Általában nincs kifogásom az ellen, ha filmesek belenyomják az orrom az általuk feltárni kívánt témába, sőt, legtöbbször még el is várom ezt tőlük. Ezúttal azonban kifejezetten kényelmetlen, rossz érzést keltett bennem az angol Andrew Hulme ilyetén gesztusa, ugyanis Hó az édenkertben című “bűn és bűnhődés”-drámájának főhőse, Dave (Frederick Schmidt) számomra kifejezetten antipatikus, rossz kisugárzású alak. S ha a főhősben nincs semmi rokonszenves, akkor a film is igen nehezen fogja megszerettetni magát (velem)…

Hulme filmjének erős vizualitása azonban nem (alig) hagy menekülési útvonalat. Szinte végig szuperközelikben követjük a főhőst útján, legtöbbször ráadásul a tarkóját látjuk. Egyszerű, átlagosnak mondható külvárosi csávó -gondolom- valamelyik londoni külső kerületből. Apja nyomán tehetséges bunyósnak indult, de hamar tönkretette pályáját a narkó, amiben amúgy az egész családja utazott. Két út áll előtte, hogy vagy agresszíven feltörekvő nagybátyjához, vagy a már vastagon befutott “apa legjobb barátjához” áll be dolgozni – a kábítószernagykereskedelembe. Valódi emberi kapcsolat azonban csak haverjához, a pakisztáni származású Tariqhoz (Aymen Hamdouchi) fűzi, aki azonban hamar áldozatául esik az angolszász nemzeti érzésektől is fűtött “üzleti életnek”, amit Dave képtelen feldolgozni. Bosszúvágytól fűtött kanyargós ámokfutása Dave-t a Tariq által látogatott muszlim közösséghez vezeti…

A legnagyobb probléma az, hogy Dave személyisége annyira durva, beszűkült, környezete pedig ingerszegény, lepusztult és igénytelen, hogy nehéz azonosulni vele. Ahogy vergődik, miközben egyre szorultabb helyzetbe kerül, szánalmat ugyan ébreszt, de igazából maga mellé nem állít senkit. Ráadásul a kamera végig ott lohol a hónaljában, a tarkójában, szinte érezni a szagát. Ahogy az őt befogadó muszlim közösségben is viselkedik, annak elviseléséhez, annak kezeléséhez tényleg eltökélt, erős hit szükséges.

Persze, a történet karakterei, a lepukkant, külvárosi környezet egyaránt hitelesen mutatkoznak meg a filmben, talán éppen ezért is zavaró, hiteltelen, amikor Dave -echte angol létére- az iszlámban keres menedéket. Még akkor is, ha tudvalevően a radikális dzsihadisták sorában ténylegesen sok származásából és neveltetéséből fakadóan nyugat-európai fiatal harcol. E filmben azonban hangsúlyosan nem ilyen csoport szerepel, ők az iszlám misztikus, békét és a tökéletes jó felé irányuló belső küzdelem fontosságát hirdető szufi irányzatot követik. Mindazonáltal, Dave további sorsát illetően egyáltalán nem megnyugtató, őrült, zaklatott áhítatban zárul a film. Nem hiszem el, hogy Dave sorsa megváltozik, mint ahogy azt sem, hogy Dave útja ez lenne a jobb élet felé.

Márpedig, ha ezt a film rendezője nem képes elhitetni velem, akkor a film kudarc. De legalábbis félsiker…

Asanisimasa: 5/10