asanisimasa

Nem érdekel John Le Carré Karla-trilógiája, sem az összes más hidegháborús kémregénye, hiszen ha érdekelne, akkor elolvasnám (mint ahogy néhányat el is olvastam, anno), és nem filmen nézném meg azok ilyen-olyan-amolyan feldolgozásait. A Suszter. Szabó, Baka, Kém ráadásul a magyarul Az árulás címen (ford. Falvay Dóra, Agave, 2009) megjelent regénynek már a második verziója, hiszen 1975-ben is készült belőle egy BBC által gyártott, 7 részes tévésorozat, melyben George Smiley szerepét Alec Guiness játszotta. Na, az így látatlanban jobb volt ennél – hiszen legalább, minden bizonnyal megvolt hozzá a méret. Ez a regényfeldolgozások legfőbb típushibája, ami e film esetében is fennáll: egész egyszerűen nem fér bele az a mennyiségű anyag, mint ami az írott műben benne van. Az írott szöveg személyes értelmezésének szabadságáról nem is szólva…

Le Carré márpedig rendesen megírta történeteit, rengeteg szereplővel, sok helyszínen játszódó szerteágazó, bonyolult cselekménnyel, sajátos feszültséggel, ezek azonban egy két óra körüli filmbe sűrítve valahogy elveszítik kohéziójukat. E filmben is ez történt. Ha egy picit elrévedünk, akkor már bottal üthetjük a szereplők nyomát, hiszen újra felvenni a fonalat, megfejteni, ki kivel van, ki kicsoda és most éppen melyik idősíkban járunk, nem éppen egyszerű (még ha nem is ördöglakat). Tomas Alfredson pasztellszínekbe álmodott, korban hiteles IKEA-esztétikája, valamint lassú, levegős, igencsak ráérős elbeszélőmódja pedig bőven ad időt, lehetőséget elrévedésre… Ráadásul alig tapasztalható a rendező korábbi igen remekül sikerült Engedj be! című filmjének erős, szinte azonnal megragadó, magába szippantó hangulatisága, így ez a hetvenes években játszódó kémtörténet legfeljebb annyira izgalmas, mint egy korabeli Derrick-epizód. Nagyjából annyira pörgős is.

Azonkívül, érdekel még valakit egyáltalán ez az ezerszer feldolgozott, hidegháborús kém-paranoia? A mai moziközönség idősebb része is legfeljebb kisgyerek lehetett annak végnapjaiban, így személyes élményei nem lehetnek e korról, abban pedig szerintem nem sok érdekes van, hogy pókerképű, irodistafejű ballonkabátosok telefonálnak (miért lóg drót a telefonból?) fojtott hangon, majd valahol telexgép kattog (mi az a telex?), kiglancolt roncsautókkal rodeóznak, de óvatosan, nehogy megsérüljön bármelyik is… Aztán meg, egyik filmben ezek a jófiúk, a másikban meg azok. Le Carrénál persze, mindig az angolok. (Uuuncsiii!)

Pedig komoly színészgárda vonul itt fel: Gary Oldman, Colin Firth, Tom Hardy, John Hurt nem akárkik, van is jelenlétük, igen komoly súllyal. Semmit nem csinálnak (Hurt kivételével), csak jobbára néznek, mégis bennük van a meglepő következmény lehetősége mindvégig. Élmény nézni játékukat, ahogy óriási tehetséggel játsszák a … semmit. Nem szabad elmenni a történet magyar vonatkozásai mellett, főleg, hogy a film egyetlen akciója a FelszabFerenciek terei Párisi udvarban játszódik, Kálloy Molnár Péter és Mucsi Zoltán abszolúte perfekt közreműködésével, ezenkívül látunk még egy szép Parlament-panorámát, valamint hallhatunk egy csomó angol színészt becsülettel törve ékes nyelvünket, azonban itt nem mi vagyunk főszereplők, csupán elszenvedői vagyunk az MI6-en belüli árulás, illetve hatalmi harcok következményeinek. Ez azonban (szerintem) már annyira tét nélküli, kvázi unalmas, hogy maga a film, elegáns, esztétikus külleme, a remek színészek remek teljesítményei ellenére a legteljesebb csendben, különösebb feszültség és a nézőre mért megrázkódtatás nélkül pereg le. Asanisimasa: 5/10

