A Mindhalálig zene (All That Jazz) az egyik ‘A’ film, amit valaha láttam. Bob Fosse, a Broadway-musicalek és musicalfilmek utolérhetetlen királya, reformere, sőt forradalmára e filmben a szórakoztatóipar művészének expresszív portréját alkotta meg önéletrajzi ihletettséggel a láncdohányos, pirulákon pörgő, Joe Gideon nevű koreográfus figurájával. Ha Fosse felléptéig azt hittük, azt tapasztaltuk, hogy a musical valami rózsaszín nyáltengerben nyavalygás, akkor óriási tévedésben éltünk addig. Persze, a musical nagy része azután is maradt a jól bevált giccs receptjénél, de Fosse műfajban alkotott életműve megadta annak a valódi művészi rangot is. A Sweet Charity, de főleg a zseniális Kabaré emellett méltán lett világsiker is.

Nálunk talán kevésbé ismert név Gwen Verdoné. Pedig ő is hatalmas sztár volt Amerikában, mivel azonban elsősorban a Broadway színpadain tündökölt, ismertsége és elismertsége inkább az USA határain belül volt jelentős. Egyenrangú alkotótársa volt Fosse-nak jó néhány évtizeden át, éltek házasságban is, különváltan is – de Fosse mindig számot tartott Verdon szakmai tanácsaira. Hivatalosan sosem váltak el, bár Fosse gyakrabban váltogatta éjszakai ágypartnereit, mint az alsógatyáit.

E két, egymással szorosan összefüggő életpályát , sorsot és embert mutatja be ez a Fosse/Verdon című minisorozat, melynek hitelességét Verdon és Fosse közös gyermeke, a szintén igen kalandos életpályát futó Nicole Fosse garantálja – a történetében természetesen az ő gyerekkori karaktere is fontos szereplő. Mondhatni lakmuszpapír a két rendkívül erős egyéniség héjanászában, ha élhetek ezzel a súlyos képzavarral. Ő is táncos lett, ő is megküzdött később mindazokkal a kihívásokkal, amivel szülei, csak ő mindezt túlélte. E kettős/hármas portrét, mintegy nyolc részben, Thomas Kail és Steven Levenson alkotta televíziós minisorozattá. A természetszerűleg táncbetétekben, valamint a jól ismert musical-slágerekben bővelkedő széria formailag, stílusában Fosse e cikk elején említett Mindhalálig zene című kvázi-önéletrajzának vizualitását idézi. Vibrál végig az egész történet a lendülettől, a ritmus és a tánc magával ragadó lüktetésétől, valamint az adott szituációra asszociáló, villanásnyi flashbackektől, melyek Fosse vagy éppen Verdon személyiségének adnak még expresszívebb, még karakteresebb rajzolatot.

Persze, azt nem tudom, hogy egy civil néző számára egy próbatermi táncpróba, vagy egy film vágása mennyire izgalmas, márpedig egy koreográfus-filmrendező élete ezeken a helyszíneken zajlik nagyrészt. De akit valamennyire megérintett már a színház, a színpad vagy a filmek világa, akit már érdekel az is, hogy “mitől megy a villamos”, azt magával fogja ragadni ez a történet. Emellett érdekes lehet belesni nagy formátumú művészek magánéletébe is, miközben a film azt sem hallgatja el, hogy sokszor ezek a nagy művészek bizony emberileg nem feltétlenül a legjobbak – bár a #metoo-hullám és a különböző zaklatási botrányok után ez már nem lehet újdonság senki számára. Szót kell ejteni a két címszereplő megformálóiról is, számomra főleg Michelle Williams alakítása volt magával ragadó Gwen Verdonként – jó volt Sam Rockwell is Fosse alakjában, de nála többször csak a karikírozást éreztem (ellentétben például Roy Scheiderrel, aki a Mindhalálg zenében játszotta Fosse alteregóját). Williamsé azonban mindvégig mélyen átélt, szinte önazonos szerepformálás volt. Tánctudásuk viszont mindkét esetben tökéletes illúziót keltő.