Rambo V. – Utolsó vér (Rambo: Last Blood, 2019)

Saját médiaszociológiai felméréseim alapján viszonylag biztosan ki tudom jelenteni, hogy a férfiak médiafogyasztási adatai meglehetősen szűk spektrumban szóródnak. Ha csak a filmek területére szorítkozunk, viszonylag könnyen beláthatjuk, hogy férfiember huszonéves korában csak eljár moziba, azonban már ekkor sem elsősorban a film, hanem inkább a partner miatt (a hova vigyük a lányt, barátnőt, asszonyt szórakozni, viszonylag költséghatékonyan – nyilván moziba). De harmincon felül az átlag pasast legfeljebb csak hét lóval lehet elvonszolni bárhová is (az obligát, közhelyes sörözésen kívül, na, de ezeken meg az asszonynak nincs keresnivalója)… Foci, Forma 1, oké, de mozi, nem már, anyukám. Nézheted a tévét, vagy olvassál (miközben én iszom egy sört).

Ehhez képest kissé kaján vigyorral konstatáltam, hogy a Rambo V. – Utolsó vér általam látott vetítésén a forgalmazó két bájos munkatársán kívül kizárólag férfiakat láttam, méghozzá feltűnően nagy számban. Ezek szerint mégiscsak van egy filmműfaj, vagy típus, ami valahol mélyen megérinti a férfinemet. Úgy nézett ki a moziterem, mintha valami tartalékos összetartáson vettünk volna részt… Persze, Sylvester Stallone életművének egyik legjellemzőbb sajátossága, mondhatnám, üzenete az, hogy a tesztoszteront-túltengést képes volt toposszá emelni, (pop-kulturális) ikonná nemesíteni. És nem tagadom, bennem -férfiként- szintén volt valami szolid várakozás a filmet illetően. Ennek alapja az volt, hogy Sly igen szépen tudott elbúcsúzni másik “teremtményétől”, Rockytól, aminek első, igen egyszerű, direkt hatásokkal operáló, naiv szemléletű, de tagadhatatlanul őszinte része nem véletlenül ragadta meg a nagyhatalmi Amerikai Filmakadémia figyelmét. A Rocky-sorozat aztán az elkövetkezendő folytatásokban elég csúnyán belecsúszott a zsékategória “mocsarába”, viszont nemrégiben, a Rocky Balboávalval, illetve a szorosan idekapcsolódó Creed: Apollo fiával Sly-nak sikerült visszatérnie az első rész tisztasághoz, férfiasan egyszerű érzelmeihez. Mintegy mellesleg, a Feláldozhatók-projekttel egy egész műfajnak állított obeliszket, hiszen ezek a filmek, az általuk felvonultatott akciósztárdömpinggel afféle színpompás, látványos all-star gálaként tettek koronát erre az intellektuális “magaslatokról” jobbára lenézett műfajra.

A Rambo első részét is szeretem, sőt, azt tán még jobban is, mint az első Rocky-filmet. Ugyanaz a tiszta, egyenes, sallangmentes gondolkodás jellemzi mindkét filmet, ugyanaz az életfelfogás, melynek egy mondatos tanulsága majdhogynem a jól ismert madáchi végszóval cseng össze: egy dolgod van ember, hogy küzdj, küzdj, küzdj. Struggle for life, ahogyan egy másik nagy költő írta. Aztán a Rambo-sorozat is belecsúszott a zsébe, túl sok politikai felhangot kapott, a karakter gyorsan önmaga paródiájává vált. Rajongói, persze, voltak ennek is, annak is, de azért ezeken a filmeken jobbérzésű ember csak röhögött, ha éppen álomba nem szenderült. John Rambo, a vietnami veterán azonban ennek ellenére szintén olyan ikonná vált, mint Rocky Balboa, az italo-amerikai csóró, akiből egyszer sok küzdelem árán, nagy bunyós lett.

Sajnos, a Rambo V. – Utolsó vér már nem lett jó film. Sylvester Stallone Rambót már képtelen volt kihúzni a mocsárból, és csak kínlódott, szenvedett vele – szerencsére alig több mint másfél órát. Egy mondattal elintézve, alig nyújt mást, többet ez a film, mint a megelőző három Rambo-film. A cselekménye nettó közhely. A konfliktusa még nagyobb közhely. Stallone közmondásosan rusztikus és eszköztelen színészete itt már csak szimplán nevetséges, és ezen a szájába adott/írt ordítóan bombasztikus mondatok csak még tovább rontanak. Egy akciófilmtől ugyan senki nem vár mély filozófiát, vagy magas művészetet, de azért mind karakterépítésben, mint cselekménybonyolításban ennél többet kapunk szinte bármelyik hasonló műfajú tévésorozat egyetlen random epizódjából. A végső, valóban akciódús finálé ugyan “rendesen oda van téve”, de azért az odáig vezető úton elég sok üresjárat, nem igazán megmagyarázott vargabetű bonyolítja a dolgokat, miközben az egész film mégis szétesőnek, összecsapottnak tűnik. Látszólag még egyik Rambo-film sem volt ennyire brutális, mint ez, pedig a régebbi darabok sem mentek a szomszédba egy kis vérfürdőért, de itt azért Sly meglehetősen korszerű tudott lenni, ha a hentelést a Walking Dead kaszabolás-intenzitásával mérjük: az, hogy ott zombik az áldozatok, itt mexikói gengszterek, az a hentelés szempontjából tökmindegy. Mindkét célpont értéktelen, legalábbis emberi értelemben. Persze, a jellegzetes Rambo-univerzum, az ikonikus motívumkészlet szerepel itt is: van kés, ráadásul több is. Van kés az arcon, van szakadó eső, berobbanó alagút, íj és nyíl, hosszas (bár nem elég hosszas) munkával összelegózott, körmönfont halálos csapda-készítés, majd aztán szépen sorban ezek megtekintése működés közben is. Sőt, Rambo lovagol ismét. Bele a lenyugvó napba – sajnos azonban hiányozni nem fog. 4/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.