Azért meg kell vallani, ha Tom Waits dalait nem Tom Waits énekli, ráadásul színházi környezetben, akkor nyilvánvaló, hogy -finoman szólva- ez a műsor sem jöhetett volna létre Kurt Weill nélkül. Brecht zeneszerzőjének (és még egy csomó más tipikusan európai zeneszerzőnek) minden hangja ott érződik Waits dalaiban. Ezenkívül az is nyilvánvaló, hogy Tom Waits csak amerikainak európai, Európában bizony amerikai. Azért persze, imádom, imádjuk. Büchner százezerszer feldolgozott Woyzeckjét például (állítólag) nem is ismerte korábban, csak amikor, még valamikor a kilencvenes évek végén, egy kávéházi asztalnál ülve az orra alá -és az omlettje fölé- tolták a szerelemféltő katona történetét, akkor hallott róla először. Szerintem hiszi a 
piszi, de kell a marketing és kötelező a szerénység. Robert Wilson volt a bűnös, a világhírű amerikai avantgárd színházi guru, aki a teljes avantgárd rockzenei szcénával dolgozott már Lou Reedtől Laurie Andersonig és David Byrne-től Tom Waitsig –David Bowie nyilván diszkózott éppen, ezért maradt ki a sorból-, valamint soroljuk ide Meredith Monkot és Philip Glasst, a repetitív pápát is, akik bár nem rockzenészek, de legalább akkora sztárok a kortárs zenei világban. Allen Ginsberg, William S. Burroughs vagy Heiner Müller ugyanez irodalomban. Wilson Waitsszel több művet is alkotott már, melyek közül a sajátos Bűvös vadász-parafrázist, a The Black Ridert láthattuk-hallhattuk már nálunk is, a Nemzetiben. Azt az előadást, tulajdonképpen szcenírozott koncertet, illetve koncertszerű felolvasószínházat Ascher Tamás rendezte, aki komolyan beleszerelmesedhetett Wilson és Waits kollaborációjába, hiszen ez a Katona-béli Woyzeck már második idekapcsolódó reprodukciója (legalábbis én ennyiről tudok).
Szép, kerek előadás, csak éppen az a legnagyobb bajom vele, hogy a Woyzeck nem bírja el a musical-szerű előadásm
ódot. Tudom, hogy amióta Máté evangéliuma nagy sikerrel fut a musical-színpadokon, kár beszélni arról, hogy vannak olyan témák, melyeket “szentségtörés” dalban és táncban elmesélni, mégis a Woyzeck olyan súlyos, tömör és sűrű, hogy minden egyéb hozzáadott effektus csak hígít rajta, tompítja éleit és letisztázza sarkait. Éppen azt tünteti el róla, amitől Woyzeck drámája fáj. Ütnie kellene, mint a tömegbe hajított gránit utcakőnek.
Robert Wilson eredeti, 2001-es előadása (itt látható néhány részlet belőle) talán még volt annyira a
bsztrakt egyben groteszk, hogy egyéni látásmódjában, tagadhatatlan expresszivitásában talán pótolta azt, amit kilúgozott előtte Büchner történetéből. A későbbi előadások interneten fellelhető idézetei, valamint Ascher itteni rendezése azonban -úgy tűnik- csupán a groteszk megközelítést, valamint Tom Waits szomorkás, kesernyés dalbetéteit vitték tovább. Ez a Woyzeck azonban valahogyan nem érint meg annyira, nem vág gyomron és nem kavar fel. Szép és kerek történet, aminek vége van – a közönség tapsol (mert hát itt azért a legkomolyabb nevek sorakoznak), de csak ennyi. Össze sem lehet mérni ezt az előadást mondjuk Herzog hiteles filmjével, vagy a minap a Duna 2-n leadott Stúdió K-féle brutális 1980-as előadással.
Wilson geometrikus testekből, nyilakból és táblákból álló elvont színpadi tere Khell Zsolt felfogásában mázsás súllyal a színpadra (és a nézőre) nehezedő rozsdatemető, egy utópikus állatkert és egy üzemen kívüli gyáröltöző keveréke, de mindenképpen egy reális, valós, kiterjedéssel, körülhatárolhatósággal és érzékelhető tömeggel rendelkező tér. Wilsonnál a színészek mindvégig elrajzolt marionettbábukként ágálnak, tátognak, vicsorognak és üvöltenek, itt Woyzeck (Keresztes Tamás) és Andres (Kovács Lehel) csupán annyira valótlan, mint amennyire valótlan volt a Varsó Szerződés sorköteles katonájának lenni. Katonai szolgálatuknak annyi értelme van, mint amennyi értelme volt a Magyar Néphadseregben őrizni a békét. A Kapitány (Bezerédi Zoltán) is afféle szá’s elvtárs, éppen annyira úr, annyira despota és annyira ember. Marie (Jordán Adél) munkásnő, GYES-en, gyerekkel. Aztán vastagon kifesti s nyakon önti magát egy fél üvegcse Krasznaja Moszkvával s meghúzatja magát a szabadságos, nyalka Ezreddobossal (Nagy Ervin). Elek Ferenc érthetetlen funkciójú, de vicces játékmackó. Fekete (Tibor) Ernő imbecillis orvosa kilóg az előadásól, valami Monty Python-karaktert játszik éppen, ezerrel, de ő ezzel még messzebb kerül Robert Wilson elképzelésétől. Kiss Eszter szépen éneklő asszony, de szépen énekelnek mindannyian. Jól is táncolnak. Persze, hogy jól játszanak. Kicsit ugyan mindenkinél éreztem valami nem odavaló feszültséget, kicsit túl izmos, de kevésbé szívből, illetve agyból jövő volt teljesítményük). A zenekar egy az egyben játssza a jellegzetes Tom Waits-i kilim-kolompoló, olykor csattogó, máskor andalítóan melankolikus zenét. Ascher rendezésén látszik, hogy sikeres darabot akart színre állítani, melyben összekovácsolódnak a Katona realista hagyományai a legmodernebb, világszínvonalú színpadi trendekkel – az előadás, mondom, szép és kerek lett. A közönség tapsolt a végén. Csak nekem ez nem volt Woyzeck. Nekem nem ez Woyzeck.
(Fotók: Szilágyi Lenke, az előadás honlapjáról)
Kárpáti Péter Akárki című “moralista játéka” a Katona József Színház Kamrájának volt nagysikerű előadása, melyből Zsámbéki Gábor egy tévéjátékot is rendezett. Ezt láthatjuk ma. “Kárpáti Péter darabja, annak ellenére, hogy nemcsak a háttérben sejthető középkori moralitás (a hasonló című XV. századi moralitásjátékban egy Ember vet számot életével a Halál előtt), hanem nyíltan fel is használja annak részleteit, mégis mai magyar dráma. Azt vizsgálja, hogy miként jelenhet meg a probléma – az ember számvetése önmagával és az emberi kapcsolatok tartalma a halál árnyékában – a mai mindennapi élet viszonyai között.” (Duna World, 21.30)
wim
efes
perry55
szaszo
