Nő a reflektorfényben (Woman of the Hour, 2023)

Közzétéve 2024. október 24. csütörtök | Szerző: efes

Női filmrendező, majd’ száz évvel Leni Riefenstahl ideológiailag nyilván erősen kérdőjeles, de esztétikai, filmnyelvi szempontból mindenképpen úttörő, forradalmi munkásságának csúcspontja után még mindig furcsaságnak számít a szájtáti közönség számára. Az pedig, hogy egy nő, amellett, hogy filmet rendez, még abban a filmben a főszerepet is eljátssza, na az tényleg “bicikliző majom”, Heller Ágnes szavaival élve. Anna Kendrick márpedig simán meglépte ezt, a Nő a reflektorfényben tényleg egész pofás kis darab lett.

A történet alapját itt is megtörtént események adják, melyek akár simán illeszkedhetnének a Netflixen már-már emblematikusnak számító sorozatgyilkosos-sorozatba: itt egy -állítólag- legalább 130 nőt és lányt megerőszakoló, sokukat meg is gyilkoló, magát fotósnak kiadó pszichopata “tevékenységének” fináléja képezi a cselekmény vezérfonalát. Kendrick az egyik utolsó, szerencséjére elmulasztott áldozatát adja Rodney Alcalának, a gyilkosnak, akivel egy randiszervező tévéshow-ban akad össze. Mellette néhány másik esetét is felvázolja a gyilkos “pályafutásának” a hetvenes évekből, hogy plasztikusabban megmutatkozzon a gyilkos szörnyeteg személyisége (ebben nagy segítségére van Daniel Zovatto, aki remekül alakítja Alcalát). Kendrick azonban nem kanyarítja filmjének ívét a szokásos dokumentarista bűn és bűnhődés-sztorik irányába, meglepően kevés erőszakos jelenetet mutat, azokat is szinte csak jelezve; nem is igazán a gyilkos személyiségrajzát rajzolja, hanem az áldozatul esett nők lelkébe, gondolataiba, érzéseibe enged betekintést, sikerrel. Filmje ezzel válik különlegessé, ezzel tűnik ki az átlagból. Közben persze, rendkívül látványos hetvenes évekbeli környezetet teremt, ő maga is ügyesen játszik, miközben rendezi is magát és a filmet. A tévéstúdió parkolójában játszódó jelenet pedig sokáig kísérteni fog – nagyon erős percek azok.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Enfield szelleme (TV Mini Series, The Enfield Haunting, 2015)

Közzétéve 2024. október 22. kedd | Szerző: efes

E “vicces” kis sorozatot a hardcore horror-rajongók minden bizonnyal hörögve röhögik ki azzal, hogy olyan, mint a klasszikus Ördögűző Hallmark-változata. És tényleg. 😀 Vagy azért mégsem… Az Enfield szelleme egyrészt elég jó színészekkel és elég ügyes rendezésben készült el a Sky televíziók megrendelésére, másrészt egy valóban megtörtént (és más filmekben, dokumentumfilmekben, sőt például színházi előadásban is feldolgozott) paranormális jelenséget dolgoz fel, meglehetősen tényszerűen, már amennyire ezt ettől a témától egyáltalán el lehet várni. Történt ugyanis először 1975-ben, majd később éveken át, több alkalommal az angliai London melletti kisvárosban, Enfieldben, a Green Street 284 alatti házban, ahol egy szörnyű, rémisztő este a 11 éves Janet Hodgson borzongató jelenségeket észlelt: megmozdultak a bútorok, furcsa fények jelentek meg a falon és a többi, de főleg a kopogás a falon volt számára nagyon ijesztő. Később a jelenségek fokozódtak és az észlelések kiterjedtek a család többi tagjára is, mire a Pszichikai Kutatások Intézete nevű szervezet nyomozója, Maurice Grosse, valamint a téma szakértője, Guy Lyon Playfair megkezdték az események értelmezését és megfejtését. Satöbbi.

