Nem igazán értem, mit akart ezzel a filmmel a korábban érdekes, értelmes, elsősorban valódi kérdéseket felvető, gondolkodásra késztető sci-fikkel (pl. Ex Machina, Expedíció, Devs) ismertté vált Alex Garland. A Polgárháború felületesen nézve, sőt, még egy picit mélyebbre hatolva sem tűnik sokkal többnek, mint két egybefűzött epizód a Walking Deadből, csak éppen zombik nélkül. Azért kettő, mert ennyi adja ki nagyjából a másfél órányi vetítési időt. Tehát zombik nincsenek, viszont az emberek, főleg egy olyan anarchikus, törvények nélküli időszakban, illetve politikai helyzetben, mint egy polgárháború, sokkal veszélyesebbek bármilyen vérengző fenevadnál – de hát tudjuk ezt jól. Testvér gyilkol testvért, jó barátok gyilkolják egymást, ha éppen valamilyen okból két különböző táborba sorolja őket az embereket saját uralma fenntartásának céljából különféle táborokba csoportosító hatalom.

Tudjuk jól számtalan filmes példából, dokumentumokból azt is, hogy a haditudósítók élete messze nem édes méz nyalogatása, munkájuk gyakorlatilag ugyanannyira életveszélyes, mint az első vonalban harcoló, különlegesen képzett bevetési egységek katonáié. Garland filmje tulajdonképpen egy roadmovie, melyben négy haditudósító újságíró igyekszik New Yorkból Washington DC-be interjút készíteni az amerikai elnökkel. A közel ezer mérföldes autóutat nehezíti a körülmény, hogy az Államokat a címszereplő sújtja: miközben Texas és Kalifornia államok vezetésével egy szakadár Nyugati Szövetség lassan maga mellé állítja az egész országot, a harmadik elnöki ciklusát kezdő -néhány elejtett információ szerint meglehetősen diktatórikus módszerekkel uralkodó- elnök sikerpropagandát harsogva (dadogva) állítja, közel a győzelem. Mármint a győzelme. Nekünk picit áthallásos a helyzet… Néhány feszült, a polgárháborúk jellemző pszichológiáját jól megragadó, izgalmas jelenet, a tudósítók között kialakuló bajtársiasság megmutatása, hevenyészett ellepontként a mindig jelenlévő konkurenciaharccal. Kétdimenziós karakterábrázolás. Elmaszatolt, bátortalan állásfoglalás (vagyis annak szinte teljes hiánya – Garland látványosan tartózkodik a napi, amerikai belpolitikát illető véleménytől, mutatja ezt az is, hogy a hagyományosan liberális Kalifornia mellett a szintén hagyományosan republikánus Texas vezeti az anarchikus szabadságharcot ebben a fiktív amerikai polgárháborúban). Az akciójelenetek dokumentarisztikus hűségű látványvilága, a polgárháború sújtotta USA vidékeinek hátborzongató, üres nyugalma lehet a film “vonzereje”, már annak, aki nem néz híradót (orosz-ukrán konfliktus, Közel-Kelet, stb.). A vége főcím alatt beélesedő csoportkép egy naiv, romantikus anarchista erősen leegyszerűsítő, fekete-fehér vágyálma.