A Magyar Televízió utóbbi húsz évének egyik legjobb dobása az volt, amikor „zöld lámpát” adott a Hajónaplók című projectnek, mely 12 kortárs író által írt novellának tehetséges, fiatal rendezők által készített szabad, rövid játékfilmjellegű feldolgozásait takarta. Az East Side Stories ezekből szemelget, mintegy újrahasznosítva azokat, új címmel, új kísérőzenével összefűzve őket egy „hát, ilyenek vagyunk”-jellegű koncepcióba. 

A koncepció

Mielőtt bárki gyorsan leseperné e filmet az asztalról, nem árt belegondolni abba, hogy azért van valami a gyártó és újragyártó Uniofilm és Bodzsár István producer ötletében (ők a Hajónaplók-sorozat gyártói), hiszen e sorozat darabjai túl jól sikerültek ahhoz, hogy néhány vetítés után eltűnjenek az video-dokumentumtárak mélyén. Amellett, hogy nyilván munkál eme összeállítás esetében is a rókanyúzás lehetősége, azért annyira balgák ne legyünk, hogy bárki komolyan apellálhatna ma, Magyarországon arra, hogy egy tévében és egyéb fesztiválokon, rendezvényeken megfuttatott filmfüzér még tömegeket vonzhat be a moziba. E film – gondolom – „kifelé” kíván szólni, a hivatalos ország-propagandával ellentétben, ám amellett is: Figyelj világ! Ilyenek vagyunk itt, így élünk. Egy jól összeválogatott szkeccsfilm akár alkalmas is lehet erre és az East Side Stories háromnegyede ilyen.

The Sunny Side

Essünk túl gyorsan a leggyengébben, az „egynegyeden”. Bollók Csaba komoly ambíciókkal állt neki a filmnek, hiszen a Balázs Attila novellájából készült háromrészes kisjátékfilm közel száz évet ölel át. Az elsőből megtudhatjuk, hogy Gavrilo Princip ismert szerb terrorista nem szereti a karalábét, a másodikból hogy a (hetvenes években) a fiatal lányok olykor a szexisen ősz, ám még fess testnevelővel is elmennek, ahelyett, hogy…, a harmadik jelenet pedig a közelmúltba kalauzol el minket, amikor kinn az utcán dúlt az Elkúrtad!, lenn a kocsmában meg zajlott az élet. Finoman fogalmazva, e három, látszólag indifferens történet líraian kapcsolódik egymáshoz, durvábban pedig, hogy a napos oldal meglehetősen homályosra sikerült. A vetítést egyébként is zavaró technikai hibák árnyalták, amit nyilván ki lehet küszöbölni, a lila modorosságon azonban már sajnos nem lehet javítani. Különösen zavaró a középső részben megidézett, sárgás-narancsos, bronzolajos tengerparti aura, ami eszünkbe juttatja azt, hogy mennyire hiányzik a magyar filmből egy igazi, fiatalos szerelmes film? Mert ez nem az, de lehetne…

The Flip Side

Török Ferenc Spiró Itthon vagyok című novellájának adaptációja viszont egy kis remekmű. Amit a magányos, lakótelepen élő öregasszony szerepében Csomós Mari szinte szavak nélkül alakít, az megidézi azokat a pillanatokat, amire mindig vágyunk, amiért filmeket nézünk, a torokszorító katarzist. Bravúrosan fényképezett, minimalista módon, néhány tömör párbeszéddel elmesélt, szinte betonsűrűségű film ez a magányról, az elhagyatottságról, az elértéktelenedésről. Garas Dezső és Nagy Ervin sorban állás közbeni veszekedése pedig annyira igaz, mindennapos, ezért annyira felháborító, hogy másodjára nézve is könnyeket csalt a tehetetlen düh a szemembe – e csendes, mélységesen szomorú film üt, mint a szívlapát.

