Zseniális már a főcím is. Furcsa, megbillent pózokban látunk embereket, mintha halottak lennének. Minden mozdulatlan, csak a háttérben mutatja mindig valami, hogy nem állóképeket látunk: száll a hamutartóban rosszul elnyomott cigarettacsikk füstje, meglebben egy függöny… Lassú, melankolikus zene szól, melynek hangjai mintha szétmállanának a semmibe, hogy aztán egy váratlan harmóniaváltással valami optimistább, derűsebb hangulatba forduljon. Ez sem felhőtlen vidámság, de már nem az a kilátástalan, visszafordíthatatlannak tűnő enyészet. Valami ugyan történik, mozdul valami, változik, az emberek is talán csak alszanak és még felébredhetnek.

A csehszlovák “bársonyos forradalom” harmincadik évfordulóján, 2019 novemberében mutatta be az HBO Europe az Eszmélet című cseh mini-sorozatot, melyből azonban legfeljebb annyi jön le, hogy hiába volt meg a politikai rendszerváltás, igazából semmi nem változott: valahol minden ugyanaz. Minden különösebben erőszakos átírás nélkül átfordíthatnánk az egész szériát magyarra, lengyelre, szlovákra vagy románra, ugyanezt a filmet kapnánk. A cseh Ondrej Gabriel író és Ivan Zachariás rendező (az utóbbinak köszönhetjük a blogon néhány napja dicsért, néhány évvel korábbi Pusztaság című krimisorozatot is) volt az első a közép-európai volt szocialista rezsimek alkotó művészei közül, akik a kellő kíméletlenséggel és lényeglátással neki merészeltek menni a rendszerváltás igen összetett és érintettségében a mai napig is jelenlévő problematikájának.

Alapvetően egy igen szövevényes és meglepő (vagy tán nem is annyira meglepő) fordulatokkal teli, hidegháborús kémtörténetről van szó tulajdonképpen – amit ha mondjuk John le Carré, a kémirodalom pápája írt volna, akkor simán mint az író főműveként is emlegetne az irodalomtörténet. Ugyanaz a deheroizáló, realista, pókhálószövetű, nüansznyi banalitásokban, emberi gyengeségekben tobzódó és éppen ezért rendkívül hiteles látásmód, miközben mi, közép-európai nézők a film minden egyes kockáján érezzük az igazságot, hogy ez bizony rólunk szól. Egy tehetséges, fiatal hegedűművésznő (Marie – Tatiana Pauhofová) és egy ismert, cseh tudós (Viktor – Martin Mysicka) (egy a Charta 77 aláírói közül – kitalált, de abszolút reális karakter) alkotta fiatal pár, miután Háveléket letartóztatták, a disszidálás mellett döntenek és Londonban telepednek le. Tíz év múltán, immár angol állampolgárokként térnek először vissza hazájukba, a még kommunista párturalom alatt lévő Csehszlovákiába. Egy éjszakai séta során egy nagy fekete autó elgázolja a párt, a nő kórházban tér magához, de a férfi eltűnt. Az Eszmélet cselekménye tulajdonképpen a férj felkutatásának története. Hamar előjön a többfonatú titkosszolgálati szál is, aminek meglétével mi, nézők már kezdettől fogva tisztában vagyunk, hiszen az első jelenetekben láttuk, hogy a párt, tudtukon kívül, már Londonban is megfigyelték, lehallgatták valakik. Nem ragozom.

Abszolút színvonalas szériáról beszélünk. Ahogy nézzük ezeket a fakó, omladozó vakolatú házakat, a szétrohadt trolibuszokat, a mindent átható kopottságot, koszlottságot, az emberek megtört, kiábrándult tekintetét, azokat a elnyűtt, divatban sosem volt ruhákat, szinte egyből a nyolcvanas évek második felének Budapestjén Prágájában találjuk magunkat, ahol “sosincs nyár, csak ősz meg tél”. Állandó köd terjeng, mindent párában burjánzó penész zabál. Ha a Chernobyl kötelező volt, akkor ez az Eszmélet talán még inkább az, hátha eszmélünk már végre, általa. Remek színészek, ráérős, alapos rendezés, hiteles környezetábrázolás, jó zene, erős fényképezés, izgalmas cselekmény.