asanisimasa

A film alapjául szolgáló színdarab 2011 januárja óta fut nálunk is, a Vígszínházban. Az öldöklés istene tipikus bulvárdarab, a szó jó, egyszersmind rossz értelmében. Eleven, pörgős, szellemes és szórakoztató, ám sekélyes, elnagyolt és bombasztikus. Roman Polanski, bár nem igazán patent vígjátékairól híres, azért van olyan profi, hogy mindezt kihozza ennek filmváltozatából is. Persze, ehhez azért kell négy színész is…

Beszéljük meg!
Yasmina Rezát, a félig iráni, félig magyar, ám teljesen zsidó származású világhírű francia írónőt már 27 éves korától (1987-től) elhalmozták elismerésekkel, nyilván méltán, hiszen darabjait azóta játsszák a világ nyugati felén, Párizstól Bukarestig és Budapesttől New Yorkig. Tehetsége tehát nyilvánvaló, még akkor is, ha ez nem feltétlenül a mélyenszántó intellektualizmusban nyilvánul meg. Reza, bár Kafkát is fordított (éppen Polanski számára), alapvetően bulvárszerző, tehát olyan népszerű és szórakoztató darabok írója, melyek bár pontosan képesek megragadni bizonyos társadalmi vagy kulturális problémákat, azok csupán egy szórakoztató, de nem minden tanulságtól mentes történet apropójául, annak mintegy hátteréül szolgálnak. Az öldöklés istene című darab és film két felső-középosztálybéli házaspárt mutat be metsző pszichológiai és szociológiai pontossággal. A négy azonos társadalmi státuszú, ám teljesen különböző kulturáltságú, műveltségű és gondolkodású személyiség azért gyűlt össze az egyik pár lakásán, hogy megbeszéljék gyerekeik között történt, az apróbbnál azért picit komolyabb nézeteltérést, melynek néhány fog elvesztése lett az ára. A darab és a film ennek a kezdeti udvarias bájcsevejből némi átmenettel ordenáré részegségbe, és a szereplőknek önmagukból való teljes kibukásába forduló másfél órának a története, mely alatt mindenkiről kiderül, ki rejtőzik a társadalom felé mutatott kötelező álarc alatt.

Négy színész
A bulvárdarabok jellemző sajátossága, hogy az elmesélt történet sekélyességét, vagy mondjuk úgy, „közérthetőségét” azzal próbálja kompenzálni, hogy bőven ad alkalmat bravúros (értsd: látványos) színészi teljesítményekre. Ha az adott előadásban van erre képes színész, akkor az él is ezzel a lehetőséggel – a darab már nagyot nem fog bukni. Itt egyszerre négy, azonos képességű, ám különböző temperamentumú és karakterű színészre van szükség, de ezért főjön a producer feje. Általában megoldják, mint ahogy megoldották nálunk a „Víg”-ben is és megoldotta Polanski is, a darab filmváltozatában. Nem mondom, hogy adaptációjában, mert tulajdonképpen szinte szöveghűen változatlan minden, csupán a helyszín került át az eredeti Párizsból a New Yorki Brooklynba, és értelemszerűen a nevek változtak franciáról angolra. Igaza van ebben Polanskinak, az amerikai film hegemóniájában könnyebben elfogadható a történet a mindenki számára jól ismert amerikai közegben, míg az eredeti francia körülményeket talán magyarázni kellene. És „pénztárbarát” sztárokat is könnyebb találni „odaát”. A három Oscar-díjas (Jodie Foster, Kate Winlset, Christoph Waltz) mellett az eddig még „oscartalan”, szegény Hofi Gézára emlékeztető küllemű John C. Reilly teszik is a dolgukat, ahogy ez elvárható. Talán csak a csajok rúgnak be túl gyorsan… Kis meglepetésre, Jodie Foster a szürkébb, mellőzöttsége okán frusztrált, ám dühösen öntudatos, wannabe írónője csupán profi módon rutinszerű alakítás. Winslet sikeres brókerfigurája szintén meglepő, főleg, amikor hirtelen nagyon részeg és nagyon közönséges lesz és sugárban hányja gyomra keserű tartalmát Foster figurájának ritka és drága képzőművészeti albumaira. Reilly szerepe szerint bumfordi és tahó, de hát ennek is kell lennie, Christoph Waltz viszont itt (is) lejátszik mindenkit a színpadrólvászonról. Zseniális alakítást nyújt, hiszen leheletfinom, ám mégis bicskanyitogató cinizmusával, látszólagos érzéketlenségével, fesztelen fennhéjázásával úgy tud ebben a messze nem jelentéktelen kvartettben egyértelmű főszereplővé válni, hogy közben mégsem nyomja el a többi karaktert, sőt, mintegy kontrasztként segíti is őket.

