A Fargóhoz és A törvény nevében-hez hasonlítja a Netflix amúgy szűkszavú és információszegény filmismertetője ezt a lengyel minisorozatot, s ez igen komoly önbizalomról tanúskodik. A Kutyák dombja ugyanis semmilyen tekintetben nem vethető össze ezekkel a sorozatokkal, sőt, megtekintésre sem igazán ajánlható. Egy brutális gyilkosságba torkolló nemi erőszak a történet “apropója”, mely egy isten háta mögötti lengyel kisvárosban történt tizenvalahány éve. Azóta a bűncselekmény egyik érintettje sikeres könyvet írt az esetről, s amikor visszatér a kisvárosba, szembesül azzal, hogy az általa leírtak és a valós történések nem minden esetben fedik egymást. Közben fény derül teljesen más természetű dologra, korrupt városvezetőkre, tesze-tosza, vagy éppen szintén korrupt zsarukra, sármos cigány maffiózókra és öntörvényű helyi erőkre – miközben a híres író feje fölött összecsapnak a hullámok. Ebből még lehetne akármi is, azonban nem lesz.
Kapkodó, átgondolatlan a cselekmény bonyolítása, a karakterek is össze-vissza pattannak hirelen érzelmi bakukgrásaiktól hajtva, amit tovább súlyosbít, hogy valószínűleg a leggyengébb lengyel színészeket nyerték meg erre a szériára, akik szinte kivétel nélkül zárt szájjal beszélnek, és ha többen vannak a képen, nem mindig tudni, éppen ki beszél. Főleg, hogy alakításukat sem gesztusokban, sem arcmimikában nem támasztják meg (és akkor a lehetetlen ruháikról nem is szóltam, bár az elsősorban a jelmeztervező sara – bár nyilván a producerek és rendező fogadta el azokat). Szemmel láthatóan fogalmuk sincs, mit kellene játszaniuk, mi történik velük a történetben, vagy ezt nem tudják átadni. Rettenetes. Naiv és/vagy hitetltelen motívumok, mint a drogosok, vagy a roma maffiózók, vagy a pusztítóan ostoba, töltött galambocska polgármesterasszonka, hogy a nevetségességét bodor cigarettafüstbe rejtő, gonosz német befektetőt ne is említsem. A cselekmény mellékszálai úgy lógnak a fősodron, mint a főszereplő híres írón a háromnegyedes napgypapi-rövidgatya. Végignéztem, hogy nektek ne kelljen. A főcím érdekes grafikáján, a kísérőzene fő dallamán és néhány szép tájképen kívül tényleg nincs semmi említésre méltó ebben az öt részben.
E poszt megjelenése napján kerül ki A siló második évadának fináléja az Apple TV+-ra, azzal a hírrel, hogy zöld lámpát kapott a harmadik és negyedik évad is, tehát az erdeti terveknek megfelelően be lesz fejezve Graham Yost Hugh Howeyregény-trilógiáján alapuló disztópikus sorozata. Divatja van az efféle sötét, borongós jövőképet beharangozó történeteknek, ami nyilvánvalóan összhangban van a korunkat alapvetően meghatározó időjárási, politikai, kulturális és tudományos trendekkel, irányokkal. Ez a történet is egy igen reálisnak tűnő modellje egy lehetséges közeljövőnek. Az emberiség a kinti, mérgező, élhetetlen felszín alá, egy 144 emeletnyi föld alatti városba költözött már sok száz éve – a külvilágról csak egy kamera által mutatott képet látnak, ami egy cseppet sem szívderítő vidéket mutat. A kinti világ kopár, lepusztult, élettelen, hogy senkinek ne legyen kedve kimerészkedni. A silóban szigorú szabályzat alapján folyik az élet, a Bírák és a Polgármester irányítják ez alapján az életet, demokratikusnak tűnő, a múltat, a siló és a silóban élők eredetét, történelmét titkoló, kőkemény diktatúrában. A 144 emelet fizikailag is tagolja a társadalmat. Legalul a gépészek, ők működtetik a szellőző és áramfejlesztő generátorokat, majd ahogy haladunk feljebb, farmok, különböző ellátó, szállító és más életet segítő kisközösségek következnek, legfelül a mindenható vezetőség.
