Régen volt ennyire színes és valóban különleges az Amerikai Filmakadémia seregszemléje, mint az idei 2020-as, melyen például ez a Jojo Nyuszi című film nyerte el a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díjat. Christine Leunens regénye önmagában is meglehetősen zavarba ejtő, egyáltalában nem közhelyes nézőpontot képviselő mű, hiszen egy feltételek nélküli náci meggyőződésű, Hitler-rajongó német kisfiúról mesél egy második világháború végén játszódó történetet. Bár a Cellába zárva írónője Új-Zélandon él és belga apától és olasz anyától született Amerikában, apai nagyapja megjárta a náci munkatáborokat: talán innen az indíttatás, hogy ehhez az onnan, a világ távoli túlfeléről nézve talán távolinak tűnő, második világháborús náci témához nyúljon – viszont talán éppen ez a távolság kell ahhoz, hogy ezt a sokszor, sokféleképpen ábrázolt, sokak által talán túl- és agyonbeszélt(nek tartott), ám mégis még mindig aktuális történetet ennyire frissen, érvényesen tudja ábrázolni. Mindazonáltal, a második világháború, sőt a holokauszt szörnyűségeinek abszurd, akár szatírába hajló ábrázolására már korábban is voltak példák: pl. egyebek mellett Joseph Heller A 22-es csapdája című gyilkos szatírája vagy Tábori György már címében is megbotránkozásra alkalmas Mein Kampf című, szintén erősen szatirikus drámája.

Az Oscar-díj azonban a maori identitású Taika Waititinek jár, akinél jelenleg kevés eredetibb, kreatívabb arcot találni a hollywoodi álomgyárban. Ő írta a filmet Leunens regényéből, ő rendezte, miközben magát, Hitlert is eljátssza benne. (Ízlelgessük: Hitlert egy echte maori színész játssza…) Természetesen, ez a film is szatíra, bár a bevezető harmada sokunk számára akár riasztó is lehet. A főszereplő Johannes, azaz Jojo, egy tíz és fél éves német kisfiú, aki a második világháború végnapjaiban semmi vágyat nem érez, csak azt, hogy a Hitlerjugend fanatikus kötelékében vigye győzelemre imádott hazáját, Németországot és annak vezérét, Adolf Hitlert. A magányos kisfiú legjobb barátja egy elképzelt figura, maga Adolf Hitler, aki rendszeresen tanácsokkal látja el a fiút. Mivel azonban a fiú ügyetlen, ezért kiesik a jugend első vonalából, társai kicsúfolják, vezetői lenézik. Marad elképzelt barátjának továbbra is őt fanatizáló társasága – valamint egy lány, aki lakóházuk falában lakik… Waititi, miközben vaskos komédiázással, bombasztikus eszközökkel rajzolja meg a náci diktátor Jojo képzeletében megjelenő, idealizált karikatúráját, egy tökéletes ritmusú, szókimondó, csalafinta kanyarokat leíró tanmesében mesél az igazi emberség lényegéről.

Ugyanazzal a friss, néhol már meghökkentően eredeti humorral találkozunk a filmben, amit már a közel zseniális Vademberek hajszájában is megismerhettünk. Bár minden a jól bevált hollywoodi sablon szerint működik, látni kell, hogy minden frissen olajozott, optimalizált, átgondolt és átszerkesztett. Nem zörög, nem nyikorog – hanem lendületesen hasít. Wes Anderson hatása érhető talán tetten egyedül e filmben, vizualitásban főleg, de világlátásban is, de hát ő is renitens különce Hollywoodnak. Sam Rockwell, aki itt a Hitlerjugend fontos pozícióból lefokozott parancsnokát alakítja, mindig figyelemreméltó, de jó látni végre újra színésznőként Scarlett Johanssont is. Én nagyon kíváncsi lennék, hogy mennyire jön le ez a film Jojo kortársainak, a mai 10-12 éves kiskamaszoknak, mert a patron számukra van betöltve. Persze, ránk, sokat látott felnőttekre sem hatástalan darab ez, amihez a kellő hangulat már a bevezető ‘Komm, gib mir deine Hand‘ című Beatles-slágerrel megteremtődik.