Charlotte Rampling és Tom Courtenay megérdemelten nyerte el az idei Berlini Filmfesztivál legjobb női, illetve férfi alakításáért járó szobrokat, hiszen valóban megejtő, őszinte, természetes és intim bájjal formálják meg Andrew Haigh gyakorlatilag kétszereplős kamararámájában a 45 évnyi házasságot megünnepelni készülő angol, vidéki házaspárt. A film által feltárt cselekmény a címszereplő, nevezetes nap előtti öt nap történéseit meséli el, melyben Kate, a feleség számot vet érzelmeivel, Geoffal való, hosszú házasságával, de legfőképpen végre végére jár férje hajdani nagy szerelmével való, előtte eltitkolt kapcsolatának, miközben Geoff is nagyjából ugyanezt az utat járja végig, csak a saját “ritmusában”.

Tehát amolyan “passing of age” történettel van dolgunk, két nagyszerű színész ihletett jutalomjátékában. 45 évnyi házasság természetesen nem tart 45 évig, ha a házastársak között nincs meg az ehhez szükséges összhang, a figyelem és szeretet, azonban titkok, a megelőző múlt fontos darabkái azért még ott őrződnek valahol mélyen eldugva a sublótban, vagy éppen fent, a padláson, abban az ócska, kopott bőröndben. Nincs már ezeknek semmi jelentőségük, elmúltak, mint az idő, mely eltelt azóta, amikor még ezek a kis dolgok, szerelmek, kalandok fontosak voltak, illetve, már mélyen beleivódtak a zsigerekbe, a személyiségbe. Eggyé váltak azzal, aki megélte ezeket, elválaszthatatlan részévé vált. Ezzel együtt lehet csak az illetőt elfogadni, vagy elutasítani. A kérdés inkább az, hogy erre miért nem volt elég 45 év?

Fene tudja, és ez a film sem adja meg a választ. A legtöbb ember úgy él le egy életet párja mellett, hogy valójában alig tud róla valamit. Fiatalon, amikor még perzsel a szerelem, az ember vak, de ő maga is a lehető legjobb arcát mutatja a másik felé. Ha házasság lesz az ügyből, akkor jönnek a gyerekek, ami gyorsan elemészt vagy 10 évet, a karrierépítés, majd annak szinten tartása, a küzdelem a létért és a biztonságért a következő 20-30-40 évé. Éppen csak hazaesünk, mi a kaja, hogy vagy szívem, á, most nincs kedvem, fáradt vagyok, aludjunk. Aztán beköszönt az ősz, itt vagyunk nyugdíjason, és nézünk egymásra, hogy ez meg itt kicsoda mellettünk? Nehéz időszak ez, szerencsére ekkor már általában van annyira bölcs az ember, hogy gondolkodik, mielőtt cselekszik…

Szerencsés esetben nem véletlenül találkozott az a nő és az a férfi ezelőtt 45 évvel, mert van bennük valami közös, vagy éppen nagyon különböző, hogy le tudjanak élni egymással és egymás mellett egy életet. A szerelem persze, hamar elmúlik, de ha megmarad a parázs, akkor egyrészt bármikor újra lángra lobbanhat, másrészt pedig ha éppen már nem éget, azért még sokáig melegít.

Szóval, nem tudom, a fiatalabbak mit kezdenek majd ezzel a csendes, szép filmmel, az idősebbek viszont fogják szeretni. Én azért kissé humorosabbra vettem volna a mesét, kissé karcosabbra, önironikusabbra – de én nem vagyok filmrendező. Rampling és számomra különösen Courtenay, imádni való.

Asanisimasa: 8/10