Felül a gálya, de alul a népek árja, ugyebár – meglátjuk, a végén ki az úr. A rendszer természetesen keményen bünteti a renitenskedőt: vagy bányába küldi, ami egyenlő a halálbüntetéssel, vagy pedig kiküldi a külvilágba, megtisztítani az arról tudósító kamera objektívét, s ha végez, mehet, amerre lát és ameddig bír. Egy-egy ilyen “tisztító szeánsz” az egész siló társadalma előtt zajlik, mintegy okító-nevelő szándékkal, ugyanis az elítélt rendszerint a nézők szeme láttára rogy össze holtan, néhány tétova, szabad lépés után – nehogy bárkinek is eszébe jusson a továbbiakban a külvilág felé ácsingózni. De ahogy lenni szokott, elébb-utóbb minden gépezet fogaskerekei közé beférkőzik egy homokszem – máskülönben a négy évad dögunalomban peregne le. De nem is pereg, s bár még két évad hátra van, ahol majd eldől, hogy A siló egy anarchista felhangokkal bíró, alapvetően balos, szabadságpárti társadalmi példázat, egy sötét, pesszimista jövő jóslata, vagy valami más.
Graham Yostéknak elég szépen sikerült begjeleníteni a hatalmas siló egyszerre klausztrofób, de mégis korlátok között, de élhetőnek, paradox módon tágasnak tűnő tereit, a második évadra két szálra bomló cselekmény még izgalmasabb is, mint az első, nagyon jó Rebecca Ferguson a főszerepben, de Tim Robbinst sem láttuk még ilyen csalafinta módon rohadéknak, mint itt. A nagyszámű mellékfigura közül kiemelkedik még Steve Zahn tragikomikus figurája a második évadban, de nekem izgalmas az amúgy rapperként ismert Common főrendőre, akinek vaskos, ízes, külvárosi szlengje és félelmet parancsoló külseje mögött mindig érezni valami titkot. Folyt. köv.
Egy végeláthatatlan, nyúlós, kezdetben hamvas és üde, de a későbbiekben hamar kibírhatatlan nyűglődéssé váló tinirománchoz hasonlítható ez a Sötétség című német széria, melyet Baran bo Odar és Jantje Friese fejlesztett a Netflix számára. Ennek megfelelően, egy végeláthatatlanulul nyúlós tinirománc a történet fő cselekményszála, mely a kezdetben bájos, bár meglehetősen tipikusnak tűnő tinitörténetnek tűnik. A dolgok azonban hamarosan sötét fordulatot vesznek, a kezdeti ijesztgetős, beszívogatós, ijesztgetős sztoriból gyorsan egyszerre három idősíkon találjuk magunkat, és szereplőket. Mondjuk azt, pici Stranger Things keveredik több Back to the Future-rel, valahol, valamelyik német középhegységben fekvő kisvárosban, mely köré a szomszédos atomerőmű két hatalmas hűtőkéménye pöfög bodor fellegeket. Tehát Csernobil emléke és valahol ebből is fakadóan a nagy, német Greenpeace-es atomenergia-para is ott bujkál valahol…
Még ekkor sincs túl nagy baj, bár ennyi eső, ráadásul így, ekkora mennyiségben a legdurvább monszun alatt sem esik a Mekong-deltában, nemhogy Közép-Németországban, a hőseink azonban kitartóan áztatják magukat, mintha verőfényes napsütés lenne, nem pedig novemberi hideg. És néznek, sokszor, sokat és hosszan. És beszélnek, nagyokat, sokszor lilákat, a magvasságokat többször is elismételve, lassan, artikulálva, hogy a hülye néző is megértse. Én körölbelül a második évad közepéig tudtam követni a fordulatok hátán fordulatokat, illetve beazonosítani az ekkora már legalább 6-7 idősíkon, valamint néhány párhuzamos univerzumban megsokszorozódó, különböző életkorban akár egyugyanazon helyen és időben is jelenlévő szereplőket. (A tér-idő kontinuitás, meg az időparadoxon az már kutyafasza?) A harmadik évadra végképp kicsúszott kezdemből Ariadné fonala (a sztori tele ven efféle mitológiai és bibliai idézetekkel, párhuzamokkal, tudományosnak tetsző elemekkel -Higgs bozon-) és már csak azt vártam, hogyan keverednek ki ebből a katyvaszból a sorozat alkotói. Nos, elég egyszerűen és kiábrándítóan. A finálé banális és olcsó – miképpen a többször is bekövetkező apokalipszis is (nem néz ki rosszul a sorozat, azonban pont az apokalipszis, az olyan gyermeteg CGI, mintha Coreldraw-val rajzolták volna…). Óva intek mindenkit, nehogy belekezdjen ebbe a sorozatba, mert kidobott idő mind a 26 epizód.
