Az autóversenyző (Ho!, 1968) – Bár messze nem hibátlan bosszútörténet ez a Jean-Paul Belmondo fő- és címszereplésével készült Robert Enrico-mozi, a mai akció-, krimi- és efféle egyéb zsánerekhez szokott szemnek kifejezetten üdítő élmény. Egy félresiklott életű, közepes tehetségű kisember (egy hajdani autóversenyző, akinek pályája önhibájából szakadt meg) gengsztertörténetbe ágyazott jellemrajza, mely minden sutasága, ügyetlen dramaturgiája és a rengeteg dohányfüst ellenére érzékelhetően ábrázolja a sors- és világjobbítás elemi vágyát. Belmondo, aki ekkor még magában hordozza Godard filmjeiben játszott összes figuráját, séróból hozza ezt a karaktert is, szertelen és ellenállhatatlanul sármos. Zavarba ejtő az alapvetően komor, tragédiába hajló sztorit elmesélő film vidám, szinte infantilis kísérőzenéje, mely mintha az egész történetet idézőjelbe helyezné, elidegenítené. Érdekes adalék, hogy Belmondo fia, Paul, a valóságban is autóversenyző lett – szerencsére, egy egészen más pályán, mint amit e filmben az apja által játszott karakter futott. 6/10

Hogyan lopjunk felhőkarcolót? (Tower Heist, 2011) – Nem tudom azt mondani, hogy nem szórakoztam ezen a Robin Hood-felhangokkal operáló szajréfilmen, mely akár egy gyengébb Woody Allen-dolgozat is lehetne. Persze, nem az, de Eddie Murphy-t sikerrel tompítja le Ben Stiller, a kisember legyőzi a végén a nagy gonoszt, tehát nyugodtan bokszolhatunk egyet a levegőbe halkan, hogy IGGEN! – de azért a fanfárokat is hagyhatjuk a szekrény mélyén. Viszont: Alan Alda, ez a jóságos nagypapa-kinézetű, kiváló színész olyan príma rohadék tud lenni, hogy kerek szemmel utáltam és örültem, hogy úgy járt, ahogy. 6/10

Tigris és sárkány (Crouching Tiger, Hidden Dragon/卧虎藏龙, 2000) – Csodaszép, míves kínai mese(kaland)film, látványos harcjelenetekkel, nagyon édes, de mégis habkönnyű romantikával, költészettel és némi könnyed keleti filozófiával. Ang Lee nyugati ízvilághoz is/inkább passzoló mesterműve méltán részesült díjesőben (pl. 4 db. Oscarban). 9/10

Gengszter (Hoodlum, 1997) – Az igazi gengszter-történelem egy momentumának hiteles, ámde igencsak középszerű megvalósítása ez a film, néhány egészen jó jelenettel: pl. amikor Lucky Luciano (Andy Garcia) egy üres sportcsarnokban lezajlott kínos megbeszélés után lazán és cinikusan dalra fakad – iszonyú hamisan, vagy ahogy Dutch Schultz (Tim Roth) pimaszul eszi az almát egy másik tárgyaláson… Sajnos a történet veleje, az afro-vonal nem lett eléggé karakteres, így maga a film cselekménye sem eléggé dinamikus, a még szinte “hamvas” Laurence Fishburne, és Bill Duke rendező minden igyekezete ellenére. 6/10

A törvény nevében – 2. évad (True Detective – Season 2., 2015) – A (Tarantino által vezetett) fanyalgókkal ellentétben nekem egyáltalán nincs olyan rossz véleményem erről a második évadról. Persze, időbe tartott, míg megszoktam pl. Vince Vaughn rosszfiú-karakterét (a képen), a végén azonban már a fotel karfáját szorítva drukkoltam neki, hogy még egy lépés, még egy… Igen, tényleg furcsa figurákat hozott itt össze újra Nic Pizzolatto, és kissé másként furcsákat, mint az első évadban. Igazi vesztes szinte mindenki, és csak a végén derül ki kettőről, hogy ők azért még életképesek. Ezt viszont egész odáig nem tudhatjuk. Egy rothadt építmény dől össze recsegve-ropogva, mely építmény egy fiktív kaliforniai nagyváros, valójában bármelyik nyugati nagyváros, ahol szétbogozhatatlanul fonódik össze a politika a bűnnel és a gazdasággal. A megoldás csakis egy lehet, méghozzá a klasszikus, nagy sándori radikális. A téma sablonos, kibontása azonban mégis érdekfeszítően izgalmas, de egyáltalán nem rohanós. Szürreális dialógok, melyek mégis a helyükön vannak. A narratíva már hagyományos(nak mondható), nem pofázza/kommentálja végig Colin Farrell vagy Rachel McAdams (ahogyan az első évadban tette McConaughey), sem Taylor Kitsch, viszont a több szereplő szélesebb cselekményáradatot eredményez, mely mégis egyfelé – legtöbbjük megsemmisülése felé tart. Nincs misztikus köd sem, helyette viszont van ismerős mocsok. Halleluja. 8/10

