Exodus (1960) – Nehéz is lett volna minden pátosz nélkül megúszni Otto Preminger jóval több mint háromórás regéjét, melyet Leon Uris szintén hatalmas méretű regényéből készített. A történet ugyanis Izrael államának 1947-es megalakítását meséli el a cionizmus különféle válfajainak szempontjából, nem kevés naiv idealizmussal: ennek megfelelően magasan leng a Dávid-csillagos lobogó, ezrek, tízezrek éneklik teli torokból a Hatikvát. Érdekes módon, a máig is a világpolitikát meghatározó problémagócok megfogása azonban mégis érvényes erejű. Paul Newman pedig a világ egyik legjobb színésze, hiszen már ’60-ban is úgy játszott, mint ma pl. Michael Fassbender… 7/10

Bebukottak (1984-1985) – Mész András és Klöpfler Tibor nagyhatású, irtózatosan kemény dokumentumfilmje a börtönlét máig érvényes enciklopédiája. Az alkotók hosszú időre beköltöztek a tököli fiatalkorúak börtönébe tizenéves gyilkosok és rablók közé, és szóra bírták őket – akik meséltek. 10/10

Vadidegen (Perfect Stranger, 2007) – Rendkívül rossz thriller. Agyonbonyolított, buta narratívában előadott, kusza cselekmény, idegesítően rossz színészi alakítások, beleértve Halle Berryt is, akinek szemeiben ott az a tökéletes értetlenség, amit én is éreztem végig a filmen: MINEK EZ? De Bruce Willis is ritkán volt ilyen gyenge, pedig ő azért sokat kísérletezik saját maga alulmúlásával… 1/10

Van Gogh (1991) – Maurice Pialat rettenetesen hosszú (153 perces) Van Gogh-portréja a festő életének utolsó 67 napját mutatja be. ám érdekes módon, e filmből egy viszonylag normális, szolid fazont ismerünk meg, ma már csak egy picit furcsának tűnő magatartási zavarokkal, holott tudjuk jól, hogy ennél azért jóval kattantabb fazon volt. Pialat viszont az extrém nüanszokat tendenciózusan kihagyja, helyette Van Gogh hétköznapjaival untat (ehhez hozzájön, hogy a festőt alakító Jacques Dutronc is egy eléggé unalmas színész). Ha ehhez hozzávesszük a Monet és Renoir képeit idéző, idilli vizualitást, már a földet veri az óriási kérdőjel… (Értem én, hogy közhelyes Van Goghot egy agresszív, durva, kötekedő, alkoholista fráternek bemutatni, de ha egyszer olyan volt…) 5/10

Redirected (2014) – A közönség bizonyos része által erősen túlértékelt film, valójában egy igen gyenge, kaotikus, improvizáltnak ható, dilettáns kis izé ez a litván (!) krimikomédia. Annyi nem elég felkészülésnek, hogy megtanuljuk kívülről Guy Ritchie összes filmjét, még akkor sem, ha új, saját “poénokat” viszünk bele. Az is kevés, ha a “fuck”-ok számát a litván “kurvával” dúsítjuk, az is, ha ismert Guy Ritchie-színészeket (Vinnie Jones) Greenaway (sic!) színészeivel (Scot Williams) keverjük, az is, ha Kusturicától lopunk jeleneteket, hangnemet, tempót. Eh. Rendkívül gyenge film ez. 1/10

Felkavar a szél (The Wind That Shakes The Barley, 2006) – Ken Loach ír szabadságharcról és az IRA megszületéséről szóló Arany Pálmával díjazott dolgozatának fő erénye, hogy igen érzékletesen mutatja be ‘a’ polgárháborúk öngyilkos természetét, ahogyan egyik pillanatról a másikra válik egymás ellenségévé, sőt gyilkosává a hajdani testvér, iskolatárs, jó barát – a legszentebb célok érdekében. Társadalom-lélektani szempontból a mai napig érvényes, hiteles film ez a kettéoszt(ód)ott nemzetek tragédiájáról. Viszont a szereplők jellemei, beleértve a Cillian Murphy által alakított főszereplőt is, meglehetősen sablonosan, rusztikusan jelennek meg: ólomkatonák egy terepasztalon, távolról nézve komplex, összefüggésekkel és a fő irányvonalakkal teljes kép, belülről viszont elnagyolt, sorjás, arctalan figurák összevisszasága. 6/10

A vakond (Kret, The Mole, 2011) – A lengyel Rafael Lewandowski igen pontos, bár sajnos nem eléggé izgalmas (értem ezalatt, hogy túlzottan kiszámítható) filmje a rendszerváltás egyik leglényegesebb pontját ragadja meg. A régi rendszer (akár hithű, akár belekényszerített) kiszolgálói hogyan érvényesülnek az új rendszerben, valamint gyermekeik hogyan szembesülnek ezzel… Egy ma már piti vállalkozóként dolgozó, hajdani szolidaritásos munkásvezért sztrájkoló munkások halálát eredményező besúgással gyanúsít meg a média, azonban a fia küzdeni kezd a fedhetetlennek hitt apja védelmében. A történelem azonban kegyetlen válasszal tud csak szolgálni számára. Érvényes film, tökéletesen passzol ránk, magyarokra is, csak éppen tudjuk a választ már az első kockákban. 7/10

A felszín alatt (Under the Skin, 2013) – Michael Faber az emberi lét alapkérdéseire rákérdező, hasonló című regényéből Jonathan Glazer (aki Kovács Lajosból karmarendőr-áldozatot csinált…) egy igen merész nőjogi kiáltványt csinált. Merész a film, mert az általa választott, erősen minimalista, artisztikus forma a lehető legtávolabb áll a tömegízléstől, és nőjogi, hiszen benne Scarlett Johansson, amolyan űrbéli turistaként, a Föld -közelebbről a skóciai Edinburgh- férfilakóit teszteli, tragikus végkifejlettel. Erősebb lett volna közérthetőbb formában előadni – de a szélnek sohase mondjuk meg merről és milyen erővel fújjon. 7/10

A séf (Chef, 2014) – Mit mondjak erről a filmről? Hogy simán végigtáncoltuk ülve, miközben olyan hangosan korgott a gyomrunk, hogy alig hallottuk tőle a zenét? Jon Favreau gusztusos és frenetikusan szórakoztató bulifilmje a tökéletes kikapcsolódás, szerintem akárhányszor meg lehet nézni. Nem nagy történet, nem nagy film, egyszerűen jó film. Ennyi. Meg egy sor világsztár, Dustin Hoffmantól Robert Downey Jr.-ig, Scarlettől John Leguizamóig. Nem érdekel, hogy kiveri a szemem a Twitter-reklám, hogy internettanóra kőkorszaki konziknak, hogy ezt a történetet százan százszor elmesélték már, ha egyszer működik a film. (Ezt meg add hozzá.) 9/10

John Wick (2014) – Lövöldözős bosszútörténet Keanu Reeves-szel. Túl komolyan veszi magát, hogy paródia legyen, paródiának viszont túl komoly – akciófilmnek átlag feletti, de azért nem kell tőle rögtön hanyatt fekve szaladgálni… Kiskutyák, orosz gengszterek, képregény-dramaturgia. 5/10