Csak színészi jutalomjáték
A film azonban mégsem több egy minden pillanatában bravúros, elementárisan szórakoztató négyes színészi jutalomjátéknál. A rendezésben nincs igazán hiba, a darab nem igazán jó. Nincs íve. Túl sűrű és túl gyorsan vége van ahhoz, hogy a benne amúgy meglévő és maróan metsző társadalomkritikai él valóban vágjon. Egy kabarétréfánál vagy tinglitangli vígjátéknál azért persze, messze több, de Woody Allennél, vagy például Edward Albee-nál lényegesen kevesebbet tud a (középosztálybéli) emberi lélek bonyolultságáról. Ennek híján csak tükröt tart elénk. Amit megmutat, az azért pontos pillanatkép. A történet dramaturgiailag fontos telefonmotívuma viszont, a filmnyelv sajátosságainak köszönhetően, szimpla márkareklámmá silányítja a filmet a végén. Asanisimasa: 5/10

Van abban valami fájdalmasan „magyar ugaros”, hogy nemzeti kincsünk, a Magyar Tenger, vagyis a Balaton amolyan igazi, úttörőtáboros, nosztalgikus és romantikus kamaszszerelmes filmben először egy német filmben jelenik meg.

„Nekem a Balaton a Riviéra!”

Zenében persze, mindig ott voltunk. Nekünk a Balaton volt a Riviéra, hiszen ott szerettünk napozni a homokon. A hatvanas években, úgy nyár felé, leginkább arrafelé tetőzött az ifjúsági probléma, de mindennap átmentünk hajóval Almádiból Siófokra. Azok a foltos farmerek az út mentén, azon a szééééép, nyári nap is leginkább a 7-es út mentén sorakoztak, Balaton felé autóstopra várva. Az a lány, akinek egy sárga rózsa volt homlokán, talán még mindig ott áll az út jobb oldalán, Földvár felé félúton. Hányszor elmúlt már, de mindig vár a balatoni nyááár. Slágerek tucatjai szólnak a Balatonon eltöltött szép emlékekről. Nem tudom, van-e még egy nép a Föld kerekén, aki becézi országának legnagyobb tavát: nálunk mindenkit tudja, miről van szó, ha valaki a Balcsiról beszél. Viszont játékfilmen talán még sohasem jelent meg az a meghatározhatatlan, langymeleg, bizsergető érzés, amit az a jónéhány generáció érzett, aki alkalmas időben, kiérdemelte, hogy a kádári mosolygós barakk gyermeknyaraltatási programjában nyaralhasson valamelyik Balaton-parti úttörőtáborban. Persze, készültek filmek ezelőtt is a Balaton körül, Ötvös Csöpi kalandjai például egzakt módon idekötnek, bár e filmekben a tó csak a jellegzetes környezet, de legalább szegény Bujtornak se kellett messzire utazni, amikor forgatta őket. Zimmer Feri, Török Feri (Szezon) és a többi dettó. Azonban a Balaton körüli életet, azt a sajátos hangulatot, amely nyaranta körbelengte a tavat, eddig talán csak Papp Gábor Zsigmond Balaton Retrójának néhány idevágó jelenete tudta csak megfogni. Romantikus, nosztalgikus kamaszszerelmes film pedig még egyáltalán nem született, holott egészen bizonyosan több millió magyar élte meg a Balaton mellett első szerelmét. A Retró szerelemben mégis kelet- és nyugatnémet fiatalok lesznek nagyon szerelmesek egymásba egy Balaton-parti úttörőtáborban.