The Other Side

A másik oldalon sincs ám minden rendben. Bodzsár Márk (igen, a producer fia. És akkor mi van?) friss, lendületes és szarkasztikus humorú filmje a „nyertesek” kíméletlen, törekvő és törtető életét karikírozza ki élesen. Remek ötlet a fahangon előadott gondolat-narráció, ami kitűnően tolmácsolja a menedzserélet látszólag szabad és gondtalan, valójában embertelenül beszűkült teljesítmény-, márka- és sikercentrikus gondolatvilágát. Rába Roland pazar módon, rendkívül finom humorral oldja meg ezt a figurát, Bodzsár pedig, ha tartani tudja magát ehhez a száraz, sajátos humorú, ám okos és tisztán látó világhoz, mit e filmben is felvázolt, a jövő egyik nagy ígérete lehet.

The Wild Side

Hajdu Szabolcs Tar Sándorhoz nyúlt, így nem meglepetés, hogy a film egy egyenes vonalú pusztulat, a lecsúszás naturalista ábrázolása. Ezt nagyon tudja Hajdu, ismeri e közeget, ami meglátszik a filmen is, hiszen minden pillanata – miképpen Tar szövege is – hiteles. A téma egy vidéki munkanélküli férfi kilátástalan sorsa, a munkaközvetítőnél való céltalan ácsorgástól kezdve az egyre gyakoribb berúgásokig, amelynek a vége egy különösen szívszorító jelenetben csúcsosodik ki: a részeg apa kicsiny gyermekére dőlve hortyog, miközben az egy füzetből a Miatyánkat olvassa fel neki…

Nos, ez van. Ahogy mondani szokás, ezt se tesszük ki az ablakba… De nem azért, mert egy vállalhatatlanul gyenge film(füzér) lenne ez, hanem mert igen kíméletlenül őszinte képet fest rólunk, akik itt laknak a keleti oldalon. Asanisimasa szerint, összességében: 7/10

Ahogyan a mondás is szól, a pokolba vezető út is jó szándékból van kirakva, úgy teremt komoly pszichológiai drámát egy súlyosnak tűnő, de szerencsésen alakuló, végül is banális helyzetből az izgága Alex is a Legjobb szándék című új román filmben.

Vészhelyzet

Fogalmam sincs, milyen ma Románia egészségügyi helyzete, milyenek a kórházak, van-e elég nővér, orvos, kapnak-e a betegek egyáltalán enni, valamint divatos-e odaát a paraszolvencia, de sanszosan olyan lehet a helyzet, mint a miénk. Vagy rosszabb. Vagy jobb, legalábbis Adrian Sitaru Legjobb szándék című, 80%-ban kórházban játszódó filmjéből az nem nagyon derül ki, hogy túlzottan nagy lenne a baj. A filmbéli kórház, ha nem is fényűző, de tiszta. Légkondi nincs, de orvos van, nővér is van, teszik a dolgukat, kedvesen, odaadóan. Persze, nem a román egészségügyi dolgozók állnak a film középpontjában, hanem a beteg, illetve annak családtagjai, legfőképpen Alex, a harmincas, közepesen egzaltált, közepesen neurotikus, így meglehetősen izgága fia, aki minden követ hajlandó lenne megmozgatni annak érdekében, hogy könnyű sztrókon átesett édesanyja a lehető legjobb ellátást kapja. Alex ténykedése azonban igen feleslegesnek tűnik, hiszen édesanyja szemmel láthatóan jó kezekben van, az orvosa ügyel rá, sztrókja nem bizonyult súlyosnak, ráadásul ott lebzsel körülötte összes barátnője, valamint férje, a nővérek között régi tanítványai is vannak… Alexnek azonban mindez nem elég, többet, jobbat és megbízhatóbbat akar az elégnél, kellemesnél és kényelmesnél. A film elsősorban ennek a túlbuzgó, alapvetően jó szándékú, de valahol azért rettenetesen ostoba hozzáállásnak állít tükröt, ráadásul több, különböző nézetből.

