Azért elég sokat elmond a mai világról, hogy furcsának hat, ha egy mai témájú filmben a férfiak, ha a jelenet szerint nőkhöz szólnak, azt legtöbbször hódolattal teszik, még ismeretlenül is udvarolnak, nem tolakodóan, csak kedves, férfias határozottsággal, amit aztán a nők magától értetődően tudomásul is vesznek. Tudnak viselkedni az emberek Margarethe von Trotta Elcserélt világ című új filmjében, aminek nem ezért az a címe, ami, de akár lehetne pontosan ezért is. Egy számunkra igen távoli világba kalauzol el amúgy a film, a gazdag nyugati művészek világába, ahol senkit nem ráz meg igazán, ha történetesen elveszti a munkahelyét, hiszen az amúgy is csak amolyan hobbi, vagy akár rossz szokás volt, senki nem abból él pazarul, amit megkeres. Az ilyen körülmények között élő “szerencsétleneknek” tényleg nincs más gondja, mint saját, kibeszéletlen, sokszor igazán meg sem élt lelki, érzelmi nyomorúságaikat simogatni. A film címe egy zűrös családi konfliktust takar, amiben adott egy anya, aki nemrég hunyt el, adott egy apa, aki a hírekben hirtelen meglátja elhunyt feleségének tökéletes mását -egy híres operadíva személyében-, adott a lányuk, aki fogja magát is kideríti az igazságot, közben szerelmes is lesz.

Egy érzékeny, értelmes és művelt nő filmje tipikusan ilyen, ami nemcsak a férfiaktól elvárt illő viselkedés reprezentálásában nyilvánul meg, de témaválasztásában, a történet cselekményében is. Ki kinek a kije, miért és hogyan zajlottak úgy, ahogyan zajlottak a kapcsolatok a családban, ez tipikusan női problémagombolyag, egy férfi nem foglalkozik ilyenekkel – legfeljebb mér hajlott, ősz korában, a füles karosszék magányában, amikor másra már nem nagyon képes, mint itt a filmben is, a főszereplő hölgy (Katja Riemann) apukája (Mathias Habich). Megmondom őszintén, nekem elég nehéz is követni a történéséket, sokszor elkalandozom a film nézése közben, hiszen tök jó lakásokban terpeszkednek a szereplők, az istállóból átalakított, rusztikus luxusloftoktól a Central Park-melletti toronyházak százikszedik emeleti panorámás apartmanjaiig, érdekes nézni Barbara Sukowát, a nagy német színésznőt és jó hallgatni Riemannt is, ahogy énekel. De valahogyan mégis távoli az egész, nem vonz be a film. Látok egy kellemes, decens világot, de csak egy óriási üvegablak mögül. Szép, de nem érint meg.

Von Trotta ráadásul nem tartja magára nézve érvényesnek a történetmesélés kánonját, locsog, fecseg, túlbeszél, ami önmagában nem is lenne baj, ha azt érdekesen teszi, de sajnos, néha unalmas. Persze, ő még egy régi iskolát követ, bár Volker Schlöndorff hajdani házastársaként, valamint Wenders és Fassbinder kor- és pályatársaként azért ennél markánsabban kellene fogalmaznia. Ez a film egy elkényelmesedett, gazdag úrihölgy kissé parttalan meséje, amit ugyan meg lehet nézni, végig lehet hallgatni, de közben, és főleg utána, nem nagyon fog történni velünk semmi sem. Asanisimasa: 5/10