Azok az NDK-s csajok nem is így néztek ki!

Aki életkorából fakadóan tudhatja, az tudja is, hogy a késő kádárizmusban a Balaton kiemelt helyet töltött be az akkor még két részre szakított német turizmusban. A hetvenes évektől kezdve sok német család utazott a Plattensee-hez, hogy ott találkozhassanak egymással, hiszen az NDK-ban (Német Demokratikus Köztársaságban) élők nem mehettek nyugatra, míg az NSZK-sok (Német Szövetségi Köztársaságból valók) természetesen oda mentek, ahová akartak. Nyaranta így ebben az időben, gyakran több német szót lehetett hallani a Balaton körül, mint magyart. Aztán az internacionalista ifjúsági mozgalmaknak hála, igen sokan érkeztek táborozni is, ezzel is táplálva a népek közötti barátság tábortüzét. A Retró szerelem két tinédzserlányát a vonaton látjuk először, ahogyan magyar szavakat gyakorolnak elbűvölő kiejtéssel. Ám az csak a kisebbik baj, hogy emlékeim szerint nem voltak az NDK-s lányok ilyen kecses, szinte törékeny, kifejezetten bájos jelenségek (inkább nagydarab, vörösesszőke és vörösre égett, szeplős Brünhildákra emlékszem), a nagyobb baj, hogy rövidesen nyugatnémet rendszámú WV bogár dudál rájuk. Így aztán nem lesz nemzetközi szerelem ebből…

Ich liebe dich… ich libe dich auch

Tehát e filmbéli l’amourból mi magyarok ezúttal szépen kimaradtunk, csak Balatonunkat adtuk körítésnek, meg néhány vicces mellékszerepet. De ami Robert Thalheim szép kis filmjében végbemegy, az azért nyugodtan lehet a miénk is, hiszen a szerelem nem ismer határokat. Két szimpatikus német tinédzser, ha szerelemes, éppen olyan bájos, mint két magyar. Ha nem szólalnak meg, balatoni háttérrel akár magyarok is lehetnének. Hogy kritikailag is kihámozzam magam ebből a nemzetközi szituációból, arról van tehát szó, hogy a Retró szerelem szép kis film. Egyszerű, tiszta és őszinte, hogy mást ne mondjak, mindhárom tekintetben felülmúlja a mostanában vakító Alkonyat-izét, emellett néhány odavetett jelenettel tökéletesen jellemzi a kor sajátosságait is. Szinte tökéletes hitellel idézi meg a nyolcvanas évek végének Balaton-parti lepusztultságát, a bunkó pincérektől és a szélszaggatta, színes napernyőktől a németeket keletire és nyugatira ránézésre osztályozó suttyó füredi lemezárusig. Szintén hiteles az tábortüzes-gitáros úttörőtábor-fíling, a ruházat, a szandál (!!!), kazettáról szól a Depeche Mode és a Cure, mi kell még? Két igazán bájos lány (Friderike Becht és Luise Heyer), néhány elviselhető srác, könnyfakasztóan romantikus történet, mindenféle felesleges átpolitizálástól mentes környezetábrázolás – és kész is egy remek kis romantikus komédia a nyolcvanas évek Balaton-parti élményanyagából. Kár, hogy nem magyar filmen… Asanisimasa: 8/10

Goethe ezerszer és ezerféleképpen megénekelt romantikus Faustját a kortárs orosz film kurrens Nagy Művésze, Aleksandr Sokurov sárba taszítja, bűzös lyukakba gyömöszöli, szinte zsigeri ösztönlénnyé csupaszítja, de az ördögi Mefisztóval még jobban elbánik. Mindezzel együtt, az európai kultúrkör egyik legfontosabb kulcstörténetének még sohasem szültetett ilyen festői hatású adaptációja.

