Az első áruló (Il traditore, 2019)

Lassan harminc éve már, hogy bizonyos Giovanni Falcone gépkocsija felrobbant a szicíliai Capaci közelében az autópályán. A hír megrázta a teljes nyugati világ közvéleményét, bejárta világsajtót, hiszen nem egyszerű balesetről volt szó, hanem merényletről, melyet a törvény és az igazságszolgáltatás ellenében hajtottak végre sötét, bűnös erők, akiket nyugodtan nevezhetünk maffiának, vagy ahogyan ők szeretik magukat hívni: a Cosa Nostrának. Falcone vizsgálóbíró volt, akit nem véletlenül neveztek életében “sétáló halottnak”, ugyanis pályája jelentős részét a szíciliai szervezett bűnözés felszámolásának szentelte, és ebben igen szép, jelentős eredményeket is fel tudott mutatni. Gondolom, nem kell magyarázni, hogy ez a tevékenység nem egyszerű nyomozati munka, holmi hétköznapi bűncselekmény felderítése, hiszen köztudomású, hogy a klasszikus szicíliai maffia (valamint a többi, hasonló más olasz bűnszervezet) ezer és egy szállal szőtte és szövi át a teljes olasz közéletet, a politikától az igazságszolgáltatáson keresztül a gazdaság minden területéig. Állam az álamban, vagy inkább állam az állam fölött.

Nem Falcone bíró a fő alakja Marco Bellocchio monstre filmjének, Az első árulónak, de ő is megjelenik az adott pillanatban, hogy sikerrel bírja szóra Tommaso Buscettát, akit a Cosa Nostrában betöltött egyszerű közkatona státusza ellenére “két földrész főnökének” is neveztek, és akinek hosszas, kimerítő jellegű “árulása” -feltáró erejű beismerő vallomása- komoly csapást mért a sérthetetlennek hitt szicíliai maffiára. Ő volt szinte emberemlékezet óta az első maffiózó, aki bizonyos okból megtörte az egyik legfontosabb maffiatörvényt, a hallgatás parancsát, az omertát. Hogy mi is ez a “bizonyos ok”, azt Bellocchio sok-sok díjra jelölt és néhányat el is nyert filmje fejti ki, meglehetősen aprólékos hitelességgel.

Azt hihetnők, hogy egy ilyen bűnös bandáról, mint az (mi nevezzük csak egyszerűen) olasz maffiáról nem is igazán készülhetnek leleplező erejű filmek, de ez nem így van. Ott, a helyszínen természetesen nem érdemes rákérdezni a helyi arcoknál, hogy igaz-e ez, meg hogy is volt az, amikor a corleone-iak összecsaptak a palermóiakkal, mert azért ez a kíváncsi érdeklődés az idegennek komoly problémákat okozhat, de az olasz maffiózó karaktere ma már egy külön toposz a filmművészetben, ezt kijelenthetjük. A romantikus és/vagy kalandos, ám csak hozzávetőleges valóságtartalommal bíró mesék tömegei mellett még realista, tényszerű ábrázolásban is több film készült róluk, a hajdani legendás Polip című tévésorozattól például a Gomorráig. Ez alkalommal azonban még a nevek, helszínek és események is tényszerűen, kronologikusan stimmelnek. Bellocchio filmje tehát tulajdonképpen a valóságban megtörtént események hiteles reprodukciója. Érdekes azonban, hogy a film összhatásában mégsem mondható száraz, dokumentarista ténysorolásnak. A figurák és az olykor brutális, máskor hihetetlen események ábrázolása, megjelenítése olykor már olyan szinten, oly mélyen naturalisztikus, hogy az a nem-olasz nézőben kifejezetten groteszk, szinte abszurd hatásúnak mutatkozik. A jellegzetes két kézzel mutogató olasz gesztikuláció, az elrajzolt, túlzó hatásokban, érzelmekben megnyilvánuló, még a bírósági eljárásokat is átható temperamentum, a még olaszok számára is érthetetlen szicíliai dialektus hivatalos használatában rejlő komikum és más, szinte már paródiának ható momentum kifejezetten szórakoztató alkotássá teszi ezt a két és fél órás, elvileg száraz, dokumentarista jellegű mozit. Hozzá kell tenni, hogy mindezek egyáltalán nem csorbítják a téma hitelét és az olykor a kép sarkában feltűnő bodycount által is belénk sulykolt, emberéletekben számolt brutalitását.

Remek a címszereplőt, Tommaso Bruscettát alakító Pierfrancesco Favino teljesítménye is, de szuper pofákat láthatunk a mellékszerepekben is (bár az évtizedeken átnyúló történethez szükséges öregítésre nem fordítódott elég figyelem…). Eredeti hangon muszáj viszont nézni a filmet, hiába nem értünk olaszul, az élmény így, originális hangzó környezetben üt igazán és egészen biztos, hogy egy életre megtanuljuk, hogy a Bruscettát még véletlenül se ejtsük Bruszkettának, csakis Brussettának. Akár három s-sel is, abból baj nem lehet… 9/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Az első áruló (Il traditore, 2019) bejegyzéshez

  1. Irina Simon szerint:

    Kár, hogy a végére hagytad a rendező nevének helyes kiejtésére vonatkozó ajánlásodat. Én magamban az írásodat olvasva mindvégig Bruszkettának mondtam, és félő-vén fejem okán-ez nálam így rögzült. Hüpp-hüpp

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.