Én azt megértem valahol, hogy méregdrága céges laptopokon, nyugiban, működő, demokratikus világban unalmas a sokadik történetet végigszenvedni, mely egy messzi, illiberális diktatúrában játszódik, s amelyben újra egy nyugati fazon -tiszta tekintettel és egyenes gerinccel- leplezi le a gonoszt, de itt, Magyarországon egészen másként hat egy olyan jelenet, melyben a fegyveres karhatalom tarkóra tett kezű civileket terel be csőre húzott géppisztolyokkal egy üresen tátongó focistadionba, hogy ott aztán ad hoc jelleggel kivégezzen közülük néhányat. Errefelé eleve rosszul viseljük azt, ha az emberek elégedetlenségét erővel, fegyverekkel próbálják megszüntetni. Az a fránya történelem, ugyebár, az a fránya jelen. A nyugati -elsősorban amerikai- újságírók eléggé lesajnálják ezt a Colonia című német filmet, én viszont képtelen vagyok erre. Egyrészt, mert messze nem olyan gyenge, mint azt állítják, másrészt pedig azért, mert elég erősen érint érzelmileg is.

A film által elmesélt események a valóságban is megtörténtek a hetvenes években, Chilében, a demokratikusan megválasztott Salvador Allende elnököt megbuktató Pinochet tábornok uralma alatt. Nagyjából így, ahogy látjuk, bár ez egy játékfilm, így dramaturgiailag nyilván áthelyeződtek bizonyos súlypontok. Colonia Dignidad valóban létezett, valóban egy ex-náci működtetett e név alatt titkos lágert Chile egyik eldugott zugában, amely részben tényleg saját perverz fantáziáinak kielégítésére szolgált, részben pedig a valóságban is a chilei fasiszta rezsim titkosrendőrségének büntetőtábora volt, ahol számtalan chilei ellenzéki tűnt el nyomtalanul. Egy fiatal, idealista német srác (Daniel Brühl) csatlakozik a chilei kommunista forradalmárokhoz (Venceremos!), plakátokat tervez nekik – és amikor Pinochet katonai puccsal megbuktatja Allendét, ő is a stadionban találja magát. Mivel külföldi és német, megússza az azonnali tarkón lövést, és a Coloniára szállítják. Szerelme (Emma Watson) megússza ép bőrrel a letartóztatást, viszont semmit sem tud barátjáról. Hosszas nyomozómunka alapján mégis sikerül kiderítenie, hová tűnt kedvese és a legőrültebb lehetőséget választva beáll önkéntesnek a láger “vallásos szekciójába”. Az ott tapasztaltakról, valamint a szerelmesek egymásra találásáról és megmeneküléséről szól a film.

A bevezető jelenetek korhű képet mutatnak a hetvenes évek elejének Chiléjéről, ahogyan a bimbózó szép jövőt váratlanul szétrobbantja a brutális katonai erőszak, a film nagyobb része azonban egy fojtott légkörű börtön(láger)dráma, mely igen plasztikusan mutatja be egy elmebeteg elveken alapuló, ám szigorú hierarchia alapján működő belső rendszer embertelenségét, melyben a bigott hitgyakorlás és a fétisizált munka tartja kordában az “oszd meg és uralkodj” primitív, ám hatásos hatalomgyakorló módszerével megfélemlített, önkéntes táborlakókat, akik közé néha, valahonnan megkínzott, elektrosokkal és gyógyszerekkel szétforgácsolt tudatú ismeretlenek is csatlakoznak, hogy aztán e “növényi” érzelmi életű mikrotársadalom legalsó szintjén vegetáljanak halálukig. Michael Nykvist kitűnően hozza a mézesmázos modor mögé bújó pederaszta és pszichopata tábori főpapot, Schäfert, és eléggé hiteles az egész láger bemutatása is. Számomra mindig megható az a szinte brutális önboncolás, ahogyan a németek hajlamosak saját nemzetük történelmében szép számmal található embertelenséget próbálják megérteni, feldolgozni. Florian Gallenberger, e film írója és rendezője is simán bevállalja az ügyet, nem hallgatva el a hajdani NSZK chilei konzulátusának egyáltalán nem dicső szerepét sem a történetben. Mindamellett, a film nem megy el sem a száraz dokumentarizmus felé, hanem megpróbál ügyesen egyensúlyozni a közlendő hiteles tartalom és a benne rejlő romantikus kalandtörténet között. Talán sikerül is neki, hiszen végig feszült a történet, a hihetetlen fordulatokat pedig nyilván az élet írta ilyennek. Asanisimasa: 7/10