Visszatérés Ithakába, mondja a film eredeti címe, mely nyilván arra utal, hogy a főszereplő 16 évnyi -ahogy azt látni fogjuk, részben önkéntes- száműzetés után tér vissza szülővárosába, ahogyan Homérosz eposzában Odüsszeusz is; Amadeo, a hajdan ígéretes író Ithakája azonban Havanna, a kubai nagyváros. Hasonló a káosz is, amit tapasztal, de neki nem felesége kezéért legyeskedő kérőkkel kell megküzdenie, hanem saját múltjával, melyben a kubai értelmiség összes sértettsége, kiábrándultsága és csalódottsága sűrűsödik össze.

Amadeo annak a ma ötvenes-hatvanas generációnak a tagja, akik Castro forradalmának első gyermekei voltak, és a szocialista Kuba “mennyországának” igézetében nőttek fel. A legnagyobb természetességnek vették a kötelező építőtáborokat, hiszen mindenkinek hozzá kell járulni az építéshez, hamar túllendültek a sok ‘nincs’-en, megértették még azt is, hogy a párt tiltott minden nyugati kultúrát, így a Beatlest és a Stonest is, hogy életüket ezen a paradicsomi -de rettenetesen szegény- szigeten kell leélniük… Hittek Castróban, a pártban, a szocializmusban. Aztán, ahogy felnőttek, egyre jobban átlátták a nehézségeket, felismerték a visszásságokat, a kettős mércét, de a legtöbben maradtak – Amadeo például egy spanyolországi színházi turné alkalmával disszidált. Most, amikor már Kubából is szabad az utazás (legfeljebb nem mindenhová kapnak beutazási vízumot a kubaiak), amikor Fidelt már csak a még mindig rajongó hírekben látni élőként, négy-öt órás maratoni beszédeit már elfújta a szabadság szele, tömegek ébrednek rá és szembesülnek azzal, miben is éltek, miben is hittek eddig. Havanna, a hajdani decens mulatóváros mára foszló vakolatú, szétmálló nyomortanyává züllött, ahogyan azt sokmillióan megismerhették Wim Wenders világhírű Buena Vista Social Clubjából. A francia Laurent Cantet teljes egészében Havannában, igaz, mindvégig egyetlen tetőteraszon forgott Havannai éjszaka című filmje megmutatja Kuba egy másik arcát is, melyben nem szól a zene, vagy ha igen, akkor az idegesítő, ahogyan a túláradó életöröm zaja is, a szitkozódások, veszekedések és káromkodások, amikor a város közepén vágnak ki tudja, honnan szerzett disznót, melynek bűze belepi a környéket, amikor a legendás kubai rum silány lőre, a méregdrága szivarokról pedig szó sem esik.

Amadeo, a hajdan tehetséges író idegenben nem írt már egy sort sem, Tanía maradt, ő orvos lett, aki filléres fizetését a betegeitől kapott tyúkokkal, szappannal és efféle hálaadományokkal egészíti ki. Rafa, a festő elébb felhagyott a festéssel és alkoholista lett, majd kitisztulva giccses tájképeket kezd festeni, amit el tud adni a turistáknak néhány pesóért. Aldo, a mérnők ma lopott alkatrészekből barkácsol akkumulátorokat, abból él meg úgy, ahogy. Egyedül Eddynek, a bölcsésznek sikerült az élet, ő beállt a sorba és az üzleti életben csinált karriert, nyilvánvalóan törvénysértések sorozatával, korrupt módon. A csapat sok év után, Amadeo hazatértének megünneplésére jönnek össze Aldo házának tetőteraszán. Fogy a külföldről hozott whisky, a spanyol bor, felelevenednek a régi emlékek, az ugratások, de ahogy az már lenni szokott, az alkohol hamarosan előhozza a társaság tagjaiból a mélyen eltemetett sérelmeket, bűnöket is.

Az osztály című filmjével korábban Arany Pálmával jutalmazott francia Cantet már készített egy szkeccset a 2012-ben bemutatott Havanna, szeretlek! című antológiába, tehát már hosszabb ideje tanulmányozza a kubai társadalom és a “kubai álom” lassú, komótos változását ahhoz, hogy a kellő hitelességgel tudjon előállni egy ilyen leleplező erejű kamaradrámával. A Havannai éjszaka ennek az álomnak az elröppenését mutatja be, melyet mintegy alátámasztandó, a szereplők többször is illusztrálnak egy széles, “huss!” gesztussal. Helyében azonban nem friss, energikus ébrenlét, hanem egy elgyötört, kiégett és kiábrándult, fej- és gyomorfájós másnaposság lép, amit igen nehéz lesz kipihenni. Ahogy a címből (és az eddigiekből) következik, egyetlen éjszaka történetét meséli el a film, berúgással, rengeteg beszélgetéssel, némi tánccal, némi sértődéssel, majd kibéküléssel és a bili nagy kiborításával. Csalódott kubai értelmiségieket, művészeket látunk, ennek ellenére nyugodtan a helyükbe képzelhetjük a magyar hatvanas-hetvenesek generációját is, akik Kádár alatt nőttek fel, lettek orvosok, mérnökök, művészek (politikusok), akik “megcsinálták” a rendszerváltást és akik aztán hagyták szétrohadni azt a francba. Ugyanaz a történet – melyet nálunk még alig mertek elmesélni. Nincs más hátra tehát, mint e francia-kubai példából tanulni.

Asanisimasa: 8/10