Mivel én nem vagyok hardcore horror-rajongó, mást várok el az efféle történetektől, ha olykor mégis elém kerül egy-egy darab, minthogy explicit hentelést nézzek, vagy éppen ne merjek utána kimenni a szobából. Elsősorban azt várom, hogy érdekes legyen a történet – s mivel ez egy valóban megtörtént(nek tetsző), meglehetősen alaposan dokumentált eset, így ez a feltétel nagyjából teljesült is. Mert én ugyan nem hiszek a szellemekben, de az ördög nem alszik, ugyebár… Szerencsére, Kristoffer Nyholm rendező és Joshua St Johnston író sem köti az orrunkra a tuti magyarázatot, ellenben szépen végigmeséli a paranormális események hosszú láncolatát, melyek megtörténtek eme enfieldi házban és a cselekményt, némi műfajidegen fordulattal Maurice Grosse szellemnyomozó személyes tragédiájával hozza párhuzamba. Nem beszél túl, de nem is hallgat el semmit, a néző meg majd fejben legózik otthon, nyilván. Ügyesen teremti meg a hetvenes évek hangulatát, Grosse piros Jaguár xj6-osa (remélem, nem tévedek a típust illetően) pedig egy csoda. Timothy Spall persze, elég furán néz ki benne, bár szerintem ő bármilyen sportkabrióban furán nézne ki. Elég jó a Janetet alakító Eleanor Worthington-Cox is, kulcsszerep az övé, bár az igazán kemény jeleneteknél picit elfogy. Juliet Stevensont én mindig keverem Jamie Lee Curtisszel, de ez legyen az én bajom, különös kisugárzású nő, annyira nem passzol Timothy Spallhoz, hogy az már jó – a film szempontjából. Matthew Macfadyen (Guy Playfair) tudálékos, pökhendi pöcsfej, de a történetben ilyennek is kell lennie. Érdekes tehát a szereposztás, a mellékszerepekben is, melyek kevésbé neves színészek által domborítottak, viszont hitelesek. Három rész, könnyed borzongás, szinte semmi vér, némi talány. Ez ennyi, egy estére éppen elég. A videán fenn van HD-ben és ahogy a képen is látszik, az Epic Drama nevű tévécsatorna műsorán is előfordult.

Tévé Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Háromezer számozott darab (2022)

Közzétéve 2024. október 18. péntek | Szerző: efes

Néhány roma fiatal létrehozott egy színházi előadást, melyben elmondják saját történetüket, melyek által szembesítik a nézőt saját, romákról, a mélyszegénységről alkotott előítéleteivel, azzal, hogy mit gondol a romákról, hogy mit gondolnak a romák róluk, rólunk, nem romákról, “fehérekről”, magyarokról és hogy mit gondolnak magukról, romákról. Őszinte, kőkemény előadás született, nem véletlenül jutottak el vele Európa jelentő színházi fesztiváljaira, neves színházaiba. Néhányan közülük, például Farkas Franciska vagy Pápai Rómeó komoly színpadi, filmes, illetve tévés karriert is épített azóta. Császi Ádám ezt az eseménysorozatot képezte filmmé Háromezer számozott darab címmel.

A cím egy berlini színház színpadán felépített, eredeti, mai cigánysori putri elemeinek a számát jelenti: a díszletmunkások háromezer számozott darabra bontották szét, majd rakták össze a színpadon egy mélyszegénységben élő roma család életterét. Háromezer számozott darab, nekünk limlom, nekik az élet. Sajnálsz? Akkor te jó ember vagy. – mondja kegyetlen szenvtelenséggel többször az arcunkba a film egyik szereplője. Máskor mást mondanak, de az sem esik jól. Semmi nem fordul jóra és semminek nincs vége. Ez is egy jellemző, inzerten is felkiáltó mondat, mely egyben a film üzenete is. Kényelmetlen szembesülni a valósággal, és valóban csak sajnálkozni tudunk és akkor jó emberek vagyunk, ugyebár, de ez sem jó érzés. Roma akartam lenni, és az lettem. Valóra vált az álmom. – mondja komor arccal Rómeó. A filmbeli “fehér” filmrendező alapvetően jó szándékkal próbálja dramatizálni a fiatal, nehéz sorsú romák által elmesélt történeteket, de azokon nincs mit dramatizálni, önmagukban drámai a valóság. Császi bemutatkozó játékfilmjében, a Viharsarokban sem félt a megosztó, nehéz témáktól, ott egy vidéki tanyán élő, meleg ex-focista pár (sic!) történetét mesélte el balladai szikársággal, most pedig a romák… Riszpekt.