Minden munkáltató legédesebb vágya jelenik meg ebben a Különválás című sorozatban. A meglehetősen bizarr, abszurd történet helyszíne Kafka rémálmainál is nyomasztóbb irodakomplexum, melyben egymástól szinte légmentesen elszeparált osztályokban az elvégzendő, tökéletesen értelmetlennek tetsző feladatok ellátására a feladathoz, a misztikus céghez, illetve a vezetőséghez maximálisan hű, élére vasalt munkaerők szentelik minden egyes másodpercét munkaidejüknek. Nem lázadnak, nem kérdeznek, kerülnek mindenféle személyes konfrontációt, az üres bájmosoly pont úgy van helyén, ahogy a nyakkendő csomója vagy az öv szolid csatja. Persze, ez így hamar unalmas lenne a nézőknek, így egyre-másra derülnek ki furcsaságok: például ez a feltétlen munkavállalói lojalitás egy aláírt szerződés által legalizált chip beültetésének köszönhető. A kiválasztott és szerződött munkavállalók e chipnek köszönhetően válnak le kinti, civil életükről, hogy benti létük egyetlen pillanata se menjen kárba.
Az első évad címkéje thrillert ígér, de írhatunk utópiát, vagy akár sci-fit is. Ben Stiller igazgatja a produkciót, aki Walter Mitty-vel már igazolta, hogy van affinitása az irodai abszurdhoz, a Szökés Dannemorából-ban pedig azt mutatta meg, hogy sorozatot is elhajt, nem is akárhogy. Ezúttal is mélyet karcol abba a bizonyos íróasztalba, de várjuk ki a végét! Februárban jön a második évad az Apple+ tv-re. Még csak annyit mondanék, hogy fizimiskájában a nyolcvanas évek popperbandáinak (Spandau Ballet, Human League, Duran Duran, stb.) fronténekeseit idéző Adam Scott személyében emblematikus karaktere van ennek a különleges, nézendő sorozatnak.
A második évad után viszont egyre nagyobbak a kérdőjelek: egy gigantikus WTF az egész. Még innen vagyunk a Twin Peaksen, de közvetlen szomszédunkban a Lost. Amit az első évadban éreztem, hogy irodai abszurd, az csak a felszín. Az iroda itt egy óriási, globális szervezetté nő, ami önmagában szimbolizál minden létező és rémálmainkban megidéződő elnyomó struktúrát, politikai és/vagy gazdasági és/vagy társadalmi rendszert, ami jelen esetben egy önálló, de teljesen elszigetelt entitásként létezik az őt körülvevő, kvázi normális külvilágban. Akik részei ennek a rendszernek, azok tulajdonképpen ki-bejárkálnak a két világ között. Amikor azonban bent vannak, a beültetett chip hatására teljesen átlényegülnek a benti életbe, s ahogy kilépnek onnan, egy “snittel” visszazökkennek a normális életükbe. A trükk akkor jön, ha ez a “snitt” nem történik meg, és az illető “kinti” személyisége lép munkába/szolgálatba “bent” is – és ekkor jön el az igazi őrület. A sztori egyre inkább a “ki vagyok én?”, a “kik vagyunk mi?” alapkérdései körül kering, a párkapcsolatok és más emberi viszonyok lényegére kérdez rá, miközben úgy játszik tudatunkkal, mint egy rendkívül szofisztikált smart drog. Ami tulajdonképpen az élet, maga. Közben meg az egész egy romantikus szerelmi sztori… Kell egy harmadik évad.
Az, hogy Adam Scott mellett ott van Patricia Arquette, John Turturro, Christopher Walken, Ólafur Darri Ólafson, más kiváló “arcok” mellett, hogy milyen pazar és a témához pontosan passzoló képi világa van a szériának, tényleg csak extra hab a tortán.