Romantika helyett naturalizmus
Egy percet sem hagy Sokurov, hogy elmerüljünk Goethe klasszikus veretű időmértékeinek ringásában, amikor a XIX. századi romantikus irodalom egyik legnagyobb hősét éppen tevékenysége közben exponálja. Faust doktor, az alkímia középkori mestere, ördögi alkalmatosságokkal zsúfolt műhelyében éppen azt vizsgálja Wagner nevű asszisztensével, hogy hol lakik a lélek az emberben. Egy hullát boncolnak, melyből egyenként tépik ki a szerveket, amiket a mocskos, pókhálóval beszőtt ablak felé fordítva, arcukon enyhe fintorral nézegetnek: Vajon a szívben van a lélek? Vagy talán az agyban? Nagyjából, mint amikor a vásott rosszgyerek bugylibicskájával felnyitja a béka hasát, hogy megtudja, honnan jön a brekegés… Persze, akkoriban azt is komolyan gondolták, hogy a Föld egy lapos korong, és aki esetleg erről másként vélekedne, azt könnyen megégették. Sokurov filmjében a lehető legnaturalisztikusabb középkori (pici anakronizmus, hiszen amit látunk, az inkább XVIII. századi) miliőt teremti meg, amihez leginkább Brueghel, de főleg Bosch képei adhatták az ihletet. Az emberek lábai között patkányok szaladgálnak, a durván ácsolt ebédlőasztalon tyúk kotkodácsol, miközben az emberek durván összevesznek egy tányér lencsén. Durva, vad és faragatlan minden. Faust is éhezik, a filmben ez indítja el útján, nem pedig a boldogság, vagy a tudás vágyának misztikuma, mint Goethénél. Sokurov Faustjának a boldogság szinte elsődlegesen a jóllakottság érzete. Mefisztó, akinek még a neve sem hangzik el a filmben, egy amorf, torz testű, ösztövér alak, aki nem holmi földöntúli erejű emberfelettiként, hanem egy hétköznapian cinikus uzsorásként teszi le Faust elé azt a bizonyos, ám nyelvtanilag itt hibásan megírt szerződést. Faust persze azért elcsábul, ám hosszú útjuk során sosem távolodnak el túlságosan a sáros anyaföldtől. E filmben semmi magasztos nincs Faust boldogságos pokoljárásában, ennek megfelelően a végkifejlet is inkább radikális, ösztönös, mint filozofikus.

Mégis Faust
Bár Sokurov Faust-olvasata sok mindenben eltér a hagyományos felfogásoktól, a végkifejlet pedig szinte teljesen, ez a Faust azért mégiscsak Faust. Sokurov sem akart mást, éppen ezért forgatta a filmet német nyelven. Állítólag meggyőződése, hogy a Faust csak németül az igazi. Érdekes elgondolás, hiszen a filmben már szó sincs Goethe verses nyelvezetéről, ami talán indokolná a német nyelv használatát… De maga a történet, a boldogságot és a tudást szomjazó ember tragédiája bizony benne van, még akkor is, ha Sokurov ezt erősen a földközelben tartva meséli el nekünk. A hangsúlyok bizonyos eltolódásai, a történet meghúzása, átírása a lényeget, tehát Faust végzetes megkísértését nem érinti. A film Sokurov nagyszabású tetralógiájának utolsó része, melyben nagy huszadik századi despoták (Hitler, Lenin és Hirohito) történetét dolgozta fel. Hogy jön ide Faust? Talán Mefisztó itteni uzsorásfigurájának kellene idekapcsolódnia, mintegy természetfeletti kapocsként, az azonban egy kis zavart okoz, hogy az „emberfeletti” itt egy gnóm, egy senki. Ha viszont a pénz „ördögi” hatalmát kívánta e nyamvadt figurával Sokurov szimbolizálni, akkor ez nem jelenik meg kellően robusztus erővel a filmben. (…ami 8 millió „nyamvadt” euróból készült…)

