„Devs” = „developers”, vagyis „fejlesztők” – első pillantásra ezt jelenti a cím, ám ez senkit se riasszon el, Alex Garland sorozata nemcsak „kockáknak” való. Bárkinek bejöhet, aki szereti az olyan kifinomult sci-fiket, mint az Ex Machina (róla itt), az Expedíció (bővebben itt) vagy akár az Érkezés. Egyre több neves rendező rukkol elő mostanság saját szériával, amelyek végeredményben ugyanúgy szerzői darabok, mint az illetők többi filmje, és nincs ez máshogy a Devs esetében sem: Garland, megmaradva szokott műfajánál, továbbra is kedvelt témáit boncolgatja (ember és technológia viszonya, a teremtő aktus megkísértése, a mesterséges intelligencia határai) – a tőle ismert lassú tempóban és különleges látványvilággal.

A „Devs” egy technológiai óriáscég elit részlegének a neve. Hétpecsétes titok, ami ott folyik, az erdő közepén megbúvó épület, akár egy misztikus szentély: körben a fákon világító glóriák, bent minden csupa üveg és arany, a közelben egy kislány gigantikus szobra magasodik az erdő fölé, az Amaya cég névadójáé. A helyszín kicsit emlékeztet az Ex Machinára, a főszereplő Sonoya Mizuno szintén onnan lehet ismerős. Az általa játszott Lily a történet főhőse. Lily és barátja egyaránt az Amayánál dolgoznak; Szergejt felveszik a titkos részlegbe, aztán a srácnak mindjárt az első munkanapján nyoma vész. Lilyt a felettesei arról akarják meggyőzni, hogy a fiúja öngyilkos lett, de ő ezt egy percig sem hiszi, és amint szimatolni kezd, egyre több ellentmondásba botlik. A nyomozásban volt barátja segíti. Jamie, bár hamar rájön, hogy ez nem volt valami jó döntés, tűzön-vízen át kitart a lány mellett. Láthatóan darázsfészekbe nyúltak, a nyomukban levakarhatatlanul ott liheg Kenton (Zach Grenier), a vállalati verőember, a film leghideglelősebb – és egyik legjobb – karaktere. (Ha már az alakításoknál tartunk, a többire nem is érdemes szót vesztegetni.)

Közben egyre többet tudunk meg az erdei létesítményben zajló kísérletről, amit, bár a játékidő tetemes részét adja, inkább nem részleteznék, nehogy lelőjem a poént. A széria egyik erőssége a látvány, azon belül is a Devs-belsők (és külsők) varázslatos, olykor bizarr képei. Talányos párbeszédeket hangzanak el, fura alakokkal találkozunk odabent. Ősz öregember és gyerekképű tizenéves párosa bűvöli a szuperszámítógépet, Forest (Nick Offerman) pedig, a nagyfőnök nemcsak úgy néz ki, mint a szentképeken az Atyúristen, hanem úgy is viselkedik (erre a már említett külsőségek is rájátszanak). Apránként azonban körvonalazódik, hogy a hatalmas vállalkozás hátterében személyes, mélyen emberi motivációk dolgoznak.

Létezik-e szabad akarat vagy eleve kijelölt pályákon mozgunk, amelyekről lehetetlen letérni? Legfőképp ezt a kérdést veti fel Forest projektje – illetve Garland sorozata. Kvantummechanikai szakkifejezések röpködnek, szédülünk a sokvilág-elmélet lehetséges alternatíváitól, nincs kizárva, hogy itt-ott akad néhány logikai bukfenc vagy tudományos következetlenség, de sajnos, az efféle témáknál mindig elvesztem a fonalat – szóval, ha akad is, engem nem zavart. Mindezzel együtt Lily személyes, belső kalandját is követjük, ahogy az események hatására átértékeli kapcsolatait; mivel pedig ő a főhős, ez a szál legalább olyan hangsúlyos, mint a Devs-csapat hókuszpókuszai. Végeredményben neki köszönhető, hogy az egyre döcögősebb, sematikusabb történet a lefulladás helyett – kedves csavarral – mégis felemelően zárul.

Egyesek szerint nézhetetlenül vontatott, mások az egekig dicsérték, számomra az igazság valahol középen lebeg. Tény, hogy a sztori sovány, így a Garlandtól megszokott lassúság itt néha valóban időhúzás, ennek ellenére jó darabig sodornak a fordulatok. A közepétől flashbackelni és fáradni kezd, ellaposodik, sőt érzelmessé válik, de a legvégére összeszedi magát. Tekintve, hogy 8 epizód az egész, nem küzdöttem az unalommal, bár bevallom, Lily privát felismerései jobban lekötöttek, mint a Forest által generált „nagy” kérdések. Garland már korábban is vegyes benyomást tett rám: bár mélységre törekszik, többnyire megmarad a szépen illusztrált, de felszínes kérdésfeltevéseknél. A Devs ettől függetlenül nem egy tucatsorozat, mindenképpen gondolatindító, sajátos hangulattal, páratlanul szép képekkel – csak szólok, ha valaki éppen nem tudja, mit nézzen. (7/10)