Több szempontból is kultuszfilm Gérard Corbiau 1994-ben bemutatott alkotása. Először is az egyik kulcsdarabja a múlt század kilencvenes éveinek környékén szárba szökkenő barokk-hullámnak, melyben fiatal klasszikus zenészek, operaművészek sora fordult a barokk zene és a barokk művészetek irányába, korhű hangszerekkel és modorban, de modern felfogással megszólaltatva három-négyszáz éves, nagy részükben elfeledett zeneműveket. Másodrészben viszont plasztikus képet rajzolt egy olyan korról, benne egy olyan szubkultúráról, melyről legfeljebb csak legendákat, pikáns pletykákat hallhatott a nagyközönség, ha egyáltalán.

Farinelli, a kasztrált énekes valós személyiség volt. Egyike volt annak a sok fiúnak, akiket még a pubertáskori mutálás előtt műtéti úton megfosztottak a férfivá válás lehetőségétől, megőrizve így a zeneértő úri közönség számára angyalian tiszta, csengő, szoprán énekhangjukat. Farinelli e szörnyű műtét ellenére 77 évet élt meg, felnőttkora nagyobb részében elismertségben és sikerben. Nagy sztár volt, a ma szóhasználatában, nem véletlenül küzdött érte Händel is, akihez mérhető zenei atyaúristen ma nincs, vagy csak 10-20 egymástól tök ellentétes irányban munkálkodó mai zenei zseni összteljesítménye lenne vele összevethető. Jóval több mint 100 komplett operát írt, ember! Plusz a “sercli”…

A film számomra elsősorban mint a barokk kor, de főleg a barokk színház és opera lenyűgöző pompával megidézett reprodukciójaként kápráztat el. Farinelli maszkjai, azok a színházak és színpadtechnikai eszközök! Zseniálisak. A film zenéje azóta állandóan a tracklisten van nálam, amióta először láttam a filmet, ezelőtt … régen. Túlzás nélkül mondhatom, hogy egy világot nyitott ki előttem. (Kár, hogy ma már a filmen nem tud jó minőségben megszólalni.) Farinelli, azaz valódi nevén Carlo Broschi szexuális kisugárzása, öccsével, a közepes tehetségű zeneszerzővel, Riccardo Broschival párban alkotott szexmasinája (Farinelli, azaz Carlo felpiszkálta az érte ájulásig rajongó nőket, Riccardo pedig bevégezte az aktust – őt nem kasztrálták. Sőt!) ma már inkább csak megmosolyogtató és/vagy szánalmas (Farinellire nézve), mint botrányos – bár azért viccesen pikáns, azt aláírom. A Broschi-fivéreket alakító Stefano Dionisi, illetve Enrico Lo Verso filmbeli jelenléte (a felső képen) színészileg értékelhetetlen, bár igyekezetük dicséretes. Jól néznek ki. 8/10