Adrian Sitaru, a szubjektív kamera virtuóza

A szubjektív kamerát, vagy szubjektív nézőpontot (aka POV=point of view) szokásosan annak kifejezésére szokás használni a filmnyelvben, ha azt szeretnénk érzékeltetni a nézővel, amit a szereplő lát, így vonva be őt a történetbe, leggyakrabban akciójelenetekbe. Igen expresszív, nagy hatású eszköz ez, de általában nem szokták egész filmben alkalmazni, s főleg nem több szereplő szubjektív nézőpontjából. Sitaru már első, Sporthorgászat című filmjében is előszeretettel alkalmazta ezt az alapvetően kézikamerás vizualitást, ott az ebből fakadó vibráló, csúszkáló, remegő kép azért sokaknál kiverte a biztosítékot, míg másokat éppen valóságszerűségével hatott. Itt már nyugodtabb, stabilabb a kép, Adrian Silisteanu már nem kaszál olyan vadul, csak ide-, majd odalendít; tehát könnyebb nézni és könnyebb bele is helyezkedni az adott szereplőBE. Az is érdekes még ebben a sajátos kép narrációban, hogy így a legtöbb jelenetben a szereplők kifelé beszélnek a filmből (értsd, ahhoz a szereplőhöz beszélnek, akinek helyében éppen ÉN ülök) – ez a metódus sem ismeretlen a filmben, bár inkább valamiféle elidegenítő effektusként szokták alkalmazni olyan provokatív, vagy szatirikus hangú művészek, mint Jean-Luc Godard vagy (főleg a korai) Woody Allen. Azzal azonban, hogy Sitaru ezt a nézőpontváltásos képi narrációval kombinálja, nem elidegenít, hanem éppen hogy bevonja a nézőt történetébe. Minden nézőnek eljön az a pillanat, korra, nemre való tekintet nélkül, amikor azt érzi, ő is BENNE van a történetben. Helyben is vagyunk tehát, veled is megtörténhet mindez. És adott a kérdés is: te hogyan viselkednél ilyen helyzetben?

Banális, tehát mélyen emberi

Adrian Sitaru egy meglehetősen banális (bár az érintettek számára nyilván súlyos) élethelyzetet mesél el az új román film a pénztelenséget aprólékos munkával figyelmen kívül hagyó modorában. A Legjobb szándék is három nap történése, tulajdonképpen semmi olyan nem zajlik le, amelyről például Hollywoodban filmet szokás készíteni: egy vidéki nyugdíj közeli tanárnő agyvérzést kap, de nem súlyosat, csak úgy éppen meglegyinti a szél. Csélcsap fia a kórházba kerülés hírére egyből leviharzik a fővárosból és kezébe veszi a dolgok intézését – holott a dolgok szépen, békésen folynak a maguk medrében. Három napba telik, mire a fiú erre rájön, de ezalatt talán több kárt csinált jó szándékból, mint amennyit segített édesanyjának. Ennyi a film, ennyi a történet, melyből Sitaru alapos és mély pszichológiai helyzettanulmányt kreált. Plasztikusan bomlik ki a két világ, a nyüzsgő ritmusú főváros és vidék, a fiatal és az idős, a szülők és a gyerek közti különbözőség, s a film végén mindenki leszűrheti belőle a saját magára érvényes tanulságot. Több is van belőle, talán annyi, ahányfélék vagyunk, mi nézők. Autentikus és magától értetődő színészi alakításokat láthatunk végig, ezt azonban már megszokhattuk a román filmektől: azonban magyar koprodukciónak hála, kisebb szerepekben kitűnő magyar színészeket is láthatunk. Elsősorban (Hajduné) Török-Illyés Orsolyát emelném ki, aki bizarr jelmezében a film egyik fontos mellékkarakterét alakítja kitűnően, de megejtően laza Szikszai Rémusz néhány korsó sörtől kissé már galuskás román nyelven előadott kis monológja is. Érdekes film, kíváncsi vagyok a nézői visszajelzésekre. Asanisimasa: 7/10

Az első kockákon Mikael, a történet oknyomozó újságírója éppen azon morfondírozik egy számára katasztrofálisan végződő sajtóper után, hogy ezek után lesz még valaki, aki kíváncsi rá? Dolgozhat-e egyáltalán még hiteles személyiségként szakmájában? Nos, éppen ezek azok a kérdések, melyeket a rendező David Finchernek is fel kellett volna tennie magának, még jóval e film forgatásának megkezdése előtt.