A svéd bűnüldözés második leghosszabb nyomozásának (az első az Olof Palme-gyilkosság elkövetője után folyt) története, viszonylag jól összeszedett, de alapvetően oknyomozó riportos minőségben. Az éveken át tartó nyomozai munkában Az áttörést egy ezen a területen újnak számító, DNS-alapú családfakutatás bevezetése hozta meg – a sztori ezen részét, megmondom őszntén, én nem értettem, hiába mondta el vagy tucatszor a DNS-alapú családfakutató a filmben, hogy mennyire egyszerű módszer… Pici reménnyel tölt el, hogy a nyomozó sem értette. A film nem dokumentumfilm, csak dokumentarista jellegű megidézése az eseményeknek, elsősorban az érzelmekre hatóan (az egyik áldozat egy kisgyerek, a másik egy köztiszteletben álló tanárnő), vér, izgalom, extrém motivációk ezúttal a minimumra vannak állítva. Maga a bűnügy annak idején egész Svédországot megrázta, e filmben, összevetve hasonló műfajú filmekkel (pl. Jeffrey Dahmer-sztori, vagy a Menendez-fivérek története), meglehetősen banális, ennek ellenére a film nézhető – mint egy közepes tévéfilm.
Mai szemmel már egyáltalán nem lepődünk meg azon, hogy magyar filmben dokumentumszerűen, vagy akár a cselekmény hiteles(nek ábrázolt) háttereként a magyar történelem sorsfordtó pillanatait látjuk. Az sem egyedülálló már, hogy egy hosszú történelmi időszakot egy szenvedélyes párkapcsolat alakulásán keresztül mutasson be egy filmalkotás. Herskó János 1963-ban bemutatott Párbeszéd című filmje ennek ellenére még mindig az egyik legőszintébb és legszemélyesebb filmje a magyar filmtörténelemnek.
A film cselekménye látszólag tök egyszerű: a tizenhat éves Barna Juditot szovjet tankok szabadítják fel a náci haláltáborból. A csontsovány, legyengült lány hosszú kórházi ápolás utáni első útja a magyar kommunista pártba vezet, ahol találkozik Horváth Lászlóval, a nála jónéhány évvel idősebb kommunista hőssel. Kapcsolatuk egy hirtelen -lakásszerzési célú- ötlettől vezérelt házasságkötésbe fordul. A boldog házasélet azonban Judit továbbtanulási céljai, egy kitartó udvarló, illetve László sorsának vargabetűi miatt meglehetősen hektikusan alakul s csak a történet végére ér révbe – addig azonban lezajlik a magyar történelem 1945-től kb. az 1960-as évek elejéig tartó, messze nem eseménytelen korszaka, mely igen mélyen meghatározza e szerelmi kapcsolat alakulását is. Zagson.
Ebben a szüzséből tehát nem sok rendkívüli látszik 2025 elején, de ha belegondolunk, Herskó milyen nyíltan, s amennyire ma már tisztán látjuk, reálisan beszél pl. a holokausztot túlélő itthonmaradók lelki és egzisztenciális dilemmáiról, a koncepciós perek nehezen felfogható aljasságáról, a “csengőfrászról”, de főleg mindössze 6-7 évvel ’56 után az akkori eseményekről, majd az azt követő megtorlásokról, méghozzá részletekbe menően és tárgyilagosan, az valami lélegzetelállító. Ekkoriban még ’56 puszta részeg említéséért is bevitték az embert, nemhogy hosszan mutassák a munkástanácsok ülésén a szónok hevült beszédét, a Köztársaság-téri vérengzés brutalitását, megidézi a többpártrendszert és függetlenséget követelő tömegeket vagy Sinkovits híres szavalatát (igaz, más helyszínen)… Miközben Sinkovits Imre alakítja a filmben Horváth Lászlót, az egyik főszereplőt. Persze, Herskó hithű kommunista volt, belső ember, ha valaki, ő megengedhette magának/neki megengedték ezt odafent – a filmet író és rendező politikai meggyőződése természetesen végig ott van a filmben. Azonban nem lehet nem észrevenni határozott véleményét a kommunista szempontból “cinkes” dolgokat illetően. Világosan látszik biztos erkölcsi és etikai érzéke, humanizmusa, s mint ahogy egy jelenetben Gábor Miklós szavaiba adva, européer hite is. Mindazonáltal, a filmbeli Barna Judit sorsán keresztül saját kommunista hitét is elmeséli zsidó származásán keresztül, illetve ahhoz viszonyítottan.
