A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things, 2020)

Charlie Kaufman az a filmes író/rendező, aki talán legmesszebbre jutott az emberi elme működésének filmvászonra ültetésében. Fejest ugrott ugyebár John Malkovich agyába, volt Egy makulátlan elme örök ragyogása, volt Egy veszedelmes elme vallomásai, volt, hogy saját magába utazott kutakodni, egyebek mellett. A befejezésen gondolkozom mintegy két és fél órája azonban olyan tökéletes hűségben képezi le egy többé-kevésbé egészséges elme nem sokkal hosszabb üzemidejét, a maga sajátos tér-, és időkezelésével, asszociációs bakugrásaival, elmesélve vadnak tűnő, de gyakorlatban végigélve teljesen természetes képzettársításaival, öntörvényű logikájával és dramaturgiamentes “cselekményével”, hogy az éber kivülállásból szemlélve szinte már nézhetetlen. Másképpen mondva, egy tisztán szürreális katyvasz.

Próbáld elmesélni az álmod, amit még -optimális esetben- néhány pillanattal korábban mint egy páratlanul izgalmas kalandot éltél meg: valami ilyesmi élmény Kaufman filmje. Te, aki meséled, még talán félig álomban, még érted az összefüggéseket, de akinek meséled, az csak mosolyogva néz rád. Jó nagy baromságot álmodtál! Optimális esetben ez van, mondom még egyszer. Ennél lehet az élmény sokkal súlyosabb is, most nem beszélve arról, ami a leggyakrabb, hogy az égadta világon nem emlékszünk semmire, mit álmodtunk. Kaufman elképzelte, mi zajlik egy fiatal nő (aki lehet Lucy, Louisa, Lucia vagy Ames – amúgy Jessie Buckley) fejében, miközben néhány hete létező pasija (Jesse Plemons) az egyre durvuló hóviharban fuvarozza isten háta mögötti farmon élő szüleihez, bemutatásra. Lucy stb. fejében már gyökeret vert a kétely e kapcsolat létjogosultsága kapcsán, de még talán lehet benne valami. Beszélgetnek, versekről, filmekről, esszékről és filozófiáról, ezeken keresztül ismerjük meg, elsősorban Lucyt. Amikor azonban megérkeznek a fiú szülői házához (a szülők Toni Colette és David Thewlis, zseniálisak), szétgurulnak a dolgok, a csaj félelmei, a családi fogadtatás groteszk kényszeredettsége és a többi traumatikus élethelyzet alaposan megküldi a dolgokat, egyszerre látjuk a múltat, jelent és jövendőt, miközben lassan minden kapaszkodót elveszítünk, hogy most éppen hol is vagyunk. Értelmezhetjük úgy, hogy (általában) Lucy hogyan éli meg mindezt, de úgyis, hogy ez az egész csupán egy rossz trip a közismert “Bazd meg nyuszika a fűnyíródat!” poénra végződő vicc univerzumában. Ha elengedjük a szék karfáját és elengedjük azt, hogy egy film az elején kezdődik, ahonnan egy logikusan felépített, ám mindvégig földközelben kanyargó cselekmény után eljutunk a meglepő, de valahol mégis logikus végkifejletig, akkor az élmény akár érdekes lehet. Mint egy súlyos “kalapkúra”, ha tetszik érteni, mire gondolok. Mint hagyományos film, úgy nem működik. Nem véletlen, hogy maga Charlie Kaufman, de még Iain Reid is, akinek könyve alapján készült ez a film, talán még mindig gondolkozik a befejezésen… Én hasonlóképpen.

Kategória: Film, Netflix
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.