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Talpig férfi (A Man in Full, TV Mini Series, 2024)

Közzétéve 2024. október 11. péntek | Szerző: efes

A hatvanas évek egyik ikonikus dokumentum/esszé/regényéről, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonalról ismert Tom Wolfe szintén zsurnalisztikai ihletésű regényét alkalmazta tévére az egyebek mellett a remek Hatalmas kis hazugságok című szériát is jegyző David E. Kelly, elég rendesen modernizálva azt. A Talpig férfi cselekménye több szálon fut: egy nagymenő, atlantai vállalkozót (Jeff Daniels brilliáns alakítása, érdemes eredeti nyelven hallgatni ízes, éneklő déli akcentusát) szorongat bankja, röpke milliárd dolláros kintlevőségei miatt, közben (afroamerikai) jogi tanácsadója egy (afroamerikai) büntetlen előéletű polgár által vitatott körülmények között elkövetett hivatalos személy elleni erőszak ügyében harcol, számára szakmailag és politikailag is idegen pályán, mindeközben az elébb említett bank görcsösen igyekvő alkalmazottját személyes bosszú is hajtja az elébb említett nagymenő vállalkozóval szemben.

Jól látják a hölgyek, valóban arról szól a sorozat, hogy “ez van, ha mindent péniszből akarsz megoldani”. Mindezt fejelik a közmondásosan farokközpontú, déli mentalitás, a feltörekvő, iskolázott feketék frusztrációi és más körülmények, mint cselekményszervező elemek, egy alapvetően jó ritmusú, valós, adekvát problémákat felvető, izgalmas, ám eközben szórakoztatni is képes, igen bizarr, morbid végkifejletet arcunka vágó hatrészes kis sorozatban. Alapvetően egyetértek az imént idézett WMN-es kritikus hölggyel, bár én kevésbé vagyok finnyás: nem gondolom, hogy mindig, minden esetben le kell ásni az alapokig, ha egy adott történetben társadalmi vagy más problémák merülnek fel, főleg, ha erre az adott műfaj sem éppen a legmegfelelőbb. Úgy érzem, e sorozat alkotói megtalálták az egyensúlyt a szórakoztató történetmesélés és az elgondolkodtató problémafelvetés között. Még a mostanában jobbról sokat sulykolt afroamerikai túlreprezentációs vádak sem állnak meg ez esetben, tekintve, hogy a 2024-es adatok szerint Atlantában több afroamerikai származású amerikai állampolgár él, mint fehér. (47,55% vs 40,75%). A történet szereplői és eseményei természetesen fiktívek, kitaláltak, de a valósággal való bárminemű hasonlóság csak a képzelet szüleménye, ugyebár. Én bírtam ezt. Elvileg vége van, bár az utolsó kockán…

Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Tökéletes napok (Perfect Days, 2023)

