Gyerekkorunkban mindannyian kerestünk eldugott kincseket, én például találtam is. Szülőházamban, egy vidéki házban, a düledező, hátsó sufniban, mely hajdanán műhelyként szolgált, egy kopott, horpadt bádogdobozban például egy vastag köteg papírpénzt. Boldogan rohantam anyámhoz, hogy nézd mennyi pénzt találtam, de ő csak nevetve legyintett: Nem ér az semmit! Pedig volt az legalább negyvenhétmilliárd-kilenszázhetvenmillió billpengő, igaz, akkor még fogalmam sem volt a hiperinflációról. Találtam sok egyéb kacatot is, fényesre koptatott rézkilincset, sok évtizedes gépzsírtól ragacsos szerszámokat, gépalkatrészeket, régi, ma már kitalálhatatlan funkciójú használati tárgyakat, de azok sem értek semmit. Szépek voltak, és izgalmas történeteket lehetett köréjük képzelni. Az érdekes az, hogy sokan felnőttként is megmaradnak kincskeresőnek, ki jobban, ki kevésbé, valódi kincset azonban csak nagyon kevesen találnak. A szívem nekem is a torkomban dobogott, amikor ifjabb koromban, a Duna-parton kóborolva a fák alatt egy bőröndöt találtam… Biztosan kincs van benne. Biztosan a maffia pénze. Vagy kábítószer? Mi van, ha egy levágott fej? Eh. Üres volt.

A felnőttkori kincskeresés valójában a szegények hobbija. Akinek van kincse, az nem keresi, hiszen tudja már, hogy hol van… Akinek nincsen, az keresi. Legtöbben a lottózóban, legtöbben hiába. A merészebbek a kalandosabb utat választják, valódi kincseket keresnek, melyekről homályos mendemondák, családi legendáriumok, koncepciós teóriák utalásaiból szereztek tudomást. Mindegyikőjük hallott már olyan kincskeresőről, aki ismert egy kincskeresőt, akinek cimborája egyszer találkozott egy kincskeresővel, aki együtt ivott egy olyan emberrel, aki valóban talált már kincset életében. A román Corneliu Porumboiu két felnőttkorú kincskereső történetét meséli el A kincs című új filmjében. Akik látták már például Porumboiu Rendészet, nyelvészet című filmjét, azok sejthetik, hogy ezúttal szó sem lesz amolyan Spielberg-, vagy Jack Sparrow-féle kincsvadászatról, sokkal inkább vár ránk a valósággal való szembesülés kínkeserves gyötrelme. A román minimalista újhullám egyik illusztris alakja rideg, szürke, embertelen -szinte északi- világáról ismert, Tarr Béla ismert életműve hozzá képest színes, pergő videoklip.

A kincs -a fentiekhez képest, talán kissé paradox módon- tulajdonképpen egy vicc, egy anekdota. Két szerencsétlen kisember, nagyon kisember, megelégelve a hátukat görnyesztő banki hitelek súlyát, egy vállalkozó fémdetektorának segítségével egyikük régi családi házánál kincskeresésbe fog, azon meggyőződés alapján, hogy az illető gazdag dédapja ott ásta el valahol a családi vagyont, mikor jöttek a komenisták. Mint mondtam, a film tulajdonképpen egy vicc, azért semmi szín alatt nem lőném le a poént, legyen annyi elég, hogy Porumboiu igen keserű játékot űz hőseivel és igen tanulságos, igen csúfondáros történetet mond el nekünk, nézőknek. Morális apokalipszis, legyen elég annyi. És igaza is van…

Természetesen, most sem pörgeti szét a cselekményt, ami tényleg elmesélhető lenne egyetlen bővített mondatban. Unalmasnak is mondhatnók, ahogyan hosszan, nagyon hosszan, szinte már kaján kárörömmel húzza, húzza, húzza a végkifejlet felé vezető ívet, amin mindössze egyet csavar -mi padlót fogunk- majd még egyet, és vinnyogva röhögünk. Magunkon. Ha értjük. Persze, ha van szemünk, agyunk, fülünk a már szinte bizarrba forduló groteszkre, akkor már közben is érezni fogjuk Porumboiu sajátos humorát (vö: Tarr Bélának is van humora, és a Sátántangót is neveztem már a filmművészet legpörgősebb nyolc órájának). Mindazonáltal, érvényes itt is az, amit a már linkelt Rendészet, nyelvészet esetében írtam: Olyan ez a film, mint a hegymászás: 90% szenvedés és 10% élvezet, mégis milyen sokan bevállalják ezt a 90%ot, a 10% extázisa fejében. Itt mondjuk 95:5 az arány. Asanisimasa: 7/10