Ha a festőéletrajzok kapcsán tegnap esett is néhány szó arról, hogy az adott filmek mennyire idézik meg az adott festő művészetére jellemző, sajátos motívumokat, akkor Tim Burton Margaret Keane-ről készült filmjéről – a Nagy szemekről – abszolúte elmondható, hogy semennyire sem. Persze, tudvalevő, hogy Burton azok közé a filmesek közé tartozik, akik mindig is nagy figyelmet fordítottak a sajátos vizualitásra, a markáns, egyedi képi világra a mainstream filmben, sőt, maga Burton is kiválóan rajzol és fest. A hatalmas szemű, végtelenbe vesző, szomorú tekintetű kisgyermekek nyugtalanító hatású képeivel világhírt és óriási vagyont szerzett Keane-ről pedig tán a mai napig is tart a vita, vajon művészet-e az, amit művelt, vagy egyszerűen csak sorozatban gyártott tömeggiccs. Ahogy a film elején beinzertelt feliratból megtudjuk, Andy Warhol, a pop pápája tisztelte Keane-t, mert ha valaki egy festményből sokat elad, akkor az csakis jó lehet. (“I think what Keane has done is just terrific. It has to be good. If it were bad, so many people wouldn’t like it.”)

Nos, valahol Burton is ezt boncolgatja Keane-életrajzában, mely valójában inkább a most már egyértelműen Margaret Keane nevéhez köthető “iparág” keletkezéstörténete, inkluzíve egy tehetséges nő kontra hímsoviniszta társadalom asszójának pozitív kicsengésű végkifejletével. Ennek megfelelően, a film képi világát (operatőr Bruno Delbonnel) is elsősorban Burton az ötvenes évek Amerikájáról alkotott harsány színekben tobzódó, enyhén pszichedelikus látomása határozza meg, melyhez képest jelentenek valódi furcsaságot Margaret valóban különös hangulatú festményei (melyek – szintén jellemző módon – Burton korábbi sötét, borongós hangulatú, tragikusan romantikus filmjeit idézik vissza…).

Margaret (Amy Adams) elvált nő egy leánygyermekkel, aki szinte páriának számít az ötvenes évek tarkóra tolt kalapos, izzadt inges, borostásan maszkulin Amerikájában. Ennek megfelelően, hiába tehetséges festő, önbizalom híján, a széleskörű társadalmi elutasítástól félve képtelen érvényesülni. Mikor azonban találkozik a lehengerlő stílusú, világot látott kollégával, Walter Keane-nel (Christoph Waltz), minden megváltozni látszik. A találkozásból szerelem, majd házasság lesz, miközben Walter igen gyorsan feladja saját, jelentéktelen, közhelyes párizsi utcaképekben megnyilvánuló ambícióit és ráveszi az általa első pillantásra felismert tehetségű Margeretet, hogy az ő neve alatt bocsássák azokat áruba, mivel egy nő Amerikában sohasem lehet sikeres. Walter Keane aztán, ellenállhatatlan modora és tagadhatatlan üzleti zsenialitása folytán néhány éve alatt ismert és gazdag festővé válik, és senki nem tudja, hogy a képeket valójában Margaret Doris Hawkins Keane gyártja otthoni műtermében. A szerelem azonban gyorsan tovaszáll, ráadásul Walter egy kicsit kezdi el is hinni magáról, hogy ő a valódi művész, aki a “nagy szemeket” festi, aminek szakítás lesz a vége. Ráadásul Margaret egy rádióinterjúban leleplezi saját magát és Walter mesterkedéseit: az ekkor már sok tízmillió dolláros Keane-birodalom összedőlni látszik.

Margaret és Walter Keane tanulságos története pontosan mutatja be azt a tipikus, a mai napig jellemző sorsmodellt, amit oly sok tehetséges, de érdekei érvényesítésében ügyetlen, bármilyen okból gátlásos, önbizalomhiányos ember élni kénytelen, miközben gátlástalan, hangos, nagyot mondani bármikor kész, önbizalomtól duzzadó, ám kevésbé tehetséges társaik sikert sikere halmoznak. Elég csak körülnézni, mi zajlik ma Magyarországon: középszerű tehetségű, ám gátlástalan csinovnyikok dölyfösen vigyorogva trónolnak minden létező poszton, akik felfelé nyalnak, ám lefelé taposnak. Burton azonban biztató példát mesél el nekünk, amikor győz az igazság és a tehetség elnyeri méltó gyümölcsét, így mutatva be az igazi amerikai álmot, amely ezúttal a valóság is egyben. A Nagy szemek cselekményét jellemezhetném úgy is, hogy pont olyan, mint a L’ecsó/Ratatuille, egy kicsi ám alapvető csavarral.

Amy Adams is remek Margaret alakjában, azonban annak visszafogott, zárkózott jelleme kevés teret ad a színészi trüvájra, Waltz azonban szertelenül száguld. Elképesztően rengeteg, s amit a film utolsó, tárgyalási jelenetében művel, az már-már elviselhetetlenül ripacs, viszont Walter Keane karaktere éppen így, ilyen módon válik egyértelművé. Egy penetráns karakter plasztikus ábrázolása. Telitalálat Terence Stamp éles tekintetű, és még élesebb nyelvű műkritikusa is, aki – egyedüliként – úgy oltja le az egyre arrogánsabb Waltert, hogy igazságérzetünk halkan felsikkant közben. Jason Schwartzman sznob, majd irigy műkereskedője is karcol, ahogyan az egész történet is körbekarcolja Margaret Keane történetét az amerikai műkereskedelem egy igen fontos, jelentős időszakában.

Asanisimasa: 8/10