Közzétéve 2024. október 9. szerda | Szerző: efes

Tökéletes alkalom a Tökéletes napok akár sokadszori megtekintése ahhoz, hogy megtanuljuk élni mindennapjainkat tökéletes, boldog napokként. Receptre írnám fel a filmet, ha pszichológus lennék, és már néhány más, ehhez hasonlóan üdítő, gyógyító hatású filmalkotásnál nem írtam volna már ezt le; mindenkinek, aki depresszióval, magánnyal, burnout-szindrómával és megannyi más civilizációs lelki bajjal küzd. E röpke két órában, melyben egy tokiói közvécé-takarító bácsi néhány napját követjük végig, tanítást kaphatunk arról, hogyan lehet örömöt találni egy gigametropolisz embertelen hétköznapjaiban, hogyan lehet elviselni és bölcs derűvel megélni minden egyes pillanatot, melyekbe amúgy az emberek rendszerint bele szoktak őrülni, hogyan lehet a monoton rutint egyszerűen emelkedett szertartássá változtatni, amivel szinte azonnal több dimenzióval magasabb szinten éljhetjük meg létezésünket. A filmben a bácsi (Kôji Yakushot méltán találták Legjobb színésznek tavaly Cannes-ban) példás precizitással végzi munkáját, szerényen él, pontos napi ritmusban, időt szentel minden egyes napi tevékenységnek, Faulknert olvas (és másokat is, könyvből), jó zenéket hallgat, élvezi a természet fennségességét, egy pohár vizet, amit törzshelyén, a kifőzdében adnak elé, a kaja előtt. Feleslegesen nem ül autóba, inkább biciklizik. A bácsi helyén van, jól van. Pedig történnek, történhettek vele nagy drámák is és történnek drámák környezetében is, de a film nem ezekről szól, csak arról, hogyan éli meg az életét mindezek után. Nos, békében, bölcsen, derűvel és mások, illetve a környezet iránti végtelen tisztelettel. A napokban Budapesten köszönthettük a film rendezőjét, Wim Wenderst, fehérek közt egy humanista világpolgárt.

Wenderst amúgy egy dokumentumfilm elkészítésére hívták meg Tokióba, azzal, hogy annak tárgya a tokiói, egyébként tényleg elképesztő közvécé-hálózat legyen – de ha nem jut eszébe semmi, akkor töltsön néhány napot vendégként ebben a gigászi városban. Nos, eszébe jutott valami…

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Szép új világ (Brave New World, TV Series, 2020)

Közzétéve 2024. október 5. szombat | Szerző: efes

Iskolapéldája ez a sorozat a mai, modern média “szép új világának”, melyben stúdióvezetők és producerek a világ irányítói, urai életnek s halálnak. Persze, ők adják a pénzt. Néha alapos mérlegelés után, néha anélkül. Aztán betojnak az első, nem túl jól hangzó számokat vagy nem túl hízelgő véleményeket látva… Rengeteg példa van az idő előtt elkaszált filmekre, sorozatokra, melyek aztán valahogy félholt állapotban, torzóban mégis megtalálják közönségüket és olykor sikerüket is. Grant Morrison, Brian Taylor és David Wiener Szép új világa is ilyen. Természetesen, Aldous Huxley klasszikus disztópiájának adaptációjáról van szó, még akkor is, ha az eredeti mű cselekményének gazdagságát, filozófiai mélységét hiába is várjuk tőle – viszont az alkotók által eredetileg elképzelt teljes mű ismeretének hiányában sosem fogjuk megtudni, milyen lett volna a végeredmény. A sorozat így torzó, melynek egyetlen évadába szemmel látható sietséggel és igyekezettel lett beleszuszakolva minden főbb mozzanat, mely azonban aránytalan, elrajzolt, félkész érzetet kelt.

