Azon morfondírozom, hogy jó-e az nekem, ha ilyen filmeket nézek (és ilyen híreket, cikkeket olvasok), mint amiről ez a Sötét vizeken című film is szól… Már éppen keltem volna fel a fotelből, hogy kibasszam a picsába a konyhából az összes teflonbevonatú edényt, merthogy erről a teflon nevű izéről szól a történet, mikor tudatosult bennem a teflon által okozott kár visszafordíthatatlansága. Egyszerűen arról van szó, hogy ez ügyben nincs mit tenni. Ezt elbasztuk, mi, emberiség. Hogy mi is ez a sztori valójában, az olvasson utána, vagy akár nézze meg ezt a filmet. Nem valami szokványos összeesküvés-elméletről van szó, nem holmi hagymázas, környezetvédő raszta paranoiája: tény, melynek igazát bizonyítja az, hogy az ügyben először érintett DuPont nevű vegyigigamulti eddig több mint 600 millió $-t fizetett ki az USA-ban kártérítésként. Márpedig egy vérbeli kapitalista nem szórja csak úgy a nehezen megszerzett extraprofitját… S hogy miért kell nekünk tudni, hogy ezt elbasztuk, sőt, még egy csomó, más, hasonló kaliberű dolgot elbasztunk, visszafordíthatatlanul és jóvátehetetlenül? Mert így talán akad még valami ezen a világon, amit még megmenthetünk – magunktól.

A film, amire a síkagyúak nyilván ásítva legyintenek, hogy unalmas: rendkívül izgalmas. Egy ügyvéd, nevezzük nevén, hiszen él, ma is él, és folytatja harcát Dávidként a Góliát ellen, szóval Rob Bilott, felkelve puccos irodájának bőrfoteljából, egy elkeseredett vidéki gazda -az ügyvéd nagyanyjának távoli ismerőse- panaszára rákattanva, egy sima környezetszennyezési ügyben hirtelen egy óriási vegyikonszernnel, és annak szinte korlátlan gazdasági, politikai és jogi hatalmával találja magát szembe. Bilott azonban belekezd a kilátástalannak tűnő harcba, amire majdnem rámegy az egészsége, a családja is – ez a harc azonban akták millióinak átbogarászásában, jogi képviselők és tudományos szakértők körmönfont bikkfanyelvén, általában higgadt hangnemben folyik. Ez felületesen nézve unalmas, de ha felfogjuk a filmen látott történés lényegének legalább miránk érvényes néhány százalékát, akkor rögtön vasabroncs kezdi szorítani a gyomrunkat és fortyogni kezd bennünk a düh. Na most, elkapcsolhatunk erről a valóságcsatornáról, struccként dughatjuk fejünket a langyos homokba, azt híve, hogy megúsztuk, kedves vezetőnk, vagy akár a jóisten majd megvéd minket – de még azt sem fogjuk észrevenni, akikor az éhes oroszlán belemar a homokból kipucsító valagunkba. Jobban járunk tehát, ha tisztában leszünk mindazzal, hogy mit tettek velünk korlátolt, önző és pénzéhes emberek, mivé tették világunkat és hogy mit nem tettünk meg ellenük és talán rájövünk arra is, vagy valaki közülünk rájön arra, hogyan lehet ezt így tovább, ennél jobban, normálisabban… Mark Ruffalo a mi emberünk, ezt a filmet neki köszönhetjük, még ha tényleg nem csinál mást, mint felhívja a figyelmet az ilyen Bilotthoz hasonló önfeláldozó, bibliai méretű hősökre.