Hiába keresnénk a sakktörténelemben Beth Harmon nevét, nem létezett ilyen néven sakkozónő, főleg olyan nem, aki a hatvanas évek közepén halomra verte a férfiakat a közismerten férfiak által dominált játékban, beleértve az éppen aktuális orosz világbajnokot is. Kitalált figura Harmoné, miközben azért valós sakk-óriásokat emlegetnek ebben a hétrészes minisorozatban, mint például Capablanca vagy Aljechin. Maga a játék is valós, amit mutatnak belőle, ahogyan beszélnek róla, az is mind autentikus. Az igazi kérdés azonban az, hogy van-e ez a sakkozók és a sakkértők számára nyilvánvalóan rendkívül izgalmas, de a kívülállóknak csupán a pecázáshoz hasonlítható csendes őrület olyan érdekes, annyira érdekfeszítő, hogy abban hét részen keresztül érdemes legyen megmerítkezni?

Nos, A vezércsel című Netflixes minisorozat alapján mindenképpen. Sőt, abszolúte! Persze, teljesen élvezhető a sztori anélkül is, hogy -a tiszteleten kívül- bármi közünk lenne a sakkhoz, ugyanis ez a játék itt csak apropó arra, hogy az alkotók (Walter Tevis 1983-ban megjelent azonos című regénye alapján Scott Frank és Allan Scott) emberi kapcsolatokról meséljenek, de legfőképpen arról, hogy egy nehéz sorsú, de igen tehetséges lány hogyan érvényesülhet a férfiak uralta világban. Tökéletes a hely és idő megválasztása ebből a szempontból, hiszen a tarkóra tolt kalapos, száj sarkában fityegő cigarettás, bagót sercintő hatvanas évek vidéki Amerikája pont az, amelyben egy nő számára nem terem sok babér a gyermekágy, konyha, fakanál és bevásárlóközpont határolta univerzumon kívül. (Egészen parádés az a műgond, ahogy megteremtődik a filmben a hatvanas évek vidéki Amerikájának lélegzetelállító illúziója…)

A kis Beth egy tragikus autóbaleset következtében kerül be egy szigorú, katolikus szellemiségű árvaházba, ahol oktatástechnológiailag precíz nyugtatóadagolással teszik kezesbárányokká a bentlakó árvákat. Beth gyorsan rájön, hogy a nyugtatók adagolásának variálásával igen kellemes állapotokat tud előidézni magán és magában, amit kitűnő matematikai készségének, valamint a mogorva, sakkbolond gondnok atyai barátságának köszönhetően sakklépések bonyolult kombinációinak megoldására használ fel – éjszakánként, fejben. A vezércsel cselekménye tulajdonképpen Beth felnőtté válásának története, buktatókon, pirulák és piásüvegek halmain, kudarcokon és sikereken keresztül.

Egyszerre felnövés-, sportkarrier-, addikció- és romantikus történet Bethé, műfaját tekintve pedig izgalmas sportdráma és romantikus melodráma egyszerre. Bár értelemszerűen sokat sakkoznak a történetben, igen nehéz előzetesen elképzelni, hogy ez a csendes ülősport filmen hogyan lehet izgalmas – itt a bizonyság arra, hogy nagyon. Még akkor is, ha történetesen egy kukkot sem értesz abból, hogy  1. g6, f:g6 2. K:f6, g5 3. Kf5, g4 4. h:g4 + matt. Ráadásul, simán benne van még az is, hogy már az első részek alatt elkezded nyúzni a párodat, hogy tanítsál meg sakkozni! (Feltéve, ha tud sakkozni az illető…) A remekül megírt, szép ívben kissé meglepő fináléba torkolló történet helyenként vicces, máskor megható, de mindvégig izgalmas és jó ritmusú, könnyedén ejti rabul a néző figyelmét. A Beth-et alakító Anya Taylor-Joynak köszönhetően pedig még azt is láthatjuk, hogy a sakk kifejezetten érzéki is lehet. Nem tudom, hogy milyen színésznő ez a huszonegynéhány éves csaj, de hogy emlékezetes arcokat vág, az biztos. Mindemellett fapofával porcelánarccal és elképesztően ártatlan bociszemekkel jelenít meg egy akkora figurát, amilyeneket tinédzserek falain lehetett látni az én időmben. Ikon született.