Általában elvárjuk egy festő-életrajz esetében, hogy a film látványvilágában is megidézze az adott művész festményeit, stílusát. Számomra Derek Jarman Caravaggiója az etalon e tekintetben, miközben például egy Jackson Pollock-biopictől értelemszerűen ez nem várható el. Bár J.M.W. Turner festészete még az öregkori, már a francia impresszionistákat megelőlegező foltfestéses technikájában is igen látványos, Dick Pope operatőr volt annyira visszafogott, hogy csupán néhány kompozícióban, megvilágításban idézte meg a nagy angol, romantikus (tájkép)festő vásznait, azokat meg sem kísérelte lemásolni. Mr. Turner életrajza mégis minden kockájában festői, néhány pillanatára pedig talán még maga Bill Turner is rábólintott volna dörmögve, ha valamilyen csoda folytán megélhette volna az alkalmat. Pope meg is kapta a kötelezően járó Oscar-jelölést a filmben nyújtott teljesítményéért – melyet nyugodtan el is nyerhetett volna.

Miközben a külföldi kritika szinte egyöntetűen lelkesedik Mike Leigh két és félórás dolgozatáért, a közönség látványosan nem hajlandó befogadni az alkotást. Túl hosszúnak tartják, túl unalmasnak, és mi tagadás, Turner utolsó néhány éve, évtizede (és valószínűleg egész élete) nem volt valami eseménydús, nem volt izgalmas. Tette, amit a festők szoktak, festett, s ha nem festett, akkor a világot járta a fény, a tenger, a felhők és az égbolt egymásra való kölcsönhatását tanulmányozta az időjárás legkülönfélébb szeszélyei közepette. Nem volt különösebben piás, a fülét sem vágta le őrült hevületében, nem volt bohém, a kurvákat is inkább csak festette, minthogy hajtotta volna őket. Nem volt gyilkos, nem volt sztár és nem volt sikertelenségében frusztrált, önjelölt világmegváltó. Festészetében, persze, zseni volt, ám ezt sokan már korában elismerték (míg mások, például Viktória királynő, mereven elutasították), és ennek maga Turner is tudatában volt. Volt hogy százezer font sterlinget (elképzelhetetlenül nagy összeget) is felkínáltak életművéért, ám Turner nem adta, hanem Angliára hagyta, ingyen. Tehát festett, témát keresett és kereste azt a helyet, ahol senki ne ismeri fel. A rejtőzködés pedig nem látványos, ugyebár. Festményeit valószínűleg az oktalan nagyvilág ma is pont ugyanúgy homályos mázolmányoknak tartaná, mint aminek tartotta azokat a legendásan konzervatív – ám a festészethez nyilvánvalóan analfabéta – Viktória királynő is. Mike Leigh-t elsősorban az öregedő művész alakja, illetve az öregedő ember világhoz való viszonya érdekelte, mint például ezt megelőző filmjében is.

Ahogyan Turner utolsó éveit elmeséli, az sem valami sodró, magával ragadó lendületű nagyepika. Jellemző, jellegzetes, fontos és teljesen banális, lényegtelen, látszólag semmitmondó momentumokat dobál fel egymás után, valahogy úgy, ahogy Turner tette az ecsetével, a festékkel és a vászonnal. Foltok, pacák egymás után, össze-vissza, ám ha kettőt hátralépsz, akkor összeáll a kép. Teljes életnagyságban előttünk áll William Turner (Timothy Spall remek választás), megértjük a kort, melyben élt, megértjük képeit is, látni akarjuk azokat igaziban, sőt szeretnénk egyet a falunkra is. A szó jó értelmében terjeszt ismeretet Leigh filmje, mindemellett beavat a modern festészetbe is, kulcsot ad a beavatatlanoknak hozzá. Emellett sztorizik is természetesen, művelődéstörténeti anekdotákat mesél, vicces karaktereket mutat be a nyakig szorosan begombolt viktoriánus-kor korai szakaszából. Jane Austen óta nem hallottam ilyen pikírt módon szellemes, látszólag semmitmondó, bombasztikus közhelyekben tobzódó, mereven távolságtartó, valójában azonban igen informatív és csípősen személyes, tipikusan angol társalgást, mint e filmben adtak elő némely szalonban. Nem tagadom, régen élveztem ennyire két és fél órát filmben. (Bár én nagyon szerettem Leigh még korábbi filmjét, a Hajrá boldogság!-ot is, pedig attól is sikítófrászt kaptak egyes népek…)

Asanisimasa: 9/10