Marie Heurtin története valóságos történet, mely a XIX. század végén történt meg valahol Közép-Franciaországban, a Loire völgyétől délre. Marie egy Vertue nevű kis faluban született 1885-ben, siketen és vakon. Szülei, egyszerű emberek lévén, a szülői szereteten túl nem tudtak mit kezdeni a világgal kizárólag tapintás, ízlelés és szaglás útján érintkező, az emberi lét lehető legelemibb, legvadabb állapotában élő lánnyal. A helyi körorvos azt javasolta, hogy küldjék a lányt elmegyógyintézetbe, mást nagyon úgysem tehetnek, ám a szülők erre nem voltak hajlandóak, hiszen nem tudhatták azt sem, hogy lányuk értelme, pszichéje sérült-e egyáltalán, nyilvánvaló testi fogyatékosságai mellett. Marie-t apja inkább a Poitiers közelében fekvő Larnay-intézetbe vitte, ahol apácák neveltek süket gyermekeket, hátha ők tudnak valamit kezdeni a nemcsak süket, de vak lánnyal. Sajnos, ott is elutasításra talált, hiszen az apácák nem találkoztak még siket és vak gyermekkel, azonban az egyik fiatal nővér, Marguerite megvilágosodásszerűen -halálos tüdőbetegsége ellenére- erőt érzett magában a lehetetlennek tetsző feladatra, és kiharcolta Marie felvételét az intézetbe. Közel 10 éves elkeseredett küzdelem kezdődött Marie és Marguerite, melynek során a nővér sziszifuszi, óriási hitet és lelkierőt igénylő munkában “kinyitotta” Marie személyiségét, és bonyolult módszerekkel kommunikációra kényszerítette őt. Marie-ból az évek során, az adottságaihoz mérten normális ember vált, tudott kommunikálni Braille-írásban, valamint a siketek által használt jelnyelvvel, majd később még a hozzá hasonló siket és vak sorstársain is segíteni tudott, mígnem mindössze 11 évvel túlélve tanítóját Marguerite nővért, ugyanabban a kórban hunyt el, mint ő, 1921-ben.

Tehát nem egyedi sors Marie-é. Nemrégiben még az RTL Klub Fókusz című műsora is bemutatott egy budapesti párt, akik siketen és vakon élnek egymással boldogan úgy, hogy kizárólag egymás tenyerébe írt jelekkel beszélgetnek egymással, a szerelmesek egyéb, mindenki más által is használt módozatain túl. Rettenetesen szomorú történet az övék, egyben felemelő és csodálatos is, hiszen gondoljunk csak bele, kéz a kézben élik le életüket, mint a mondai Philémon és Baukisz, csak éppen nem fákként, hanem élő, érző emberi lényekként, akik történetesen nem látnak és nem hallanak… A filmtörténetben is készült már film e témában, Helen Kellernek, valamint tanárának, Anne Sullivannek történetéről egyenesen három is. Ez azonban messze nem jelenti azt, hogy akkor már nem is kell megismerkednünk Marie Heurtin történetével.

Jean-Pierre Améris megkapó szépségű képekben komponált, olykor még talán valami nagyon halvány, árvalányhajasan ártatlan erotikát és finom humort is felvillantó filmje elsősorban Marie életének arra a közel egy évtizedére koncentrál, amely a Larnay-intézetbe való érkezésétől Marguerite nővér haláláig tart, középpontban annak a túlzás nélkül megveszekedettnek nevezhető, fizikai és szellemi harccal, amit a nővér vívott meg az önmagába zárt világában raboskodó lánnyal. A nemritkán fizikai verekedésbe torkolló tanulási folyamat jelenti a cselekmény túlnyomó részét, melynek fejlődési pontjai tornázzák egyre feljebb annak érzelmi hőfokát. Ahogy Marie megtanul valamit, rájön, ráismer valamire, úgy emelkedik a nézőben a “meg kell a szívnek szakadni” érzés – és hát, tényleg meg kell. Felemelő, kristálytiszta, varázslatos történet Marie-é és Marguerite-é, mely mentes minden manírtól és a hittel manipuláló, katolikus bűbájtól.

Hihetetlenül intenzív alakítást nyújt a címszerepben a valóságban is siket, ám látó Ariana Rivoire, néha szinte felszisszentem néhány kifejezetten önveszélyes mozdulatán, de ő végül is saját sorsát játssza a filmben. Isabelle Carré viszont egészséges, francia színésznőként tanult meg mintegy fél év alatt jelelni, de ezen felül is lenyűgözően adja az óriási hitű, példamutató életet élt Marguerite nővért. Kettejük harmonikus, egyben dinamikus összjátéka pedig simán magával ragadja az nézőt egy furcsa, legtöbbünk számára láthatatlan és hallhatatlan világba.

Külön dicséretet érdemel a film, illetve a történet drámai hatásait kiválóan ellenpontozó, és tanítani valón visszafogott zenehasználat (Sonia Wieder-Atherton Janácek moldvai népdalaira, illetve szlovák népdalokra írt különféle variációi).

Asanisimasa: 9/10