Őrült szerelem (Amour fou, 2014)

A meg nem értett zseni prototípusaként is jellemezhetnénk Heinrich von Kleist figuráját, hiszen rendkívül rövidre szabott életében jobbára csak elutasításokban volt része, miközben ma már nincs olyan magára valamit is adó színház szerte a világban, amely ne tűzné műsorára rendszeresen Kleist valamelyik darabját, a Heilbronni Katicától a Homburg hercegéig, a Pentheszileától az Amphitryonig, vagy valamelyik Kohlhaas Mihály-adaptációig. Szerb Antal így beszél Kleistről: „Ez a beteg lélek beteg remekműveket írt, borzalmasan nagyszerű alkotásokat”, Hegedüs Géza pedig ekképpen értékeli pályáját: „már régóta kétségtelen, hogy a 19. század első évtizedének Goethe és Schiller mellett Kleist a harmadik legnagyobb drámaírója.” Nincsen, nem létezhet modern dráma Kleist nélkül, pedig a maga korában még Goethe is simán lepattintotta a nála írásairól véleményt kérő ifjú zsenit. Művei általában annyira tömörek, lényegre törőek, általános erejűek, egyben egyediek, figurái történetei tipikusak, hogy a maguk veretes, klasszicizáló nyelvezetében is szinte absztrakt, modern alkotások, nem véletlenül birizgálják a mai napig is az alkotók fantáziáját. Még élt, bár igen szegényen, szeretetlenül, megtörten, amikor a Pentheszileát már maga korában is formabontó módon, pantomim-színházi formában mutatták be Berlinben.

Őrült szerelem 1Az osztrák Jessica Hausner (az ismert katolikus zarándokhelyről készült Lourdes című filmjét mindenki nézze meg, ha tudja) Őrült szerelem című alkotása Kleist utolsó napjait, valamint rettenetesen romantikus és még rettenetesebben teátrális öngyilkosságának történetét meséli el, mondhatni Kleist szövegeinek szűkszavú, tömör, díszítetlenségében pontos modorában, viszont szinte az elébb említett korabeli előadás elidegenített, absztrakt felfogásában. Természetesen, itt azért nincs szó pantomimről, de a színészek mégis valamiféle bábukként, egy babaház figuráiként vannak jelen a történetben, mintsem hús-vér figurákként. Egy-két jellemző karakterét mutatják meg a szerepük szerinti személynek, akik rendszerint mozdulatlanul állnak, ülnek vagy éppen fekszenek a poroszos visszafogottsággal, mégis hangulatosan berendezett, levegős terekben. Akkurátusan ki van minden zavaró körülmény, csicsa, sallang pucolva, hogy csakis az alkarnyi kenderkötelekként húzódó, láthatatlan, elfojtott energiák és antienergiák, hogy csak a lecsupaszított érzelmek és lelkek legyenek jelen a történetben.

Őrült szerelem 2A filmből effektíve nem is tudjuk meg, hogy az az elfogódott, furcsa pali, aki bizarr zsarolással próbálja kikényszeríteni a fatális szerelmet állandó vendéglátójától, a férjezett, gyermekes, tisztes asszonytól, az a Heinrich, a “mi kis írónk” az Kleist tulajdonképpen. Valaki a társaságból, aki néha szót kap, ha senki nem zongorázik, énekel, vagy szaval. Homályos utalás csupán, hogy az a bizonyos márkiné, akit emleget felolvasásaiban, az nyilván O. márkiné, Kleist kevés sikert aratott művének hőse. Hausner azt az őrült szerelmet kívánta e filmben elmesélni Kleist modorában, stílusában, mely Kleist utolsó szerelme volt, azt az ördögi gondolatkört, mely a szeretettel való zsarolás ma is sokszor, sok helyen, sok területen megjelenő bűnében nyilvánul meg: “…csupán te létezel számomra, ebben a rideg, szeretetlen, gyűlöletes világban, a halálomig szeretni foglak, haljunk meg együtt és akkor egész életünkben csak egymást szerettük és akkor leszünk boldogok és legyőzzük még a halált is…”

Közben fejest ugrunk a 18-19. század fordulójának liberalizálódó német (porosz) nemességének mindennapjaiba, megízleljük a szépre fogékony, ám érzéseit magában tartó helyi mentalitást, ahol mindenki tudott hangszereken játszani, kottát olvasni, még akkor is, ha a zenéhez közben semmi közük nem volt, ahol a nagymama adekvát módon szól bele a fiatalok gyűszűnyi likőr melletti irodalomkritikai csevegésébe, az orvostudomány azonban kimerült az érvágásban és köpölyözésben. Csodás empire stílusú enteriőrök, bútorok, ruhák.

Őrült szerelem 3A cselekmény nem mondható pergőnek, tulajdonképpen híven imitálja ritmusában a korabeli élet “pezsgését”. A felhangzó zenék olykor fülsértően hamisan szólnak, azonban így hitelesek, hiszen nem mindenki engedhette meg magának hogy egy Schubert, vagy egy Beethoven zenéljen a szokásos esti teapartiján… Színészi teljesítményt egyedül Kleist végzetes szerelmét, Henriette Vogelt alakító Birte Schnoeink nyújt a mentálisan súlyosan sérült írót visszafogottan alakító Christian Friedel mellett, a többiek csupán arcok, alakok, félmondatok, de ennyi kell belőlük, hisz a történet nem róluk szól. Látszólag könnyű, az asztalról egyetlen legyintéssel lesöpörhető, ám valójában igen nehéz, komoly film. Nem tesz semmit azért, hogy szeretni lehessen, hogy tessen, miközben mindvégig a szerelemről beszél. Benne van Kleist szelleme.

Asanisimasa: 8/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Miért volt érdemes elmenni a moziba 2015-ben? | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.