Gimnazista korom egyik kedvenc írója volt Peter Marshall, elsősorban a Nincs helyed a temetőben című regénye kapcsán, de szerettem a Tombol a Holdat is. Ez utóbbi egy munkáscsaládba született, életerős, hetyke fiatalembert állít a középpontba, aki bátyja esküvőjének éjszakáján rejtélyes módon lebénul, és további életét kerekesszékbe kényszerítve éli egy zárt, bigottan katolikus gyógyintézet falai között. A hajdani tehetséges focista depresszióba esik, nehezen tudja feldolgozni állapotát. Az intézetben azonban megismerkedik egy hozzá hasonló sorsú, azonban egy teljesen más társadalmi osztályból származó, bájos, fiatal lánnyal. A két, élet iránt nagy reményeket már nem tápláló fiatal közötti szerelem azonban új távlatokat nyit, ami azonban kérészéletűnek bizonyul – a betegséget még a szerelem sem képes legyőzni.

Így, szinopszis alapján elég erősen melodramatikus történetnek sejthetjük Bruce és Jill történetét, ez azonban regényben -emlékeim szerint- egyáltalán nem tűnt sekélyesnek. Marshall nem volt rossz író, és a téma is igen közelről érintette: 33 éves korában hunyt el hosszú szenvedés után, egész testét érintő vírusos bénulás (polio) következtében. A Tombol a Hold filmváltozatát az akkor már rutinosnak számító angol Bryan Forbes rendezte, az angol filmművészetben is igen pezsgőnek számító hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Sajnos, a filmváltozat csupán a történet érzelmes, fájdalmas melodrámáját képes közvetíteni, Marshall regényének átélt hitelessége, száraz bölcsessége és elfojtott indulatai legfeljebb csak sejthetők, de csak akkor, ha olvastuk a regényt is előtte. Persze, szép, kerek, fájdalmasan szomorú kis film ez így is, csak tudom, hogy sokkal több van benne. (Vagy csak túl régen voltam más 16-17 éves?…)

Pedig két remek, mondhatni emblematikus szereplőt talált a filmhez. A törékeny, finom vonású, rebbenő tekintetű Nanette Newman még kerekesszékbe kötve is pompásan testesíti a klasszikus angol arisztokráciára jellemző kimért türelmet, amellyel sorsát viseli, még ha az történetesen ezúttal igen nyomorúságos is. Jill általa maga a kifinomult, szinte már nem evilági költészet, éles kontrasztot alkot az arrogáns, pökhendi, állandóan sértődött, a sors által rámért csapások miatt dühös, kötözködő Bruce-szal, akit a brit színjátszás akkori (egyik) fenegyereke, a csúcsformában lévő Malcolm McDowell alakít – briliánsan. McDowellt ekkor már ráadásul belengi “a megveszekedett lázadó” nimbusza a Ha… kapcsán, s ugyanebben az évben készíti Kubrickkal a később kultikussá vált Mechanikus narancsot is. Forbes lágy, szinte már szentimentális melankóliáját az ő vad lendülete teszi ma is fogyaszthatóvá.