Érteni vélem Xavier Beauvois (korábban például Istenek és emberek) szándékát ezzel a filmmel. Valóban érdekes, furcsa, egyszerre morbid, tragikomikus és nagyon mélyen emberi az a történet, melyben két szegény, nyomorúságos körülmények között élő bevándorló tetemes váltságdíj reményében kihantolja és ellopja az épp akkoriban elhunyt filmlegenda, Charlie Chaplin holttestét rejtő koporsóját; a végeredmény azonban nem sikerült túl jól. A meghökkentő sztori éppúgy a valóság szüleménye, mint volt a rendező korábbi, nagy kritikai sikert aratott alkotásánál. 1978 március 2-án valóban kiásta és elrabolta két lúzer (a belga származású Eddy és az algériai Osman) Chaplin koporsóját, minden úgy történt, ahogyan ezt A hírnév ára című filmben is látjuk. Érezzük azt a párhuzamot is, ami Chaplin pályája, az általa kitalált, ikonikus figura valamint az elkövetők között fennáll, pontosan ugyanaz a szomorkás, keserédes, tragikomikus hangulat járja át a történetet, és pont ugyanaz -a bizarr téma ellenére is- mély humanizmus hajtja, ami Chaplin legnagyobb filmjeit (az Aranylázat, A kölyköt, a Cirkuszt, a Nagyvárosi fényeket és a többit) is jellemzi – a különbség mégis ég és föld.

Talán Michel Legrand, a film zenéjét szerző világhírű zeneszerző valósította meg legjobban azt, ahogy ennek a filmnek szólnia kellett volna. Parttalanul romantikus és a legnevetségesebb, legszánalmasabb pillanatokban is szemtelenül heroikusnak ható, szélesen hömpölygő szólamai -lazán és görcsmentesen, afféle leitmotivként beleszőve Chaplin világslágerének, a Két kicsiny balettcipőnek dallamát- egyszerre idézik meg Chaplin és a régi, nagy mozifilmek nagyszerű nimbuszát, és ezzel éles kontrasztban ellenpontozzák a földközeli valóság nyomorúságát.

A mai francia film jelenleg egyik legjobb komikusa, Benoit Poelvoerde (a börtönből frissen szabadult Eddy szerepében) viszont mintha megijedt volna a szerep és a film kínálta lehetőségtől. Mintha szó szerint vette volna a forgatókönyv első mondatát, amivel a börtönőr becsapta utána a kaput: Na, most már vége a komédiázásnak! Tétova, remegő kezű jelenléte mindvégig bizonytalanul hat és semmiben nem segíti a film kohézióját. Partnere, Roschdy Zem pontosan hozza az életben tisztességes, becsületes munkával elért kevésért is aggódó, a rosszba kizárólag családja érdekében beszálló Osmant – az ő természetszerűleg visszafogott karaktere azonban semmiképpen nem lehet a történet motorja.

Itt van az összes Chaplin-toposz. Osman tündéri kislánya (Séli Gmach) balettcipőkben tipeg és padödőz, majd hazamegy az Aranyláz helyszínét idéző, düledező viskóba, ahol spagetti a vacsora – igaz, nem bakancsfűzőből. Eddy és Osman nincstelen, chaplini csavargók, akik azért keverednek bűnbe, mert nincs más lehetőségük jobbítani sorsukon, de nem is elsősorban sajátjukén, hanem a kislányén, illetve Osman kórházban fekvő, súlyosan beteg feleségén. A gazdag nagyváros fényei beláthatatlan, messzi távolban pislákolnak. A cirkusz menedéket jelent a nyomor elől. Csak az a báj, kecs és kellem hiányzik, az a sárm, az a megmagyarázhatatlan dolog, amivel Chaplin bele tudja magát lopni az emberek szívébe. Míg Chaplin a nyomorúságos csavargóként nagyszerű, addig Eddy és Osman fájdalmasan és kiábrándítóan kisszerűek. Túl igaziak, hogy a mese tündérmese legyen – bár sírgyalázásból és hullarablásból amúgy is elég nehéz tündérmesét faragni…

Ezenkívül Beauvois rendezése is ritmustalan, tétova, mondhatni, pontatlan. A hetvenes évek környezete viszont hibátlanul jelenik meg… Nem mondom, hogy érdektelen film, sőt, egyáltalán nem az, legfeljebb azt, hogy nem sikerült jól. Érdekességként, amolyan furcsa hommage-ként Chaplinre emlékezve azonban mindenképpen nézendő alkotás.

Asanisimasa: 6/10