Felemás
Sokurov Faust-adaptációja tehát elsősorban látványában hatásos. Barokkosan túlburjánzó, expresszív hatású képekből áll össze, melyek ugyan csak ritkán szépek. Nem gyönyörködtetnek, de nem is ez a céljuk. Murnau klasszikus, René Clair romantikus vagy Jan Svankmajer bizarr Faustjához képest ez az artisztikus, drámai Faust. Úgy tűnik azonban, Sokurovnak az igényes, művészi kivitelezés mellett nem maradt muníciója a film gondolati síkjának egyengetéséhez. Szövegében a film kifejezetten igénytelennek hat Goethe verselésével való kényszerű összevetésben. A történet átírása logikailag, filozófiailag következetlen. A karakterek karikatúraszerűen elnagyoltak. Faust középkorú, kissé korpulens férfi (Johannes Zeiler), aki mindvégig ugyanazzal a borúval tekint általa még nem ismert, küzdelmes elkövetkezendő életére – aztán ennyi is. Mefisztó(uzsorás) figuráját a DEREVO nevű kortárs mozgásszínház alapítójaként és koreográfusaként ismert Anton Adasinsky ugyan plasztikusan adja, de Sokurov mintha elfelejtkezett volna azt megfelelően a történetbe helyezni, motivációkkal ellátni, ergo, szellemmel megtölteni. Ennek híján azonban csak egy gonosz, cinikus Gollam-szerű gnómot látunk a búskomor, depressziós Faustot hajkurászva. Összefoglalva, látványában művészien egyedi, gondolatilag nagyigényű, de sajnos kissé elnagyolt Faust-adaptációt láttunk ez alkalommal. Asanisimasa: 6/10

Robert Altman a lényegesen nagyobb visszhangokat keltő jazzes Kansas City és a “csajos” Cuki hagyatéka között forgatta ezt a korrekt jogi thrillert, mely a magyar keresztségben a bombasztikus Démoni csapda címet kapta az eredeti, költői hangzású, ám a film cselekményéhez csak lazán és átvitt értelemben kapcsolódó ‘Mézeskalácsos ember‘ helyett. Persze, nagy baj nincs, hiszen a film ezúttal valóban arról szól, hogy egy nagymenő ügyvéd démoni csapdába keveredik, mikor egyik szokásosnak, bár meglepőnek induló egyéjszakás kalandjának másik szereplője nem várt fejlemények után ezúttal a vádlottak padjára küldi. A filmben a jogi természetű ügyek igen széles palettája keveredik össze a gyermekelhelyezési vitáktól az örökösödési eljárásokig, melyek látszólag nem súlyos esetek, ám az eredeti sztorit író John Grisham kisujjában van annyi ismeret, hogy még ezekbe a “tyúkperekbe” is bele tud csempészni néhány gyilkosságot, gyermekrablást és efféle, lényegesen súlyosabb elbírálás alá eső bűnügyet.

Altman hosszú pályáján viszonylag ritkán rendezett tiszta műfajú filmet, mindig kevert valamit valamivel, ha mással nem, hát sajátosan fanyar humorával; itt azonban tiszta thrillert látunk (pici tárgyalótermi drámával keverve, hogy kapásból ellent is mondjak magamnak). A néhány jelenetben megjelenő bírósági közjáték azonban nem olyan hangsúlyos elem, és tulajdonképpen nem is a szó szoros értelmében vett tárgyalótermi dráma, így csak Altman sok filmjére jellemző vihar-motívum az, ami egyedinek tekinthető: a film elején halljuk, hogy hurrikán közeleg, ami ahogy jön, úgy nő a filmbéli feszültség is, és mindkettő a drámai csúcspontban éri el a tetőpontját. De ezen kívül tulajdonképpen tipikus thrillert látunk, rendezhette volna Altmanon kívül még kb. tucatnyi hollywoodi kismester.

