Na, ez egy tipikusan olyan filmféleség, amit legszívesebben állandóan néznék. Nincs benne semmi “nagy”, semmi “jelentős”, semmi “világmegváltó”, pont olyan, mint egy régi Zorán-dal. Van benne néhány gitár, néhány szeretetreméltó, kedves, bohókás karakter, néhány összebújt buksi, whisky vizespohárban, féltve őrzött, de mélyen titkolt gyengeségek, csöpögősen nyálas kedvenc dalok és sok kedvesség, őszinteség, pozitív életérzés. És benne vagyok egy kicsit én is.

Bár nem vagyok sem feltörekvő, sem soha meg nem értett gitáros, nem is akartam popsztár lenni sohasem, de nem vagyok lecsúszófélben lévő, független lemezkiadó sem, mégis kifejezetten személyes élmény nézni rettenetes magyar címet kapott Szerelemre hangszerelve (angol eredetiben: Begin Again) című mozit. Ismerős benne minden karakter, de főleg, minden élethelyzet, minden mondat és minden gondolat, és baromi jó elengednem magam, miközben nézem (Te mosolyogva nézed a tévét? – kérdezte a melóból éppen hazaérkező párom, mikor észlelte, hogy már megint nélküle kényszerültem mozizni…).

John Carney független ízű romantikus komédiájának titka a keresetlen, minden felesleges manírt, nagyképűséget és nagyot mondani akarást nélkülöző, fesztelen őszinteség. Mondok egy példát: van egy jelenet a filmben, amikor a Keira Kinghtley által (az eddigiekhez méltó lazasággal) játszott, éppen “lepattintott” gitáros csaj dzsemmel valami nagyon személyes üzenettel bíró dalt egy régi zenészhaver (Steve – James Corden) lakásában, és elkezd összeállni a szöveg és a zene, a zongorán kísérő havert elkapja az ihlet és szájtrombitaszólóba kezd, mire a csaj spontán elmosolyodva leinti, mert ő már tudja a szöveg fordulatát, amit a srác nem sejthet – és a szóló amúgy sem passzolt volna a dal “elbocsájtó szép üzenet” hangulatához… Annyira igazi gesztus volt Keiráé, és annyira igazi volt, ahogy azt Steve lereagálta, hogy ilyet megrendezni vagy egyáltalán, forgatókönyvben kitalálni, nem lehet. Viszont pont ilyen igazi pillanatokból áll össze az igazi élet, tehát ha ezt egy filmen látom, akkor az a film egy igaz film.

Valóban nincs mély konfliktus a történetben, ami mégis, az gyorsan el is simul. Mégis, micsoda különbség van pozitív üzenet és pozitív üzenet között! Mennyit röhögtünk (ha nem sírtunk elkeseredett, értetlen dühünkben) az olyan marhaságokon, mint “Nyílik a pipacs pitypang! Megírom!” és effélék, miközben itt kizárólag jófej, szerethető és szeretetre is méltó arcok segítik egymást önzetlenül, és érnek el közösen sikereket, miközben senkit nem aláznak szarrá és senki, senkinek érdeke nem sérül meg közben. Sehol nincs irigység, sehol áskálódás, sehol semmi gonoszság, önzés és agresszió… Ilyennek kéne lenni az életnek.

Oké, a dalok kis tinglitanglik, árvalányhajas popköltészet, egy szál gitáron, Bob Dylan viszont tényleg nagy pozőr, a Casablanca pedig a világ legjobb filmje; ahogy meg Mark Ruffalo meglátja a zenét, az tényleg úgy van. Tanúsítom.

Asanisimasa: 9/10