Mi történt eddig?
Tehát a biznisz ott kezdődött, hogy egy bizonyos Stieg Larsson nevű svéd, amúgy közismerten baloldali elkötelezettségű oknyomozó újságíró összefoglalóan Millenium-trilógiaként ismert, eredetileg tíz kötetesre tervezett regényfolyama révén 2008-ban a világ második legsikeresebb írója lett. Sajnos, nem bírta a lépcsőzést, és még jóval ezelőtt, 2004-ben, 50 évesen, egy meghibásodott lift okán szívrohamban elhunyt. Ez a tragikus tény azonban csak kevésbé befolyásolta azt, hogy A tetovált lány, A lány, aki a tűzzel játszik, illetve A kártyavár összedől, tehát Mikael Blomkvist, az író alteregója és Lisbeth Salander, a vad és öntörvényű punklány és számítógépes hacker történetei világszerte népszerűvé váljanak. Sőt, a trilógia bizonyos feminista mozgalmak körében kifejezett kultuszstátuszra is szert tett, Lisbeth a rajta megesett szexuális erőszakot véresen megbosszuló attitűdje, valamint kompromisszumokat nem ismerő, érdekeit szinte férfias határozottsággal képviselni tudó, biszexuális karaktere miatt. Az óriási könyvsiker természetesen hamar elkelt újrahasznosításra, hatrészes tévésorozat készült belőle, Noomi Rapace és Michael Nyqvist főszereplésével és Daniel Alfredson és Nils Arden Oplev rendezésében, akik ebből az anyagból három mozifilm-verziót is megjelentettek, a regények alapján és címein (lásd: itt, itt és itt). A regénytrilógia tehát sikeres volt, a tévésorozat sikeres volt, s annak mozifilmverziói is sikeresek voltak. Én mindhármat láttam, szerény meglátásom szerint az első rész, A tetovált lány egészen jól sikerült, a másik kettő már kevésbé, de még mindig megvolt rajtuk az a speciálisan svéd „jégharmat”, a hitelesség és egyediség minden egyes pillanatában, amitől lehetett őket szeretni. Nos, itt tartunk, amikor David Fincher, korunk egyik legjobban respektált hollywoodi filmese, alig másfél évvel az eredeti bemutatása után, elkészítette A tetovált lányt még egyszer, szinte mindvégig ugyanazokon a helyszíneken, csak éppen más szereplőkkel és angol nyelven. Az odáig rendben van, hogy a svédeknek ez üzlet, hiszen eladták a jogokat Finchernek. De mi a jó neki ebben? Mit látott meg? Minek kellett ezt a filmet megcsinálnia?

Ami jó
Bár szinte percre ugyanolyan hosszú mind a két film (bő két és fél óra), az eredeti és ez, Fincher verziója kerekebb, összefogottabb, kompaktabb. A színészek jók, Daniel Craig (Mikael), Christopher Plummer (Henrik Vanger), Stellan Skarsgard (Martin Vanger) és a többiek jó színészek, de ezt eddig is tudtuk. Sőt, Lisbeth kulcsfiguráját alakító Rooney Mara még tán egy picivel plasztikusabb figurát is rajzol, mint az eredeti esetében Noomi Rapace, de hát az is tudnivaló, hogy a svéd színjátszás igen komoly hagyományokkal bír, aminek köszönhetően, még a legnévtelenebb svéd színészek is igen remek színészek, mint ahogy az eredetiben sem volt hiba e tekintetben. Fincher Tetovált lánya technikailag jobb film, simább és fogyaszthatóbb, mint a svéd eredeti. Több pénzből készült – és ez meglátszik rajta. De az eredeti verzió sem volt annyival rosszabb, hogy az egészet a kukába kelljen dobni, tartalmilag pedig nincs komolyabb eltérés a két verzió között.