Pedig jól néz ki. A scifi-sorozatok mezőnyéhez képest kifejezetten elegáns, stílusos a majdani jövőt, Új-London drogok által kondicionált jóléti, boldog, gondtalan társadalmát brutalista betonminimálba álmodott külcsín. A különböző karakterek nemcsak jól néznek ki, de színészileg is rendben vannak. Huxley regényének főbb motívumai is a helyükön vannak, én ami különbséget látok az az írott, klasszikus irodalmi szöveg kontra kommersz filmes megjelenítés között, az az állandó és szerintem feloldhatatan örök kérdésből adódik: egy olvasott szövegről mindenkinek saját képe, saját olvasata van, és ha az a szöveg az olvasó számára különösen fontos, mélyen megérintő, akkor más olvasta számára idegennek fog hatni – főleg, ha az az olvasat a vizualitása segítségével agresszíven ömlik rá. Ezt persze, el is engedhetjük, de ezen azért dolgozni kell, hogy el is tudjuk és az adott adaptációt, olvasatot kvázi objektíven tudjuk szemlélni. Én elég régen olvastam Huxley alapvetését ahhoz, hogy ne kérjen számon azt eme sorozat minden jelenetén, úgyhogy, szerintem ez egy kifejezetten jó, gondolatilag azonos irányú adaptációs kísérlet, nevezhetjük talán illusztrációnak is, még így félkész, elkaszált, a vége felé összecsapottnak tűnő torzóként is. Nekem kifejeztten tetszik például az, hogy ez a szép új világ nagyon hasonlít egy ma sokak által ideálisnak gondolt, erőszakmentes, minden bio és egészséges és vegán, tudatos és politikailag korrekt társadalomra, melyben a gruppenszexbe forduló goapsytrance acid party a kötelező szórakozási forma, miközben olyan “ósdi, ősi, barbár” érzelmek és érzületek, mint a szerelem, a szeretet, az egymás iránti féltés, a bánat, a félelem, a barátság, a szolidaritás és effélék megvetendőek, kerülendők. Választani nincs lehetőségünk, gondolkodni viszont még talán van…

Netflix Kategória | Címkézve | 4 hozzászólás

Milliárdosok szigete (Milliardærøya, TV Series, 2024-)

Közzétéve 2024. szeptember 30. hétfő | Szerző: efes

Egyébként vicces ötlet joviális családi dramedyt mixelni az ipari lazactenyésztés kapcsán, sajnos a Milliárdosok szigete az első évad alapján, néhány tényleg szórakoztatóan eredeti fordulattól eltekintve, ezúttal tényleg nem több, mint alkalom arra, hogy gyönyörködhessünk a norvég táj lélegzetelállító szépségében, valamint irigykedjünk a benne élők számára pofátlan természetességgel elviselt norvég jólétre. Viszont, és nem azért, mert épp a minap láttam a BBC Earthön egy doksit az ipari lazatenyésztés okozta globális veszélyekről (őshonos halfajok kipusztulása, a lazacokat támadó élősködők elleni védekezés -rovarmérgek használata- okozta betegségeket gyógyítandó, a lazacokkal megetetett durva antibiotikumok miatt az azokat fogyasztó emberekben kialakuló súlyos antibiotikumrezisztencia, stb.), tehát ez a bárgyú kis cselekmény, valamint a többségükben nem kicsit unszimpatikus, vagy éppen tökéletesen jellegtelen karakterek alig elég erősek ahhoz, hogy a nézőt, mármint engem, áthúzzanak ezen a hat részen. Az elkövetkezendő második évad számomra nem igazán várós.

Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Babylon (2022)

Közzétéve 2024. szeptember 30. hétfő | Szerző: efes

Én erről a filmről tökéletesen megfeledkeztem. Igaz, amikor futott, még bőven pandémikus világhelyzet volt, ami rendesen meg is kavarta a film előkészületeinek és forgatásának amúgy is kaotikus káoszát, és hát mindig volt valami más. Aztán most véletlenül elémlökte a Netflix, hogy ezt biztosan meg akarom nézni, s mivel kivételesen dologtalan vasárnap volt, kaptam is az alkalmon, hogy ezzel a bő háromórás lökettel betöltsem az estvét. Play. Meg is állapítom rögtön, hogy azért ez a Baz Luhrmann még mindig legnagyobb partirendező, senki nem tud olyan őrült, fortyogó, buja és tomboló partijeleneteket rendezni, mint ő… Csak a végefőcímnél látom, hogy ezt a Babylon című filmet valójában Damien Chazelle (pl. Whiplash, La La Land) rendezte, a bennefoglaltatott, ominózus tomboldával egyetemben. Ezek szerint, vannak még zsenik a placcon, ebben a műfajban is. (Csak én hülyülök.)

