Most már biztos, hogy a Netflixre januárban érkezett Messiás folytatása is a járvány áldozatául esett, számos társáéhoz hasonlóan – a hírt inkább tekintem megnyugtatónak, mint csapásnak, bár bevallom töredelmesen, hogy ha elkészül, biztosan megnéztem volna, merre kanyarítják ezt az agyeldobós sztorit. Az első évadot igazából még februárban láttam, és utólag visszatekintve döbbenek rá, milyen jól időzítették, hiszen a világ azóta valóban fejre állt, épp úgy, ahogy azt Michael Petroni és Roma Downey produkciója előrevetíti.

Napjaink dömpingjét tekintve ez a sorozat ugyan pont nem tartozik az élvonalba, de provokatív alapötletével egyből magára vonja a figyelmet. Mert mi lenne, ha egy nap megjelenne közöttünk Jézus – illetve egy rá nagyon emlékeztető, karizmatikus figura? A felvetés nem újkeletű, már Dosztojevszkij is eljátszott a gondolattal A Karamazov testvérekben, csakhogy az ő verziójával szemben a széria főhőséről nem tudni, igazi-e vagy szélhámos. A szándékai teljességgel kiszámíthatatlanok, a sztori alakulása úgyszintén, egyszóval ha nekikezdünk, esélyes, hogy hibái dacára is ledaráljuk lendületből mind a tíz epizódot. Annál is inkább, mert a Messiás, a cím sugallata ellenére, nem valami patetikus biblia-adaptáció, hanem egy vallás-és társadalomkritikával ötvözött, tanulságos gondolatkísérlet. Az országokon, kontinenseken átívelő történet helyszíne az a globális falu, amivé mára a világ vált, mióta az internet, a technikai fejlődés eredményeképp összementek a távolságok.

A hívei által Al-Masih-nak, Messiásnak nevezett férfi (Mehdi Dehbi) Szíriában jelenik meg, az ISIS ostromolta Damaszkuszban utcai szónokként hirdeti a történelem végét és az üdvösség közeledtét. Hatalmas homokvihar fojtja el a szavait: az ítéletidő elűzi az ellenséget, a város megmenekül. A győzelmet sokan tulajdonítják a Krisztus-szakállas, hosszú hajú fiatalembernek, aki ezután, nyomában vagy kétezer szíriai palesztinnal, az izraeli határhoz vonul. Kicsivel később már a jeruzsálemi Templom-hegyen állja körül a bámész tömeg, a következő epizód során pedig Texasban bukkan fel egy tornádó kellős közepén.  Felfigyel rá a CIA, üldözi a Moszad, de ő csak halad előre a maga útján, rendületlenül.

Nyüzsögnek körülötte a mellékszereplők, mindenekelőtt Eva (Michelle Monaghan), a megszállottan nyomozó CIA ügynök; a kegyetlen módszereiről hírhedt Aviram (Tomer Sisley) izraeli oldalról száll be a nyomozásba, kiemelt szerepet kap egy palesztin menekült fiú, egy hitében megingott baptista lelkész, és sorolhatnánk még a többé vagy kevésbé hangsúlyos figurákat, akiknek privát történetszálai szinte az egész cselekményt kitöltik. Lassan bontakozó, melodramatikus sztorik, többé-kevésbé kidolgozott karakterekkel. A mellékalakok előtérbe tolása viszont tudatos, mert bármennyire furdaljon bennünket a kíváncsiság, a sorozat valódi alapkérdése nem arra irányul, hogy ki az ismeretlen, hanem hogy milyen hatást vált ki a környezetéből. Hogyan reagál a ma embere, ha megszokott mindennapjaiba belép a természetfeletti? Legalábbis potenciálisan, mert a csodák hitelét illetően az elbeszélés folyamatosan elbizonytalanít, sorba jönnek a leleplezések, a misztikus alternatíva mellett egy politikai összeesküvés lehetősége is körvonalazódik. A titkosszolgálati háttér, a szövevényes közel-keleti játszmák a Homeland-et idézik, csak itt az életszerű híradóbejátszások (CNN, ABC News), közösségi média-posztok közé ép ésszel felfoghatatlan, fantasztikus események keverednek.

A főhős, habár muzulmán közegből származik, bármelyik érintett világvallást kritikával illeti (a szériát ennek fényében felváltva titulálták hol keresztény-, hol zsidó -, hol meg iszlámellenesnek), miközben szabadon idézi a Koránt, a Jelenések könyvét vagy éppen C.S. Lewist. Jóllehet, alakjának és tetteinek megrajzolásában újszövetségi párhuzamok dominálnak, a készítők nem ragadnak le egy felületes Jézus-kópiánál: az új idők Messiása nyugtalanító, ellentmondásos karakter, képtelenség eligazodni rajta.  Provokatív, már-már arrogáns, direkt szembe megy az elvárásokkal („Ha kapni akartok, üres kézzel távoztok”). Márpedig az elkeseredett, csodaváró tömeg kapni szeretne. Csodákat, hitet, kész megoldásokat. Hősünk azonban passzív, ha kérdezik, visszakérdez – mint mondja, ő csupán tükör (a metafora a washingtoni szereplés alkalmával teljesedik ki, egy igen beszédes helyszínen). Szavaiban megfontolandó igazságok váltakoznak hangzatos frázisokkal, eszméi olykor talán naivak, a lényeg viszont egyértelmű: a világ végérvényesen elromlott, „az egyensúly felborult”, eljött az összefogás ideje.

A Dehbi által megformált figura zavarba ejtő, ám ezt magáról a sorozatról is elmondhatjuk: nehezen elegyedő keveréke intelligens politikai thrillernek és érzelmes melodrámának, a végéhez közeledve ráadásul egyre sűrűbben el-elcsöppenő giccses elemekkel, patetikus klisékkel. Meglehet, a központi alakot övező állandó bizonytalanság ébren tartja a figyelmünket, de a sztori egyre laposabb, érzelgősebb, az utolsó rész szentimentális hatásvadászata (legalábbis számomra) maga volt a katasztrófa.  Ennek fényében nem sírok folytatás után, még ha némelyik szál bántóan lezáratlan marad is nélküle. A szezon lefutásával megindultak a találgatások, magyarázatok hősünk kilétét illetően (csaló? megváltó? Antikrisztus?); a dolog szépsége, hogy egyik eshetőség sem kizárt. Máig nem tudom eldönteni, ultragáz-e a befejezés, vagy ismételten annak vagyunk tanúi, ahogy a főszereplő, szokott stílusában, visszadobja a labdát. Akár így, akár úgy, a Messiás minden bosszantó hibájával együtt is figyelemre méltó gondolatkísérlet – erre a célra pedig éppen elég belőle ez az egy évad. Az a dolga, hogy kérdésekkel öntsön nyakon, nem hogy válaszokat kínáljon. A válaszok keresése már a mi feladatunk. (7/10)