Amint ismert, a finnországi Turkuban néhány napja terrortámadás történt. Mindenütt olvasható, hogy az elkövető egy marokkói arab fiatal. Ami viszont kevésbé ismert: az első, aki a később a sebesüléseibe belehalt nő segítségére sietett, egy Turkuban turistaként tartózkodó, Stockholmban élő brit volt, maga is késszúrásokat kapott közben. A neve Hassan. Az egyik első, aki a merénylő után rohant, egy tizennyolc éves finn. A neve Ahmad. Ennek az eseménynek valójában nincs semmi köze Aki Kaurismaki új filmjéhez, legfeljebb talán a viccbéli jereváni rádió értelmezésében (miközben Jereván utcáin autókat fosztogattak, ez a híradásban már úgy szólt, hogy Jereván utcáin autókat osztogattak…), hangulatilag azonban mégis pontosan leírja azt, amiről a nagy finn Maestro mesél.

Kaurismaki amúgy nagy kedvencem, talán az egyik legnagyobb. Nincs olyan filmje, melynek ne lenne olyan pillanata, mely ne játszana valami mélyen mélabús balladát lelkem legrejtettebb, legfinomabb húrjain és egyszerűen imádtam, hogy A remény másik oldala szinte teljes egészében ilyen, egy kantáta, egy opera. Pedig sok helyen szinte már olybá tűnik, mintha Kaurismaki saját maga paródiáját rajzolná… Találkoztam már a faszival. Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején, úgy hajnal 3-4 tájban, a Tilos az Á nevű mulatóból való, meglehetősen emelkedett hangulatú hazacsámborgás közepette betértem egy útközbeni sörre a hírhedt Grinzingi borozóval srévizavé szemközt lévő, éjjel-nappal nyitva tartó italkimérésbe (már régen már üzlet van a helyén), ahol az ilyenkor szokásos kép fogadott: a csapos félálomban a mosogatónál, a sarokban egy részeg alszik az asztalnál, itt-ott üres poharak szanaszét, a pultnál két fekete bórdzsekis, hosszú hajú, középkorú pofa ül és fapofával mered egyenesen előre. Előttük egy nagy üveges Unicum, már jócskán megcsappant tartalommal, melyet komótosan, de kitartóan, ám némán pusztítanak annak végkimerüléséig. Kaurismaki volt az, kedvenc színészével, az azóta magát már az élet boldogabbik oldalára átpiált Matti Pellonpää-val, felismertem őket, hiszen tudtam, hogy Magyarországon tartózkodtak, már nem emlékszem, milyen okból. Hajnal négy tájban az ember már ritkán elfogódott egy kocsmában, ezért némi (sör)habozás után odaléptem hozzájuk: Mr. Kaurismaki, Mr. Pellonpää (Peltsi – vágott közbe azonnal Matti)! I’m your great fan I saw all of your films and i am very happy to meet you. I would be glad if you let me to invite you a drink (vagy valami hasonló marhaság az én tökéletestől akkor még a mainál is sokkal messzebb álló, de igen bátor angolságommal). Peltsi mondta, hogy nem szükséges, van mit inniuk, de ha esetleg én (naná, hogy!), akkor… Nem mondom, hogy beszélgettünk, mert arról nem volt szó (nem volt szó), gubbasztottam a két finn mellett kb. öt percet, megittam az unicumot, aztán elköszöntem és … Szóval, csak azt akarom mondani, hogy Kaurismaki pont olyan, mint a filmjei. Valami hihetetlen mély szomorúsággal néz bele a világba, majd kortyol rá egyet és hosszan, mélyen a tüdőből ráfújja a cigaretta füstjét.

Aki látott már Kaursimaki-filmet, az tudja már, hogy ezek a történetek szinte mindig az élet göröngyös országútján bukdácsoló hétköznapi emberekről szólnak, akik hol a maga erejükből, hol némi szerencsével, de sokszor jó emberek segítségével küzdik le a nehézségeket, melyeket a sors gonosz emberek által állít eléjük. Bumfordi, szófukar, végtelenül szomorú hősök, akik állandóan cigarettáznak, rendszerint isznak is, a lepusztult, már a múlt század hatvanas éveiben is divatjamúlt, kopottas környezet, a rideg, takarékos funkcionalizmus, ami árad a blazírt, fád, szomorú unalomból, ami Kaurismaki meséjében már olyan blőd, olyan bizarr, annyira groteszk, hogy ellenállhatatlanul szórakoztató és kacagtatóan vicces. Ezzel együtt mélyen emberi is, és a maga módján optimista is, hiszen a történetek jó szereplői a végén mindig elnyerik jutalmukat, a rosszak pedig megbűnhődnek (de legalábbis le vannak szarva).

Kaurismaki történetei a maguk minimalista elvontságukban mindig a valóságban gyökereznek, illetve arra reflektálnak, de arra eddig nem nagyon volt példa, hogy aktuálpolitikai történésekkel foglalkozzon. A mai migránsválság tünetei -lásd a bevezetőben említett hír-, a migráció okai, az a mérhetetlen, józan ésszel legtöbbször felfoghatatlan emberi tragédia és szenvedés azonban megindította a magány, a kitaszítottság, a kiábrándultság érzetére és egyáltalán, mindenféle emberi gyötrelemre mindig érzékenyen reagáló Kaurismakit, és új filmjének egyik fő cselekményszálává egy nővérét kereső, a többi családját egy bombázásban elvesztő fiatal szíriai menekült történetét állítja, mely a megfelelő ponton, természetesen összekapcsolódik Kaurismaki filmjeinek szinte állandó figurájának, a középkorú, finn kisembernek tipikus történetével.

Számomra nem meglepő, hogy Kaurismakinál ezzel az új, aktuálpolitikai “él” bevezetésével egyáltalán nem erőszakolja meg magát, és nem áll be a filmmel semmilyen politikai szekértáborba. Persze, ezúttal is az ember érdekli, nem keveri bele a történetbe a nagypolitikát, a globális gazdasági érdekek gombolyagját, Sorost és Brüsszelt, miközben olyan hitelesen, emberi hangon és mégis cizelláltan beszél a gazdag, és sok tekintetben irigyelt Finnországban sem ismeretlen problémáról, hogy az tanítani való. Ehhez természetesen kell egy idevaló karakter is, ám Kaurismaki Sherwan Haji személyében egy igazi, hamisítatlan Kaurismaki-karaktert talált, aki pont olyan mély szomorúsággal tud nézni, mint Sakari Kousmanen, Janne Hyytiäinen, Kati Outinen vagy a többi autentikus, echte finn Kaurismaki-színész, ez a szomorúság azonban nála más természetű és sokkal tragikusabb eredetű, mint a fogyasztói társadalom elidegenedésébe, a fiatalság és a szerelem visszafordíthatatlan elmúlásába belefásuló finn középosztálybeliek alkohol-áztatta szomorúsága. A túlélés esélye az ő reménye, aminek másik oldala itt a finn valóság.

Új filmje sok helyen felemelő, máshol egyetértő bólogatásra sarkalló, megint máshol könnyekre fakasztóan megható, vagy akár térdet csapkodva kacagtató, különleges élmény. Nem véletlenül kapta a legjobb rendezés díját Berlinben. És azok a zenék!!! Imádom. 10/10