A hatalmas méretű és még nagyobb ívet befogó alkotás valójában Hollywoodról szól, annak első aranykoráról, amikor a némafilmet felváltotta a hangosfilm (majd nem sokkal később a fekete/fehér négyzetet a színes cinemascope). Az ebben az esetben kissé háttérbe szoruló cselekményben két szegény fiatal (Margot Robbie és Diego Calva) próbál bejutni az amerikai álom gyorsan terjeszkedő gyárába, először kevesebb, majd több sikerrel. A lány -tehetségéből és rámenősségéből fakadóan- hamar sztárja lesz a némafilmnek, de a fiú is relatíve gyorsan emelkedik a ranglétrán: a hangosfilm beköszöntével már stúdióvezető. Közben már magasan az égen csillogó sztárok húnynak lassan ki (Brad Pitt), a háttérben pedig mindenható mágnások morzsolgatják szivarjukat (pl. Flea, aki, bár a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa, színészként nem először bizonyít a filmvásznon). Közben egész Hollywood politoxikomán mámorban tombol, de az üzlet is pereg: a mindig friss filmekre, régi és új sztárokra áhítozó közönség folyamatosan követeli az új és újabb napi betevő élményt, a mozi mámorító örömét. Chazelle filmakotása tulajdonképpen ennek az örömnek a megfogalmazására tesz -szerintem sikeres- kísérletet. Szerencsére, mentesen minden hamis nosztalgiától. Különösen mulatságosak a korabeli filmforgatások komoly káoszát felelevenítő jelenetek, melyek olykor kifejezetten blőd humorral mutatják meg, olykor milyen hihetetlen szerencse, vagy éppen a kor technológiai körölményei közepette milyen vad kreativitás kellett akár egyetlen nehezebb jelenet felvételéhez.

Ennek megfelelően ez a film elsősorban a film, jelesül itt a hollywoodi film filmtörténetben is jártas, műveltebb és elvetemültebb rajongóihoz szól, akik nem csak tátott szájjal szeretik átélni az álmot, hanem azt is szeretik tudni, “mitől megy a villamos”. Valamint, ismerik a korabeli sztárokat, legalább hallottak már mondjuk Myrna Loy-ról, vagy éppen Douglas Fairbanks Jr.-ról, Greta Garbórol, Rudolph Valentinóról vagy éppen Josef von Sternbergről. Vagy éppen Irving Tahlbergről, a híres producerről. Az ő és mások figurái jelennek meg Chazelle ikonikus mozijában is, hol saját magukként, hol pedig fiktív karakterek ihletőjeként: pl. a főbb karakterek, pl. Nellie LaRoy (Robbie) vagy Jack Conrad (Pitt) is több, híres, vonásaikban, tulajdonságaikban könnyen beazonosítható hajdani filmcsillag figurájából lettek összegyúrva. Maga a film természetesen rendkívül látványos, helyenként kifejezetten vicces, néha egészen explicit jelenetekben bővelkedő, szakadatlanul, vadul áradó képfolyam a film és a mozi imádatáról, illetve Ikarosz ősi példázatáról, a túl magasra szállni vágyó ember eleve elrendelt sorsáról.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest, 2023)