A pacifista (La pacifista, 1970) – Jancsó Miklós első olasz filmje létrejöttét a Csillagosok, katonák Cannes-i sikerének köszönheti – ennek ellenére nagyot bukott. Annak idején Jancsó és a főszereplő Monica Vitti közti kezdetben “szerelmes”, később, a forgatás alatt gyorsan megromló viszonyt emlegették okokként, egyéb más, “kisebb jelentőségű” nüansz (pl. gyenge könyv) mellett. Ma már nyilvánvaló, hogy Jancsó milyen zseniális éleslátással rajzolta meg a konzervatív olasz/kapitalista társadalom és az akkoriban igen merészen szárnyra kapó szélsőbalos anarchista mozgalmak, valamint gazdag burzsoázia és az anyagiakat (akkor még hangzatosan) figyelmen kívül hagyó ifjúság divatos ideológiája közötti tényszerű szakadékot, valamint annak pszichológiai és szociológiai dilemmáit. Maga a film is fésületlen hatást kelt, mintha egy hamisítatlan anarchista kiáltvány lenne, főleg Jancsó korábbi, igen szigorúan megszerkesztett és megkoreografált alkotásaihoz mérten – ez azonban szerintem nem tudatos. Mindenesetre, ma Jancsó egyik legérdekesebb alkotásnak tűnik A pacifista, melynek hitelességét tovább növeli, hogy szereplői közül többen a hírhedt Vörös Brigádoknak is a tagjai voltak/lettek. 7/10

Fürdőző Vénusz (Hey Babu Riba, 1985) – Az ötvenes évek jugoszláv valósága, a szigorúan elvtársi viszonyrendszerben, lopva megejtett, pirulós szex, gyors részegség és hamis rock&roll kerül terítékre, illetve, ahogy boldog tizenéveskorukat harminc évvel később látják az akkor már őszülő hajdani vízparti vagányok, amikor összegyűlnek közös szerelmük temetésére Belgrádban. Hangulatos életérzés-film, de nem több, igaz, nem is kevesebb. 6/10

Calcutta (1969) – Louis Malle “egész estés” dokumentumfilmje részletgazdag társadalmi keresztmetszetét adja az indiai nagyváros majd ötven évvel ezelőtti állapotáról. Minimális narráció mellett szinte mindvégig különböző kasztbeli embereket látunk mindennapi tevékenységeik közepette, látjuk küszködésüket az életbenmaradásért, látjuk a sajátos politikai mozgalmakat (volt például bal- és jobboldali kommunistapárt, akik egyöntetűen ellene voltak a kínai és vietnami modellt követő maoista pártnak… 🙂 ), látjuk az angol birodalom még meglévő unatkozó tagjait, valamint azok indiai követőiket – érdekes film. 7/10 

Rob Roy (1995) – Egy egészen jó, klasszikusan míves történelmi kalandfilm lehetett volna Michael Caton-Jones mozija Sir Walter Scott híres regényében megénekelt skót hősről/banditáról, kellően kemény, mocskos és durva mozi, ám éppen ezért nem érteni, miért csap át időnként mézédes giccsbe. Nem ellenpont ez, hanem tévút. Tim Roth viszont elképesztően jó negatív figura tud lenni. 7/10

Hosszú, forró nyár (The Long, Hot Summer, 1958) – Paul Newman e film forgatása alatt jött össze későbbi híres feleségével, Joanne Woodwarddal. Bizonyos Faulkner-novellák nyomán készült film igazi melodráma Hollywood aranykorából. A forró déli kisvárosban teljhatalmú kiskirály (Orson Welles) uralkodik, de megérkezik Ben Quick (Newman), a tökös, furfangos -és rosszhírű- csavargó, aki féktelen ambícióival gyorsan jut előre a “királyságban”. Amolyan Tennessee Williams-es tragédiát sejtünk a történet folyamán, mely azonban, nem kis meglepetésre, totális happy enddel zárul. Ben hagyja a fele királyságot a kiskirály féltékenységében fuldokló, balfék fiára, ám viszi a királylányt. Érdekes morális ívet húz a sztori, megérne egy porolást. 7/10

Az a csodálatos spliti éjszaka (Ta divna Splitska noc, 2004) – Az tény, hogy egy szilveszter éjszakán bármi megtörténhet, még a legvadabb dolgok is, furcsa találkozások, banális, vagy éppen szürreális fordulatok színesíthetik a mámoros estét. Még azt is elfogadom, hogy ez a ‘pénz, drogok, fegyverek, no meg a bulák’-sztori megtörtént a valóságban, hiszen bizonyos elemek akár utalhatnak erre is. Az őszinteség, és valami igen nehezen megfogható hitelesség mindenképpen dicséretére szól Arsen A. Osotjic annak idején szolid, de azért tetten érhető figyelmet keltett filmjére, de miért fekete-fehér?! Miért ez az idétlen zenekar adja a keretet és az összekötést? Miért, és még sok miért… Ráadásul, vastag nyomokban Guy Ritchie-t is tartalmaz. (Split nem Bruges, és többet is érdemelt volna ennél.) 4/10

Budapest angyala (El ángel de Budapest, 2011) – Ahhoz képest, hogy alapvetően tévéfilmnek készült, olykor egészen látványos jelenetekkel is büszkélkedhet a második világháború alatt több mint 5000 magyar zsidó életét megmentő spanyol diplomata, Ángel Sanz-Briz alakjának emléket állító spanyol-magyar produkció. Nem ködösít, de nem is misztifikálja túl főhőse alakját, érthetően és világosan (ha úgy tetszik, akkor kicsit iskolásan) elmeséli 1944 hozzá köthető, igen komoly emberi nagyságról tanúskodó eseményeit. Hitelesek a külső, korabeli időket megidéző jelenetek, és jók a mindvégig spanyolul játszó magyar színészek (nekem különösen tetszett Gáspár Kata -Zsófi- érett, Őze Áron -Eichmann- jegesen vérfagyasztó, Lengyel Tamás -Zsófi nyilas bátyja- ostoba brutalitást sugárzó és Tamási Zoltán -Hoffmann- megrázó alakítása). 7/10