Emlékszem, azért a Queen mindig elég különc banda volt. Mondhatnám őket akár nagyképűnek is… 1975-ben, amikor a Bohemian Rhapsodyt is tartalmazó A Night at the Opera című albumuk megjelent, azt olvashattuk a borítón: Mi a lemez felvételei során nem használtunk szintetizátorokat! Ma, amikor a popbizniszben mindennapos, hogy az énekléssel kisebb-nagyobb kihívásokkal küzdő, ám kifejezetten csinos előadók hangját elektronikus kütyükkel, “auto-tune”-processzorral simítják pontosra, megmosolyogtató ez a büszke zenészmentalitás. Ha pedig azt nézzük, hogy ekkoriban a rockzene (sőt, a kortárs komolyzene és a jazz némely ága is) olyan, ma már klasszikusnak tartott előadói, mint a Yes, a Pink Floyd, az ELP vagy a King Crimson, bőven használtak már szintetizátorokat, mellotront és efféléket, akkor ez szimpla baromság. Másrészt azért Brian Mayéknek volt azért okuk a büszkeségre, hiszen amit mások a kütyükkel való babrálással valósítottak meg hangzásban, azt ők saját készítésű hangszerekkel, erősítőkkel, és sajátos felvételi technikával érték el. Az a semmivel össze nem téveszthető Queen-hangzás azért valóban különleges volt, és hát Freddie Mercury torka és az azt kísérő kórus pedig tényleg lenyűgöző.

Ráadásul Freddie figurája van olyan izgalmas, sorsa pedig nagyszerűségében és sikerességben is oly drámai, hogy az filmre kívánkozik. Először talán Stephen Frears rugaszkodott neki a projektnek, Freddie-t is híres, egyben igen megosztó Sacha Baron Cohen lett volna – na, ez a verzió engem kifejezetten érdekelt is volna. Brian May, a Queen-jogok felett őrködő Queen-tag azonban ezt másként gondolta, nyilván félt Frearset szabadon engedni ebben a témában… Végül a történetet, mely szinte értelemszerűen a Bohém rapszódia címet kapta, az X-Men-filmekkel, vagy például a Valkűr című második világháborús drámával nevet szerző -korombéli- Bryan Singer rendezte meg, hűvös profizmussal és vélhetően May-ék jóváhagyásával: a film ugyanis pontosan érezhető óvatossággal kezeli a kényes részeket, miközben szégyentelenül kihasználja azt a maga nemében nyugodtan zseniálisnak nevezhető hatásmechanizmust, ami a Queen együttest a rock- és popzene egyik legnagyobb ikonjává tette.

Ennek a hatásmechanizmusnak lényege Freddie Mercury hangja, féktelen lendülete, arcátlan szemérmetlensége és gátlástalan, bombasztikus, “színpadra termett” exhibicionizmusa. Most a világ Queen-rajongó része Rami Malek előtt térdel úgy, ahogy nagyjából az 1970-es évek elejétől 1991-ben bekövetkezett haláláig Freddie Mercury előtt térdelt, ugyanis, bár arcra inkább emlékeztet Mick Jaggerre, egy másik jelentősnek mondható rockbanda énekesére, vagy inkább annak karikatúrájára, valóban átütő erővel jeleníti meg Freddie karakterét. Lazán és görcsmentesen idézi meg a videoklippekkel és koncertfelvételekkel bőségesen dokumentált színpadi pózokat, jellegzetes gesztusokat és mimikát, valamint a filmben képes ennél komplexebb személyiséget is megmutatni – hogy aztán ez mennyire Freddie Mercury, vagy mennyire az, amit belőle Brian May ma meg kíván mutatni, azt nem tudni. Énekhangja viszont már inkább csak “tátika”, a kamu kategóriája, ugyanis -és itt utalnék vissza a cikk elején említett, kissé nagyképű megjegyzésre- Rami “Merury” Malek énekhangja nagyjából annyira a sajátja, mint Johnny Weissmüller híres Tarzan-üvöltése. Azt egy csomó afrikai állat hangjából, valamint mennydörgésből és ki tudja, még miből mixelték össze a kor kreatív hangmérnökei, Mercury filmbeli énekhangja egy Marc Martel nevű kanadai énekes, az igazi Freddie Mercury, valamint Malek saját hangjának mixéből áll össze. Aki kikeverte, Oscart neki, mert tényleg jól szól.

A másik dolog, ami lenyűgöz ebben a filmben, az az, ahogyan a koncertfelvételeket, főleg a Live Aid koncerten elhangzott blokkot megcsinálták. Az valóban illúziókeltő, és tökéletesen meg is idézi annak hangulatát. Bele is borzongtam, ugyanis nemtudomhány-milliárd magammal én is néztem a maratoni közvetítést annak idején. Más kérdés, hogy a film drámai ívét, kvázi katarzisát is ez jó tíz perces jelenet alkotja meg, amit én viszont nettó hatásvadászatnak értékelek – ha a film témája Freddie Mercury karaktere, mert pont azt hallgatja el ezzel, ami egy arról szóló filmben igazán érdekes lenne. Hogy a Queen milyen koncerteket tudott adni, azt tudjuk, láttuk sokszor. Hogy Rami Malek milyen jól utánozza Mercuryt, az egy dolog, bár nem biztos, hogy az X-Faktorban ennyivel, hangvarázslómérnök nélkül, bejutna az élő-showba. 6/10