Magyar filmek jutnak eszembe erről a lengyel projektről, Az ufóprojektről, ami önmagában még nem lenne baj, sőt, érthető is bizonyos történelmi sorsközösség miatt, csakhogy… Szatíra A tanú is, de az akkor volt merész, amikor valóban merészség volt szembevigyorogni az aktuális, egyáltalában nem barátságos hatalmat, mindamellett, a film szinte minden egyes kimondott mondata szállóige a mai napig (Magyarországon). Ez az ufóvadászos film azonban sokkal kevésbé vicces, és ahol egy picit mégis, egészen máshogyan, mint Bacsó remeke. E négy résznyi dolgozat inkább a Drakulics elvtárshoz és még inkább a Lajkó – Cigány az űrben című nem túl régi, ám szerintem elég gyengén sikerült alkotásokhoz hasonlít, és csak igen messziről a címből és a témából is kapásból elvárt X-akták, Stranger Things és más afféle földönkívüli borzongató dolgokkal foglalkozó nyugati példákhoz.

A sztori egyszerű: a nyolcvanas évek elején, valahol Lengyelországban, közel az orosz szovjet határhoz egy paranormális jelenségek után kutató helyi érdekű félbolond paranormális jelenségnek tetsző fényeket, miközben egy egyszerű paraszt picit odébb még a föld felett lebegő repülő csészealjat is észleli. Az ügyre, mielőtt az elvész a korabeli lengyel belpolitika zűrzavarában (forrong a Szolidaritás, minek következtében Jaruzelski tábornok hadiállapotot hirdet), rárepül a kor téma iránt fogékony lengyel Déri Jánosa, a remek magyar tévésnél is nagyob bajusszal büszkélkedő, Polgar nevű műsorvezető. Közben zajlik a korabeli lengyel belpolitika, lásd feljebb, és kiderül, aminek ilyen filmekben ki kell derülnie… Még ezzel sem lenne semmi bajom, ebből még lehetne jó film. Ami nem tetszik, vagy inkább amivel nem tudok mit kezdeni, az az alkotói látásmód, ahogyan nyilván fiatal, a tárgyalt korról releváns, megélt tapasztalatokkal nem bíró filmesek láttatják azt, amibe annyi ember belerokkant, belehalt, kompromittálódott, stb., stb. Azt, ami sok mai ötvenes, vagy annál idősebbnek a legjobb esetben is valamiféle vigyorgó barakk volt, az a mostani fiataloknak csupán valami bizarr, olykor szürreális, máskor csupán infantilis idiotizmus. És még ha az is volt, nem látják és nem láttatják bele ezzel együtt a mindennapos halálos veszélyt, valódi sorsokat és sorstragédiákat. (Nem mellesleg, például ezért tapasztaljuk ma szerte a világban, hogy éppen a valódi diktatúrákat soha meg nem élt emberek rajonganak kritikátlanul a diktatúra és a diktárorok különböző megjelenési formái iránt… Pl. A német turbójobbos Afd fő támogatói fiatal, 18-45 éves kelet-németek, nálunk ugyanez a korosztály a Mihazánk magja, de mondhatnám a maoista fényes ösvényen ballagó fiatal szélsőbalosokat is.)

Másrészt, azért vicces is néha visszaképzelni magunkat abba az időbe, rácsodálkozni a kis Polskira, azokra a ruhákra, a Coca Cola ízére a kivilágított üzemétkezdében megrendezett szombat esti diszkóban, és igen, látjuk annak a kornak a fonákságait, és látjuk azt is, hogy az emberi motivációk bizony pont ugyanúgy működnek ma is, mint akkor. Viszont az, hogy minden egyes korabeli tárgy fényes és vadonatúj ebben a filmben (meg a Drakulicsban, a Lajkóban stb.), mintha minden most jött volna le a gyártósorról, vagy most gurult ki a Létező Szocializmus Múzeumából, ráadásul ilyen tömegben, az már nonszensz. Hiszen mi emlékszünk még arra mindent beborító, szegényes kopottságra, a fakó szürkeségre, a szagokra is, amivel hétköznapjaink teltek, a ritka ünnepnapok között. A mi CÖF-ös munkásőrünkre hajazó helyi “Déri Jancsin” kívül jó, mulatságos karakter a vaksi rendőrnő, aki már annyira hiteltelen, hogy pont azzal válik szórakoztatóvá, ahogyan néhány olyan jelenet a filmben, ami éppen ettől a földtől való messze elrugaszkodásból, ettől a groteszk elrajzolásból fakadóan válik viccessé. A mérték mindig fontos. Ja, és voltak aztán valami fények is, meg valaki állítólag látott valamit…