Biztosan van ennél jobb filmje Paul Thomas Andersonnak, de azt azért rögtön ide is bökném, hogy szerintem kevés szórakoztatóbb és pörgősebb majd’ háromórás alkotás akad a filmtörténetben az Egyik csata a másik utánnál. Persze, egy Vérző olaj, vagy egy The Master után mindenki valami óriási, hatalmas ívű “intellektuális tűzijátékot” vár, igaz, azoktól meg én nem voltam elájulva. Viszont PTA kisebb filmjeit, a Kótyagos szerelmet, a Boogie Nights-ot, az Inherent Vice-t, vagy a szinte mindenki által utált Licorice Pizzát egyöntetűen imádom, sőt, a kedvenc filmjeim közé sorolom. Így most már ezt a “Csatát” is. Más kérdés, hogy akkor most mi a “jó film”? Ebben az esetben mondjuk azt, hogy ami a tömegeknek tetszik…

Mindenesetre elég sokan utasítják el, vagy fitymálják ezt a filmet, annak ellenére, hogy -ahogy PTA-nál általában- nagy formák jöttek itt össze. A könyvet Anderson az amerikai irodalom legendás nagy rejtőzködő zsenijének, Thomas Pynchonnak Vineland című regénye inspirálta a pletykák szerint, bár az imdb Pnychont is feltünteti íróként a filmnél (ráadásul, Pynchon és Anderson filmes kooperációja már majdnem olyan gyakori, mint Krasznahorkai/Tarr-páros együttműködése). Főszerepben Leonardo diCaprio, a maga 25 millió $-os gázsijával, Sean “fullba tolt kretén” Penn, Benicio Del Toro, a mexikói bika és még egy csomó érdekes karakterű, de kevésbé ismert arc. Mondjuk, az van a cím alá írva, hogy akcióthriller… Hát, az aztán biztosan nem, mégha alapvetően egy terrorista 15 évet átölelő életszakasza a film tulajdonképpeni cselekménye, a kezdeti időktől, amikor az amerikai hatóságokat tevőlegesen szívatja, ám mindenképpen magasabb céloktól vezérelve, jelen esetben az Államokba befelé igyekvő déli menekültek alapvető emberi jogainak érvényesítendő. Aztán, miután a forradalom (amit, ugye, nem közvetít a TV) megette gyermekeit, ahogyan az szokott lenni, az illegalitás paranoid időszaka, az elkerülhetetlenül közelgő lelepleződéssel, az sem úgy thriller, ahogy várjuk. Persze, vannak akciók is, de nem ez a lényeg, hanem a környezet, a miértek, a hogyanok, a kik. A forradalom viharának érzete. Durrognak puskák, sivítanak rakéták, gumik csikorognak vadul, de nem ezt mutatja PTA, hanem arcokat, tekinteteket, nüanszokat, mert őt az érdekli, mit éreznek közben szereplői, mi hajtja őket, miben hasonlít rendkívüli mértékben egymásra a hadviselés és a szexualitás? Aztán írják azt is, hogy vígjáték. Én többször hangosan nevettem, és rengetegszer halkan azokon a finom kis poénokon, melyekkel a velejét fogja meg olyan nagyon is komoly, akutális dolgoknak, mint a terrorizmus, a migráció, a migráció- és terrorrizmus elleni harc, valamint pompásan karikírozza az ebben résztvevő emberek, valamelyik oldalról kvázi hősök kisszerűségét, kiszolgáltatottságát és hétköznapi heroizmusát. Egyszóval, semmi közvetlen erőszak-, adrenalin- és pukikakipornót nem kap a szájtáti néző a pénzéért, amiért nyilván dühös is, már ha nem használja az agyát közben. Márpedig, a tucat műfaji filmek, az olcsó (ám méregdrága) látványmozik fogyasztásra ösztönző antikultúrája éppen erről neveli le a nagyközönséget.

Valójában PTA ezzel a filmjével (is) a legtisztább, legeredetibb hollywoodi eszménynek áldoz, amikor újfent a szabadság és a szabad ember mindenek felett álló nagyszerűségét hirdeti, ráadásul olyan környezetben, olyan nyelven és olyan ritmusban, aminél ma nincs aktuálisabb. Természetesen, Leo ezúttal is mindent meg is tesz a gázsijáért, de Sean Penn ezúttal is fullba’ tolja, ám le is játssza őt: Lockjaw százados, majd ezredes egyszerre komikus és félelmetes figurája annyira telitalálat, Penn groteszk grimaszaival, frizurájával, mozgásával (!), hogy azért simán rátolnám az Oscart. A forgatókönyv szerintem eredetileg egy minisorozatnak készülhetett, bár ez csak tipp, de tény, hogy néhol a húzások, melyekkel erre a két óra 41 percre lett kurtítva a 15 év, olykor nem igazán sikerültek perfektre (pl. a finálé párbaj-jelenete). Ettől függetlenül minden percét élveztem.