A film tele van látványos kordukumentumokkal, a korabeli hétköznapi életet jellemző pillanatokkal, rengeteget dohányoznak és kávéznak a szereplők a presszókban, a háttérben épül-szépül a Sztálin-, majd Dunaújváros, a Thököly-n pedig még jár a villamos. Illés György olyan korszerűen fényképez, mint talán soha, rengeteg pontos és informatív külsőt érzéki, intim közelik váltogatják fekete-fehérben, olyan kompozíciókban, melyeket akkoriban csak menő francia vagy olasz filmekben látni. A rendezés bár kissé “fecsegős”, de ennek ellenére igen pontosan mutatja az emberi kapcsolatoknak, valamint ezekben az emberi jellemnek alakulásait, az éppen fennálló politikai időjárásnak megfelelően. Bár Sinkovits színészi nagyságáról nem ez a film fog meggyőzni bárkit is, a mellékes figurák igen erősek: Sztankay kitartóan rajongó írókaraktere, Csákányi László földközelben túlélő, “kapitalista szemléletű” zsidó kisembere, Pécsi Sándor korszakokon átívelő karriert futó pártfunkciója, vagy például Bicskey Károly régi rendszerbeli rendőrnyomozója, akit később a Tanúban és Megint tanúban is eljátszik… Maga Herskó is feltűnik a film egyik jelenetében, ő meséli a bumerángos viccet a vonaton.
Érdekesség továbbá, hogy a film női főszerepét alakító, érdekes szépségű és színészként sem tehetségtelen Semjén Anita még feltűnik a későbbiekben egy-két filmben, de a hetvenes években már mint sokat és meglepően szabadosan nyilatkozó szexuálpszichológusként válik ismertté, Ausztráliába disszidálása előtt. Herskó sem húzza itthon sokáig, bár mindvégig fontos szereplője a magyar filmnek, egy sor fiatalt segít filmhez jutni, emberi jósága és igazságérzete haláláig vallott kommunista meggyőződése ellenére a hatvanas évek végén (a ’68-as mozgalmak hatására) Svédországba űzi, ahol hamarosan a Svéd Filmművészeti Akadémia rektori pozíciójáig jut. Rendszerváltás után tér haza, hogy az akkoriban feltűnő Szőke András első filmjeiben alakítson markáns figurákat.
(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?)
A sci-fi irodalom egyik legnagyobb hatású műve Isaac AsimovAlapítvány-trilógiája. Az eredetileg háromrészes, későbbiekben a rajongók követelésének engedve, hétrészesre bővített, óriási történet sokáig ellenállt a megfilmesítésnek, tekintve, hogy rendkívül bonyolultnak, sőt, lehetetlennek tűnt az időszámításunk szerint tízezervalahányban, több száz, ha nem ezer éven átívelő, rengeteg lakott és lakatlan bolygón játszódó, számtalan szereplő között, ezer szálon futó cselekmény mozgóképpé adaptálása, mind technikai, mind intellektuális értelemben. Ráaádsul Asimov nagyívű műve nem is nagyon bővelkedik akciókban, jobbára a különböző szereplők közötti párbeszédekben fejtegeti bonyolult teóriáit a beláthatatlanul távoli jövő társadalmi, politikai, tudományos és filozófiai lehetőségeit illetően. Bár alapvetően fantasztikus az egész történet, mégis rendkívül agyas, gondolkodásra sarkalló felvetések alkotják a gerincét, izgalom, romantika és más “látványosság” alig akad benne. Ennek ellenére mégis, vagy éppen ezért, alapmű a műfajában. Én -szerencsére- több mint negyven éve olvastam a trilógiát, mára alig emlékszem belőle valamire: néhány alak megvan, Seldon doktor pszichohistóriája, a Trantor billió lakosú bolygóvárosa, az Öszvér nevű mentalista zsarnok, de tényleg csak foltok – így viszont legalább nem éreztem kényszerét annak, hogy minden egyes pillanatban hasonlítgassam a 2021-ben, az első évaddal az Apple Tv-n megjelenő sorozat minden egyes pillanatát az Asimov által eredetileg leírtakkal.