Grisham sztorija gondoskodik a fordulatos cselekményről, a rendezői vasmarokkal irányított neves szereplőgárda pedig hozza a nívót. Kenneth Branagh, Robert Downey Jr., Darryl Hannah, Tom Berenger vagy Robert Duvall alázatosan meghunyászkodva szolgálják a történetet, semmi allűrt nem látunk egyiktől sem, jelenlétük viszont a film hitelének fontos alkotóeleme. Talán csak Duvallnak engedett meg Altman egy látványos magánjelenetet, de hát ők nagyjából egyidősek. Maga a film tényleg pikk-pakk összerakott, kerek egész, nincs vele különösebb probléma. Jó a magyar szinkronja is, természetesen a szupermarketek ‘olcsó DVD-k’ kosarában kell keresni a filmet. Megéri megtalálni. Asanisimasa: 7/10

Csak reménykedni tudok, mint az egyszeri meteorológus, aki monitoron szemléli a délről közelgő, meleg levegőt szállító ciklont, hogy Woody Allen London, Barcelona és most Párizs után tekintetét keletebbre is veti, és még életében elér tán Budapestre is, mert arra aztán igazán kíváncsi lennék! Persze, okunk ez ügyben sincs reményre, hiszen addig még ott van egy csomó remek és főleg, európai város (Amszterdam, Berlin, Prága, Bécs és a többi), és amúgy is, mi érdekes van ebben a városban… (Persze, hogy van, nem is kevés, de jelenleg sokkal több az olyan tényező, ami ellene, mint amennyi mellette szól.) Lényeg, hogy ezúttal az agg mester Párizsban él.

Parádés Darius Khondji képeslapokat és híres festményeket egyaránt idéző bevezető képsora, mely érzékletesen hozza a kötelező közhelyet: Párizs a fény városa! Tényleg az… – bólogatunk. Aztán éles vágással a tipikus Woody Allenes szituációba csöppenünk. Egy szállodai szobában egy ideges férfi veszekszik egy ideges nővel, a téma a következő: a nő utálja Párizst, mert mindig esik, nem lehet egy jót enni sehol, tele van minden hülye franciákkal, satöbbi, míg a férfi imádja Párizst, imádja, hogy esik, hiszen Párizs igazi romantikája érezhető igazán, imádja a háztetőket, a füstös és zsúfolt kávéházakat, az összes közhelyet. Naná, hogy egybekelés előtti fiatal párt látunk, akikben annyi közös sincs, hogy legalább a vacsora időpontját meg tudják beszélni, ráadásul Gil, a férfi (mellesleg első regényén kotló író – Owen Wilson) liberális demokrata, míg leendő neje, Inez (Rachel McAdams) családja révén konzervatív republikánus beállítódású. Gil eszményképe a 20-as évek dekadens, éhenkórász művészektől tobzódó Párizsa, Inezé pedig egy problémamentes, kiszámítható és kiszámított egyen-amerikai jólét. Egy meghiúsult vacsora után Gil magányos éjszakai sétára indul imádott városában, amikor tülkölve egy ősrégi Peugeot fékez mellette, pezsgőző vidám társaság hívja, gyere, szállj be mellénk! Gil beszáll, és kezdetét veszi egész életét megváltoztató csodás utazás: éjszakánként, éjfélkor visszaröppen a húszas évek Párizsába, írói példaképeivel, Hemingwayel és F.Scott Fitzgeralddal bulizik, Dali portrét skiccel róla, Cole Portert hallgatja élőben, regényéről Gertude Stein mond kritikát, Bunuelnek filmötleteket ad és Picasso kezéről lenyúlja a gyönyörű Adriana kezét.

