Nem véletlen a címazonosság (ezúttal), ennek az Úriembereknek valóban van köze ahhoz az Úriemberekhez: Guy Ritchie a Netflix felkérésére megspin-offolta magát, egyelőre egy évad erejéig. Csodákat várhatunk, de felesleges: akár ide is másolhatnám a 2019-es mozifilm kritikáját, hiszen szó szerint ugyanazt éreztem ezúttal is. Inkább csak linkelem, minden érvényes tehát erre a sorozatra is, mínusz sztárok.

Colin Farrell, a kitűnő Hugh Grant, vagy Matthew McConaughey helyett ezúttal csak Breaking Bad/Beter Call Saul-univerzumból érkező Giancarlo Esposito az ún. “nagyobb név”, Vinne Jones-t, Ritchie állandó színészét kivéve. Vinnie ezúttal egy rendkívül jólelkű gondnok, Esposito viszont maradt a karakterében, egy kifinomult ízlésű, kínosan választékos modorú és frizurájú pacákot alakít, aki az úri külső alatt mégiscsak gazember, de annak piszkosul gazdag. Itt nem csirkét süt álcaképpen, hanem amerikai gazdag fasziként tűnik fel a színen, aki mindent fel akar vásárolni Angliában. A cselekmény amúgy újfent az angol arisztokrácia köreiben bonyolódik, mondanám, hogy Downton Abbey, Guy Ritchie-módra. Újfent a Ritchie-nél megszokott téma, mint pl. gigantikus fű-, és kokóbiznisz, féllegális ökölvívás, meghekkelt szerencsejátékbalhé, különböző nációjú, de egyöntetűen iszonyat suttyó maffiák és maffiózók, elképesztő melegítőkben, vagy éppen feszes black tie-ban, igen cizellált, szinte már irodalmian szép csúnya párbeszédek, átverés átverés hátán és a többi szokásos. Nem mondom, hogy nem szórakoztató, de valahol pont olyan, mint KFC (hogy ne mondjam, Los Pollos Hermanos), jóllaktat, még finom is, de azért mégsem fine dining; mégsem vágnék fel vele társaságban.