David S. Goyer és Josh Friedman, az Alapítvány című sorozat kreátorai, az Asimov-örökösök jóváhagyásával ugyanis alaposan belenyúlt az eredeti, megfilmesíthetetlennek tartott sztoriba. A százfelé szétágazó, ezer szálon futó cselekményt három-négy szálra húzták, karaktereket vontak össze, illetve emeltek ki, akció-, és csatajelenetekkel, valamint igényesen megtervezett CGI-világokkal csempésztek izgalmakat és látványosságot a történetbe, szerelmi- és családi szálakkal fokozták a cselekmény érzelmi intenzitását, miközben láthatóan igyekeztek megtartani Asimov bölcselkedő, elmélkedő, jövőképtervező attitűdjét is. Ezekkel a dramaturgiai húzásokkal sikerült egy többé-kevésbé (többé azoknak, akiknek már nem ismeretlen Asimov világa, kevésbé pedig azoknak, akik mondjuk a Star Wars-ból csöppentek bele) követhető, ám azért még így is odafigyelést igénylő forgatókönyvet írni, mely végeredményben szerintem simán összevethető a műfaj másik nagy meséjével, Frank Herbert szintén alapvető műveiből készült Dűne-sorozatokkal (az utóbbiról itt). Nyilván rengeteg dolog, momentum hiányzik ebből a sorozatból, ami az eredeti műben benne van, sokminden le van egyszerűsítve, fel van minden egy picit tupírozva, de szerintem ez nem válik a kárára. Asimov trilógiájának értékét, nagyságát és jelentőségét semmiképpen nem csorbítja, viszont azt se mondjuk, hogy ismerjük a művet, mert láttuk a sorozatot.
Picit olyan ez, mint a Shakespeare Összes Rövidítve, csak éppen minden parodisztikus él nélkül. Szerintem parádés ötlet például az eredeti történetben mellékszereplőként megjelenő Kleón császár megtriplázása, ráadásul ugyanabban az időben (és milyen jó Dél szerepében Lee Pace!), ugyanitt remek a színtén mellékkarakterből kiemelt Demerzel (szintén remek benne Laura Birn is) figurája, akik tulajdonságaival ügyesen át lehetett hidalni a cselekmény emberöltőkön átívelő időtartamát is. Színészi értelemben erős Hari Seldon karaktere is (Jared Harris), aki megfelelő súllyal bír a sorozatban is. Természetesen vannak gyengébb, egysíkúbb karakterek is, de engem már az is lenyűgöz, hogyan lehetett ennyi színészt diszponálni a forgatásokra… 🙂 A látvány pazar, minden tekintetben. Három évad lement már, még egynek mindenképpen kell lennie.
Az akció-thrillerek műfajában tisztes szakemberként ismert Jaume Collet-Serra karácsonyi tematikába is illeszkedő új filmjében szinte egyáltalán nincs egy eredeti momentum sem. A Kézipoggyászban a Die Hard-filmek látványvilága és “konfliktusai” keverednek a Fűlke-típusú filmek fojtott izgalmával és a piros, vagy éppen a kék drótot vágjam bombasztikus székkarfa-szorongatásával – miközben mégis szórakoztató. Jó ritmusú, biztos kézzel dirigált zsáner, kipróbált, biztonságos alkotórészekből összeszerelve. Semmi különös, de üdítő színfolt az émelyítő bejglitengerben.
Nem igazán értem, mit akart ezzel a filmmel a korábban érdekes, értelmes, elsősorban valódi kérdéseket felvető, gondolkodásra késztető sci-fikkel (pl. Ex Machina, Expedíció, Devs) ismertté vált Alex Garland. A Polgárháború felületesen nézve, sőt, még egy picit mélyebbre hatolva sem tűnik sokkal többnek, mint két egybefűzött epizód a Walking Deadből, csak éppen zombik nélkül. Azért kettő, mert ennyi adja ki nagyjából a másfél órányi vetítési időt. Tehát zombik nincsenek, viszont az emberek, főleg egy olyan anarchikus, törvények nélküli időszakban, illetve politikai helyzetben, mint egy polgárháború, sokkal veszélyesebbek bármilyen vérengző fenevadnál – de hát tudjuk ezt jól. Testvér gyilkol testvért, jó barátok gyilkolják egymást, ha éppen valamilyen okból két különböző táborba sorolja őket az embereket saját uralma fenntartásának céljából különféle táborokba csoportosító hatalom.