Nem véletlenül lett ez a film Quentin Tarantino kedvence 2011-ben, Woody Allen úgy ír párbeszédeket, mint az Annie Hall és a Manhattan idején. Kicsit meg is világosodtam, hiszen néha Tarantino szintén zseniális dialógjai jutottak eszembe e film közben – ezek egyik előfutára mindenképpen Woody Allen lehetett, ritmusában, egymásra épülő, végtelen tromfolásában mindenképpen, ha tartalmában nem is. WA intellektuális, művelt polgári, QT suttyó proli – viszont dialógban nem veri őket senki.

Úgy tűnik, egy időre vége London komorságának, Barcelona idegességének, Woody szerelmes lett Párizsba, melyben azt mutatja meg, milyen egy számára élhető város. Nincs túl meleg, igen sokat esik, viszont így órákig lehet üldögélni kávéházakban, ahol érdekes emberekkel lehet tényleg szinte bármiről csevegni, ahol esténként tombol a kultúra, a művészet, ahol soha nem lehetsz biztos abban, hogy esetleg nem egy jövendőbeli legenda ül melletted. Habkönnyű, szórakoztató, de messze nem tartalmatlan mese ez a film, szerelemmel szól a szerelemről, mely hol máshol játszódhatna, mint Párizsban. Éjfélkor, Párizsban. Mintegy mellesleg azért szól a művészet értelméről és jelentőségéről is, a vak nosztalgia és az üres sznobizmus hiábavalóságáról is. Owen Wilson -meglepetésre- kitűnően hozza a fiatal Woodytól megszokott karaktert. Mellette a szokás szerint seregnyi kitűnő színész tűnik fel kisebb-nagyobb epizódszerepben, kiemelendő közülük elsősorban Adrien Brody frenetikus Dali-figurája, Kathy Bates lendületes Gertrude Steinje és Corey Stoll szinte fénykép- és hangszalag-hitelességű Hemingwaye. Woody Allen pedig mesél, okosan, bölcsen, szellemesen, és én imádom. Asanisimasa: 9/10

Szinte barokkosan burjánzó, fortyogó és tobzódó érzelmi kapcsolaterdőt mutat be a Francia szépség című 3 Césarra is jelölt francia film, ami nem véletlen, hiszen egy 1678-ban kiadott és bizonyos Mme de La Fayette-nek tulajdonított Cleves hercegnő című ős-lélektani regény modern adaptációja. (Fontos megjegyezni, hogy nem ez az egyetlen filmadaptáció, mely ezen az irodalomtörténetileg fontos regényen alapul, hiszen hozzányúlt már Jean Cocteau, Manuel de Oliveira és Andrzej Żuławski is.) Christophe Honoré jelen verziójában a férfiakat megbabonázó “hercegnő” Junie (Léa Seydoux), a furcsa idegen lány, aki valamilyen homályos okból érkezett a párizsi elitgimnáziumba. Már az első órán felkelti a gimnázium összes hímjének figyelmét, akik közül a csendes, visszahúzódó Ottót (Grégoire Leprince-Ringuet) engedi magához közel. De hamarosan új kérő is jelentkezik, a fiatal, jóképű és a tanítványai körében már nem szűz olasztanár, Nemours (Louis Garrel) képében…

