban alaposan vissza is köszön a legnagyobb lány, Gelsomina viselkedésében: nem elég, hogy az apa minden tiltása ellenére benevezi a családot a tévévetélkedőbe, így tulajdonképpen szélesre tárja a kaput az előtt, akitől/amitől apja mindenáron el akarja őket zárni/meg akarja őket védeni, ráadásul a lány megismeri a szerelem édes ízét is, amely édesebb minden méznél, mit apja valaha is termelni képes…

A filmet rendező Alice Rohrwacher (akinek nővére, Alba játssza Wolfgang feleségét, Angelicát) nem nagyon köt semmit a néző orrára, csupán jellemző társadalmi specifikumokra, kulturális nüanszokra történő pici, apró utalásokkal helyezi őt képbe. Gyakran használ költői szimbólumokat is (méz, méh, teve), utal kultúrtörténeti dolgokra, mint az etruszk élet(mód), melyek viszont inkább személyessé, mint közérthetővé, illetve általános érvényűvé (mondjuk, társadalmi példázattá) teszik a filmjét. Szabad, kissé kusza, kissé csapongó élménybeszámolónak tűnik, mely akár visszaemlékezés is lehet saját gyermekkorára (melyet egy eldugott toszkán farmon töltött). Az a furcsa, hogy (számomra legalábbis) ez a személyes, vagy személyesnek tűnő hangvétel egyszerre meg is magyarázza a film egyébként furcsának, megmagyarázatlannak tűnő dolgait (pl. Wolfgang haragját a külvilág “kihívásai” iránt, miért rohangál mindenki trottyos alsóban, stb.). A színészek (helyesebb tán a szereplőket mondani) tulajdonképpen önazonos, ám igen fesztelen játéka azonban lenyűgöző, a modern “műparaszti” romantika pedig megkapó. A film… hmm… Mondjuk azt: furcsa. Csodák nincsenek.

Asanisimasa: 6/10