Az első kockától kezdve látványosan őszintébb, érdekfeszítőbb és igazibb Elton John életrajza, mint a vele majdnem párhuzamosan -de természetesen teljesen más produkcióban- készült Freddie Mercury-film. Persze, rengeteg jobb-rosszabb zenész-, illetve sztárbiopic készült már eddig is, e két popikon összevetését a a róluk készült filmek időbeni közelségén túl karakterük, indíttatásuk hasonlósága is indokolja. Mindkét zenész valóban zenész (Freddie esetében sajnos a múltidő használata lenne indokolt), kiugróan tehetséges művészek a saját műfajukban, akik elképesztő sikereket értek el pályájukon. Származásuk is hasonló társadalmi értelemben: mindketten az angol alsó-középosztályból keveredtek fel a csúcsra, s mindkettejük karrierje telis-tele volt buktatókkal, vészhelyzetekkel. Míg azonban Freddie Mercury filmje retusált, megmókolt, tulajdonképpen hamis képet mutat a sztárról, addig a Rocketman semmit nem tagad le Elton John pályájának igen zűrösre sikeredett első feléről.

Az első jelenetben Elton a tőle -akkoriban- megszokott csiricsáré fellépőruháinak egyikében betoppan egy anonim alkoholisták-szeánszra, ahol egyből sorolja litániát, hogy Elton vagyok, alkoholista, súlyos kokain- és minden más drogtól függő, szexfüggő, boltkóros, stb., stb. Oké. Ezeket persze, tudja mindenki, de hát Freddie-ről is tudnivaló, hogy mennyire nem volt szomjas, amikor például meg akarta venni a budapesti Parlamentet… Elton azonban nem takargat semmit múltjából, mint ahogy jelenéből sem: bevallottan homoszexuális, hivatalosan boldog házasságban él férjével, David Furnishel, akivel két kisgyermeket nevelnek. A filmbe sem nyúlt bele, mint ahogy Brian May a másikba, simán elfogadhatjuk, hogy nagyjából tényleg minden úgy történt, ahogy Dexter Fletcher itt most elmesélte.

Izgalmas a film abból a tekintetből is, hogy miközben nem kerülgeti a botrányos témákat, az egész kinézete mégis olyan, mint egy hetvenes évekbeli, pszichedelikus musical. Mintha a Tommy című rockopera második részét néznénk (a Who rockoperájában játszott Elton John, ő volt a Pinball Wizard, a flippervarázsló). Tomboló, excentrikus külsőségek közepette válik a kövérkés, szégyellős, autoriter, érzéketlen apjától a vágyott figyelmet soha meg nem kapó, vörös, szemüveges kisfiúból a popszínpadok és futballstadionok rikító, érces hangú paradicsommadara, aki elementáris energiazuhatagként varázsolta el évtizedeken át az elképedten rajongó tömeget. A film színekben, ritmusban, látványosságokban híven közvetíti az Elton John-élményt, miközben akár egy komplett musicalként is működik, melynek zenei közegét Elton ismert slágerei alkotják. Baromi jók a táncbetétek is, de adott pillanatban teljesen magától értetődő, hogy dalra fakad Elton mellett a zord apa, a csalfa szerető, vagy éppen a mocskos szájú impresszárió.

És hát Taron Egerton is fölényesen veri a Freddie Mercury figurájával küzdő Rami Maleket… Például itt valóban ő maga énekli Elton John számait, ami semmivel sem kisebb feladat, mint Mercury operadívai kunsztjainak reprodukálása (ami nem is sikerülhetett volna a modern, digitális hangtechnikai kütyük nélkül Maleknek). Egerton trükkje annyi, hogy miközben ő, maga is elképesztően muzikális, meg sem kísérli utánozni Eltont: saját hangján, a saját előadásában -és Matthew Margeson hangszerelésében- énekli el ezeket a slágereket, baromi jól. Emellett színészi értelemben is hozza Elton John impulzív, energikus “extrovertált introvertáltságát”, egy percig sem jut eszünkbe, hogy nem az igazi Eltont látjuk a vásznon/képernyőn. Teljesítményére (és a film hitelességére) látványos bizonyíték a vége főcím alatti párhuzamos montázs a filmbeli és az igazi Elton életeseményeiből. 8/10