Furcsa elegyen a film a szinte dokumentarista módon hiteles reáliának, illetve a klasszikus stilizációnak. Idealisztikus képet mutat maga a gimnázium. A tanulók csillogó szemmel Callast hallgatják olasz órán, ahogy a Lammermoori Lucia híres áriáját énekli, lelkesen tanulnak emellett oroszt is, egyáltalán, süt a kultúra nem csak a falakból, hanem a diákságból is. Azt hiszem, kevesen találkoztak ilyen nyitott, értelmes és érdeklődő francia (vagy egyéb) diákokkal, melyek között még elvétve sincs renitens, vagy ha igen, az kizárólag becsületbeli ügyből kifolyólag okoz botrányt. A tanári kar is fiatal, nyitott és toleráns, laza, de mégis követelő. A légkör pedig szabad, sőt szabados. Senki fel sem veszi, hogy a szomszéd padban két fiú smárol, hogy a tanár rendszeresen lefekszik az egyik diáklánnyal közülük, még sincs anarchia. Maga a paradicsom ez itt, az ideák világának legszebb gimnáziuma. Ahogy a filmben látjuk, mégis minden teljesen mai, spontán és magától értetődő, sőt, hétköznapi.

A nagyszámú szereplő között feszülő érzelmi húrok keresztül-kasul hálózzák az egész filmet. Közülük jónéhány a ködös távolba vész, és csak hármat-négyet kísérünk figyelemmel. Szinte zsong a fejünk a szakadatlan lelkizéstől, ami annak talán megszokott, akinek gimnazistakorú gyereke van, és olykor véletlenül belehallgat végtelen telefoncsetelésébe, vagy szembejön vele a facebookon. Junie ártatlan, de kacéran bimbózó nőiességének áldozata, büntetése pedig a boldogtalanság, miközben a férfiak hullanak körülötte, mint aratáskor kombájn körül az aranysárga érett búzaszálak. Romantikus, szinte naivitásig őszinte, nagyon szerethető, de nagyon spontán kis film, mely leginkább régi Truffaut-filmeket idéz meg. Asanisimasa: 7/10

Mintha Abel Ferrara csak lazán, lezser nemtörődömséggel vakuzott volna bele New York nyolcvanas évek végi alvilágának kokainban úszó, hiphopraptől visszhangzó éjsötétjébe… Az így kapott és tetszőleges sorrendbe állított pillanatfelvételek, illetve az általuk alkotott, kvázi filmként működő képszekvencia aztán egzakt hitellel ábrázol maffiózót, bűnből élő politikust és bűn ellen kilátástalan harcban álló, olykor behódoló, máskor inkább csak elmenekülő zsarukat, drogosokat, kurvákat, az éjszakát, tokkal vonóval. Persze, a film (nevezzük végül is annak) New York királyáról szól, pontosabban New York egyik királyáról, jelen esetben egy Frank White nevezetű fickóról, de valójában inkább arcok, karakterek gyűjteménye, arcképcsarnoka, néhány igen heves tűzpárbajjal, rengeteg kokainnal, diszkófényekkel és autósüldözéssel meg-megszakítva.

Sajnos, Ferrara nem képes (persze, lehet, hogy nem is akar) a bűnnek olyan tablóját megfesteni, mint Coppola a Keresztapával, vagy Scorsese a Nagymenőkkel vagy DePalma a Sebhelyesarcúval, nála Christopher Walken inkább csak egy grammnyi szociális érzékenységgel megvert bűnöző-primadonna, aki börtönből való szabadulása utáni röpke szabadságában végigbalettozik New York alvilágán. Megtudjuk, mert elmondja, hogy ő nem olyan, mint a többiek, de ezt sem az őt hallgató rendőrtiszt, sem a néző nem hiszi el igazán. Ferrara pedig szintén hallgat erről. Viszont jópofa, Walken lubickol a pszichopata White szerepében, rezzenéstelen fapofával gyilkol, szeret és döglik meg. Mellékszerepekben egy csomó későbbi kisebb-nagyobb sztárt láthatunk: Lawrence (itt még Larry) Fishburne-t Al Pacino elébb említett sebhelyesarcú figuráját idéző kokósorral, David Carusót és Wesley Snipest meleg zsarukként és Steve Buscemit szinte szépen és fiatalon egy nyúlfarknyi kokókóstoló-szerepben. Piffpuff-dirrdurr-maffiaklip. Asanisimasa: 5/10