Közzétéve 2024. szeptember 29. vasárnap | Szerző: efes

Amikor 1944 nyarának elején Budapest utcáin, a Nagykörúton, a Rákóczi úton hosszú, végeláthatatlan menetben kísérték karszalagos fegyveresek az összegyűjtött, sárga csillaggal megbélyegzett zsidókat bevagonírozásra, az élet szinte ugyanúgy foly, mint máskor. A boltokban vevők vásárolgattak, a kávéházakban hölgyek és urak kávéztak, kvaterkáztak, az út szélén meg-megálló járókelők is csak szomorú, vagy éppen dühös pillantásokkal nyugtázták az eseményeket. A Duna-parton, ahol a nyilasok zsidó származású magyarokat lőttek a Dunába, a folyó menti úri bérházak, paloták ablakaiból takarítás, portörlés közben, pillanatra abbahagyva a munkát szobalányok könyököltek ki az ablakot, hogy megnézzék a látványosságot… Nagyjából ugyanezt a banális, de az akkori események ismeretében mégis dermesztő hangulatú hétköznapi létet fogalmazza meg a brit Jonathan Glazer rendkívüli filmjében. Az Érdekvédelmi terület Rudolf Höss és családja mindennapjait meséli el, amit a számukra Führerük által beígért “keleti élettérben” éltek, az auschwitzi haláltábor tőszomszédságában fekvő szolid, puritán villában, tekintve, hogy a családfő volt a láger parancsnoka.

A Höss-család hétköznapjait a németekről mindenki által betéve fújt sztereotípiák határozták meg. Minden nap tervszerűen, precízen, mindenféle látványosan kitörő érzelemtől mentesen, szigorú rendben zajlott. A lengyel szolgálók már kora reggeltől serényen takarítottak, pucoltak és súroltak, a család tagjai elé tették a reggelit, a gyerekek játszottak és tanultak, az anya a gondosan megtervezett kertjében foglalatoskodott, a családfő pedig minden reggel fényesre suvickolt csizmájába bújt és a kötelező családi gesztusok, a gyerekek buksisimogatása és egyebek után munkába indult. Néha napján a család felkerekdett és a közeli folyó partján piknikelt. A szülők, miután a gyerekek ágyba bújtak és minden fény kihúnyt a házban, az ágyban néha egymás felé fordultak és egy pillanatra kiszabadultak az előírásos életvitelből. Semmit nem látunk a szomszédban folyó, tervszerű népirtásból. Miközben az echte német család a gondtalan, árja életét élte, a meleg nyárban madarak csicseregtek, dongók dongtak, szárba szökkent a természet és virágba borult a kert is – csak végében, a drótkerítésk mögül hallatszott az állandó moraj, ahogy a krematóriumok huszonnégy órában égették el a a zsidókat. A vonatok zakatolása és fékezése, ahogyan a tábor bejáratához érkeztek emberekkel zsúfolásig tömött marhavagonokkal, szinte óránként. Néha szórványos halálsikoly hallatszott a távolból, máskor egy-egy lövés, de alapvetően joviális békében élt a Höss-család, Auschwitz tőszomszédságában. Glazer rideg, szenvtelen élőképekben, három, sőt inkább tíz lépés távolságból mutatja meg ezt az idealizált, árjanémet békét az idillikusnak képzelt keleti élettérben. Közben csak a hangok, a borzalmas, kíméletlenül mormogó háttérzaj az, ami brutális erővel vési bele tudatunkba az elképzelhetetlen borzalmat, ami a drótkerítések mögött történt. A rendező rendkívüli stílusérzékkel, a nézőpont és a téma sajátos megválasztásával, a végiggondolt, kreatív és érzékeket borzoló hanghatásokkal és vizuális megoldásokkal, a hosszú, fekete vagy éppen rikítóan színes áttűnésekkel megkomponált alkotása az egyik legmegrázóbb és legintenzívebb megidézése az emberiség eddigi legborzalmasabb bűntettének – az utolsó képeken lengyel takarítónők végzik munkájukat szenvtelenül, gépiesen napjainkban, az auschwitzi haláltábor múzeumában a meggyilkolt zsidók százezreinek cipői, ruhái, csontjai és parókái előtt, miközben párhuzamos montázsban a gyomorbetegségével bajlódó Hösst látjuk, ahogyan tempósan siet lefelé egy lépcsőn, hirtelen megáll, összegörnyedve öklendezik, majd mintha mi sem történt volna, siet tovább. Mintha mi sem történt volna, a világ siet tovább…

