Egészen biztosan nem A kegyelem fajtái a főműve Yorgos Lanthimosnak, de simán illeszkedik A Homár, az Egy szent szarvas meggyilkolása vagy a Szegény párák című, ma már bizonyos körökben kultikussá nemesedett alkotások által fémjelzett sorba. A görög származású filmrendező-sztár ebben a triptichon-szerkezetű művel is megmaradt annak a polgárpukkasztó punknak, akit korábbi filmjeiből megismertünk, miközben azóta, hogy első filmjeit simán kifütyülték például Cannesban, mára simán az ujjai közé csavarta a mindig újat kereső és újat igénylő, nyitott közönséget szerte a világon. Konkrétan arról van szó, hogy azt csinál és azzal, amit akar. Nem tudom, meddig teheti ezt meg, de egyelőre megteheti – mert jól csinálja.

Ez a bő két és fél órás etűd is rendkívül szórakoztató, miközben ha megfeszítenének, se tudnám megmondani, mi a fészkes fenéről szól tulajdonképpen. Maga, Lanthimos is azt mondta, amikor megkérdezték tőle, hogy ki is az a mindhárom filmbeli fejezet címében szereplő R.P.M., hogy fogalma sincs. Ne keress benne értelmet, s megleled – ez lehet a kulcs (egyelőre) Lanthimos filmjeinek megfejtéséhez. Bizarr, szürreális, provokatív, helyenként kifejezetten pornográf történetek, történetecskék haladnak elegáns fényképezésben, remek színészek (Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe és mások) hihetetlenül alázatos jelenlétével valahová a lehető leghagyományosabb filmes modorban, azonban ez a “valahová” nem jelenti semminek a végét, vagy kezdetét, pusztán az alkotó ott, abban a pillanatban mondta ki, hogy “ennyi”, és annyi. Vagy képzeljük el, hogy egy messzi tájon kirándulunk és szájtátva bámuljuk a tájat, az ott élők ismeretlen kultúráját, annak nyomait, melyek egyszerre idegenek és valahol mégis ismerősek. Persze, ehhez nyitottnak és szabadnak kell lennünk, vagy legalább törekedni efelé és nem szabad ragaszkodnunk a belénk rögzült normákhoz, rutinokhoz. Láthatunk Lanthimos filmjeiben mindent. Például társadalomkritikát. Senki nem savazza annyira maró gúnnyal a fogyasztói társadalom vadhajtásait, mint Lanthimos, miközben ezt egy nüansznyira sem direkt módon teszi. Láthatunk személyi játszmákat, egy erősen sarkított főnök-beosztotti viszonyt ordenáré heppienddel, egy elvesztett társ hiánya miatti pszichózis abszurd lélekrajzát vagy egy elhidegült személyes kapcsolat defektusát egy tiszta szexuális forradalmat hirdető szektában feloldani akaró nő ámokfutását a megsemmisülésbe és nyilván annyi értelmezése lehet R.P.M három történetének, ahányan nézik – de azért nem árt vigyázni, ez mély víz, csak úszóknak! Szerintem Lanthimos Luis Bunuel és David Lynch szerelemgyereke.