Nem mondom, hogy bizonyos pénzügyi ismeretek hiányában teljes egészében értettem azt a kavarást, amit e történetben véghez vittek a benne szereplő valós személyek, de az biztos, hogy általa jóval többet értek sok mindenből, ami most van. A nagy dobás a 2007-es nagy gazdasági világválságról beszél, illetve arról a közhelyről, hogy pénzt legtöbbet csakis pénzből lehet keresni. Számtalan film foglalkozott már a tőzsdék és a bankszektor machinációinak leleplezésével, a Tőzsdecápától a Wall Street farkasáig oda és vissza, és nem véletlenek a vadállati allúziók: a pénzvilág kavarógépei valóban vadállatok, akik egy százalékpontnyi anyagi sikerért simán tönkre teszik több ezer, tízezer, vagy akár milliónyi ember életét is, minden különösebb gondolkodás, lelkifurdalás és bármiféle szívfájdalom nélkül. Adam McKay Oscar-díjas forgatókönyvből készült (és még négy másikra jelölt) története annyiban erősebb az összes többinél, hogy még a hozzám hasonló, avatatlan porbafingóknak is érthetően magyarázza el, mi történt (mi történik!) a valóságban. Merthogy arról van szó.

Az “oktatást” McKay annyira komolyan veszi, hogy a kulcsjelenekben a szereplők kifordulva a jelenetből, egyenesen a kamerába, tehát a nézők arcába mondják el keresetlen szavakkal, hogy most akkor mi van tulajdonképpen, nagyjából úgy, ahogy Frank Underwood is szokta kommentálni a politikai szarkavarását a remek Kártyavárban (Bertolt Brecht után szabadon). Persze, az ismeretek olyan sebesen ömlenek ránk, hogy baromira kell figyelni így is, de én azért legalább annyit már megértettem, micsoda is pontosan az a sokat emlegetett “shortolás” tulajdonképpen. Ebben a -még egyszer mondom, a valóságban is megtörtént- sztoriban, egymástól majdnem függetlenül, néhány pénzügyi elemző (stratéga, mittudoménmi) rájött, hogy az amerikai gazdaság fundamentumát képező jelzálogpiac nagy része értéktelen, vacak, gyenge minőségű államkötvényekből áll. Egyesek közül ezt -nagy levegőt véve- megshortolták, tehát nagy összegekben játszottak arra, hogy ezek az állami papírokkal teletömött kötvénycsomagok megbuknak, kipukkadnak, míg mások, szintén szembemenve a közelgő katasztrófát tudomásul venni nem akaró pénzügyi-politikai fősodorral, megpróbálták felhívni a figyelmet a veszélyre – mely gyakorlatilag a kapitalista gazdasági modell létét fenyegeti. A konkrét világvégéről szól tehát a buli, ami végül be is következett 2007-2008-ban: Amerikában milliók vesztették el állásaikat, lakásaikat, pénzügyi megtakarításaikat, a pontos számok a film végén olvashatók.

Maga a film rendkívül izgalmas, ha felvesszük nyaktörő tempóját, ami ezúttal a kimondott szavak sebességében és az általuk hordozott jelentéstömeg megértében, gyors felfogásában jelentkezik: ha elbambulunk, úgy járunk, mint az a szerencsétlen jónéhány millió, akik… (lásd fentebb). A párbeszédek pattognak, mint a 8 bárra fújt biciklikerék a kockaköveken, helyenként mocskosak (talán mert a jelzett szituációban felfokozott idegállapotot okoz, talán mert szinte “felvételi követelmény” a brókereknél a pszicho- és szociopátia?), de tulajdonképpen szellemesek is egyben. Bár egyetlen fizikai aktus sem történik a filmben, csupán inges-nyakkendős pacákok jártatják a szájukat, mégis mintha egy akciófilmet látnánk. Vér nem folyik, csak a cash, egyik számláról a másikra.

Persze, ez egy film, melyben a szövegeket, az egész zűrzavaros történetet úgy kell elmondani, hogy az jól legyen elmondva, az öltöny-nyakkendő egyenruhába bújt egyen-arcokból is megkülönböztethető jellemű, karakterű, valódi figurákat kell faragni. Brad Pitt, Steve Carrell, Ryan Gosling és Christian Bale ezért kell a projektbe, mert gipszjakabokkal nem működne. Így viszont működik… Nagyon is. Asanisimasa: 9/10