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Szörnyek: A Lyle és Erik Menendez-sztori (Monster: The Lyle and Erik Menendez Story, 2024)

Közzétéve 2024. szeptember 27. péntek | Szerző: efes

Ian Brennan és Ryan Murphy híres/hírhedt amerikai sorozatgyilkosok eseteit feldolgozó antológiájának második évada engem jobban behúzott, mint az első, Jeffrey Dahmeré. Dahmer annyira visszataszító, undorító figura volt, hogy valóban erőfeszítésbe került megismerkedni fertelmes “életművével”: ehhez képest ez a két dúsgazdag családba született aranyifjú sokkal szórakoztatóbb karakter, ha szabad ilyet mondani két gyilkosról, akik hidegvérrel meggyilkolták saját szüleiket, a családi örökség megszerzése tudatában. Két jóképű, kisportolt srác, látszólag gondtalan élettel, akik még akkor is az érdeklődés középpontjában álltak, amikor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mit tettek.

Persze, a dolog itt sem egyértelmű. A Lyle és Menendez-sztori egyrészt szemünk előtt boncol fel két teljesen eltérő személyiséget: az agresszív, nárcisztikus pszichopata tankönyvi leírását bemutató gátlástalan Kyle-t és a finomlelkű(nek mutatkozó), depresszióra hajlamos Eriket, aki mindezzel együtt szintén szép, de borzongatóan ijesztő példája a szocio- és pszichopátia igen tetemes tünetegyüttesének. Brennan és Murphy tényleg elég szépen beleásták magukat a sztoriba, igen részletgazdag a testvérpár jellemzése, mint ahogy az igen brutális bűncselekmény körülményeinek ábrázolása is, emellett természetesen felfestik a lehetséges okait is e szörnyű tettnek. Megismerjük a kőkemény, fiaiból a maximumot minden eszközzel kipréselni szándékozó, saját üzleti karrierjében is kíméletlen apát, a férjének természetét és kicsapongásait gyógyszeres kábulatban túlélő anyát: egy gyermekbántalmazásban, szexuális erőszakban, fizikai és verbális erőszakban tobzódó, kegyetlen családot ismerünk meg. Persze, az alkotók nem rágnak igazán semmit a szánkba, ahogy haladunk egyre mélyebbre a sztoriban, úgy gyorsul velünk a ringlispil, már mi sem vagyunk már teljesen biztosak abban, valójában mi is történt, ami a gyilkossághoz vezetett. Négy bravúros színészi alakítás is kell ehhez, Nicholas Alexander Chavez (Lyle), Cooper Koch (Erik), Javier Bardem (apa) és nem utolsó sorban Chloë Sevigny (anya) egyaránt rendkívüli teljesítményt nyújtanak, de ha csak Koch ötödik részben nyújtott fél órás monológját nézzük, az önmagában simán ér egy Golden Globe-ot/Emmyt. Tulajdnképpen egyetlen snittben az emberi létezés legsötétebb bugyráig visz le minket… Kiváló karakterek színesítik a palettát, igen erős a lehengerlő modorú, a bevallott, bebizonyított gyilkosságot minden gátlás nélkül áldozathibáztatássá és gyermekbántalmazási üggyé “hangszerelő” ügyvédnő figurájában Ari Graynor, míg kiváló ellenpontja Dominic Dunne (Nathan Lane) Truman Capote-i újságírója, aki fájdalmas érintettségét bölcs gyunyorossággal palástolja. Ez az évad erősen ajánlott a rendkívüli eseteket, rendhagyó karaktereket felvonultató bűnügyeket, valamint a drámai tárgylótermi drámákat kedvelőknek. Az ötödik évad pedig egészen kiemelkedő teljesítmény, mind színészi, mind rendezői szempontból.

Netflix Kategória | Címkézve | 2 hozzászólás