Tudjuk jól számtalan filmes példából, dokumentumokból azt is, hogy a haditudósítók élete messze nem édes méz nyalogatása, munkájuk gyakorlatilag ugyanannyira életveszélyes, mint az első vonalban harcoló, különlegesen képzett bevetési egységek katonáié. Garland filmje tulajdonképpen egy roadmovie, melyben négy haditudósító újságíró igyekszik New Yorkból Washington DC-be interjút készíteni az amerikai elnökkel. A közel ezer mérföldes autóutat nehezíti a körülmény, hogy az Államokat a címszereplő sújtja: miközben Texas és Kalifornia államok vezetésével egy szakadár Nyugati Szövetség lassan maga mellé állítja az egész országot, a harmadik elnöki ciklusát kezdő -néhány elejtett információ szerint meglehetősen diktatórikus módszerekkel uralkodó- elnök sikerpropagandát harsogva (dadogva) állítja, közel a győzelem. Mármint a győzelme. Nekünk picit áthallásos a helyzet… Néhány feszült, a polgárháborúk jellemző pszichológiáját jól megragadó, izgalmas jelenet, a tudósítók között kialakuló bajtársiasság megmutatása, hevenyészett ellepontként a mindig jelenlévő konkurenciaharccal. Kétdimenziós karakterábrázolás. Elmaszatolt, bátortalan állásfoglalás (vagyis annak szinte teljes hiánya – Garland látványosan tartózkodik a napi, amerikai belpolitikát illető véleménytől, mutatja ezt az is, hogy a hagyományosan liberális Kalifornia mellett a szintén hagyományosan republikánus Texas vezeti az anarchikus szabadságharcot ebben a fiktív amerikai polgárháborúban). Az akciójelenetek dokumentarisztikus hűségű látványvilága, a polgárháború sújtotta USA vidékeinek hátborzongató, üres nyugalma lehet a film “vonzereje”, már annak, aki nem néz híradót (orosz-ukrán konfliktus, Közel-Kelet, stb.). A vége főcím alatt beélesedő csoportkép egy naiv, romantikus anarchista erősen leegyszerűsítő, fekete-fehér vágyálma.
Karácsonyra hangolt kémsorozat. Ez utóbbiak nagyon mennek mostanában, a karácsony meg amúgy is minden évben beköszönő topik, amihez igen ritkán kapcsolódik minőség. A Fekete galamb ugyan nézhető, helyenként szórakoztató, máskor még izgalmasnak is mondható széria, de szerintem holnap már nem nagyon fogunk emlékezni rá. “Kémszakmaiságot” azért ne nagyon várjunk tőle, ez nem A legendák hivatala, mégcsak nem is az Utolsó befutók, Joe Barton sorozat-kreátort inkább A megszállottak viadala és a szerintem alulértékelt Kleo karcos, morbid humora ihlette meg, amit ő az angol kormány legfelső köreibe adjusztált, néhány kissé közhelyes mellékvágánnyal, mint joviális, idős hölgyek által működtetett magánhírszerző béték, illetve brit maffiák, valamint egy meleg bérgyilkos reménytelen szerelmi élete.
Szóval, helyenként vicces, de túl sok eredetiséget és komolyságot nem tartalmazó kis sorozatocska ez. Én Keira Knightley-t elég nehezen tudom elfogadni bármiben is, nem tudom, valamiért taszít a csaj, itt ráadásul egy magasrangú családanya álcájába bújt terminátort kell adnia – hát ezt végkép nem hiszem el. A mellékfigurák sokkal jobbak, különösen Ben Whishaw karakterében lehet potenciál… De nem tudom. Olyan “ha nincs éppen jobb, simán le lehet tolni, de ne várjunk túl sokat” cucc ez, bár karácsonyra talán jól jöhet, ha már émelygünk a sok édes geiltől.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 