Ami rossz
A szegény Led Zeppelintől nyúlt Immigrant Song technósított főcímdala, és amit alája kreáltak, az a csicsás fekete-krémes főcím-animáció úgy fityeg ezen az amúgy eléggé szikár, olykor kifejezetten erőszakos, máskor szplínes havas tájakon suhanó filmen, mint majom faszán a stanicli cirkuszi majmon a cilinder. Úgy tűnik, Fincher minden sajátos, egyéni ízt, hangulatot szakmai hibának vélt és lenyesegetett az eredeti filmről, és konzum-humorrá, üres modorrá és sterilen egymásba forgó jelenetekké simította azt. Jobban tetszett karcosan, csikorgósan. Nem tudott mit kezdeni Lisbeth figurájával sem, szimpla képregény-figurára vágta, mint ahogy a náci-múlttal büszkélkedő svéd nagyiparos-família is nála klisé-gyűjtemény, míg az eredetiben igen valóságos, térbeli és időbeni kiterjedéssel bíró történelem. A téli svéd éjszakák sejtelmes és itt kifejezetten vészterhes csendjét sem bírta, néha (talán rossz színészvezetéssel) idétlen viccel üti el, miközben csak hallgatnia kellett volna. A történetnek dramaturgiailag fontos elemei a különféle számítógépes kütyük, villognak is szinte minden jelenetben az alma-logók és egyéb cégjelzések, de a svéd autóipar is megkapta reklámidejét rendesen. Ez az üzleti része a dolognak, de ez sem jó (a nézőnek), hiszen nem reklámfilmre fizetett be. Mindent összevetve, Fincher, azon kívül, hogy angol nyelven újraforgatta A tetovált lányt, és belepakolt egy ismert és két közepesen ismert sztárt, az égadta világon semmi újat nem alkotott, ezért felesleges az egész. (Egy szóban: blöff.) Asanisimasa: 5/10

Németország „boldogabbik” felén, az akkori NSZK-ban a hatvanas évekre vált felnőtté az a generáció, akiknek szülei közül sokan közvetlenül tehetők felelőssé a második világháború náci rémtetteiért, ám akik már egy új, liberális és pluralista társadalomba szocializálódtak. Ez az ideológiai és társadalmi dinamika aztán a hetvenes évekre érte el a robbanáspontot, ez a film viszont az odáig vezető utat kísérli megfejteni.

A hatvanas évek
Mi, magyarok a hatvanas években mindebből nem sokat észleltünk, hiszen ’56 után a forradalmi eszmék jórészt börtönben, illetve parkolópályán csücsültek, az az eszmerendszer, ami a kapitalista NSZK-ban (és máshol) gyújtóhatású volt, nálunk a regnáló hatalom ideológiája volt – így ez semmiképpen nem lehet semmilyen lázadás motorja. Nálunk a Nyugat jobbára az irigyelt gazdagság, a csőnadrág és hegyes cipő képében, valamint a San Remói táncdalfesztivál olasz slágereiben jelent meg – a Szabad Európa és a luxemburgi rádió hallgatása volt csupán „forradalom”. Nyugatra viszont akadálytalanul áramlottak be a különféle balos eszmék, miközben nem kevés termett ott is. Mao, Che Guevara és Castro akkora sztár volt, mint Lennon és Jagger, Marcuse, a filozófus vagy Kerouac, az író. Az USA vietnami agressziója világméretű felháborodást váltott ki az ifjúság körében, az ekkor megjelenő romantikus és kommunisztikus szabadságeszmények, a szexuális és pszichedelikus forradalom új gondolatai és a fennálló, tömegek kizsákmányolására épülő, kommunistaellenes konzervatív hatalmak elleni tiltakozás ’68-ra világszerte diáklázadásokban nyilvánult meg. Ezek aztán a hatalom határozott (értsd: erőszakos) ellenállásán, valamint a „felnőtt” társadalom értetlen konformizmusán szépen elbuktak és Európa csendes volt újra. Csupán a néhány fős, radikális kemény mag gondolta úgy, hogy a harcot folytatni kell, és az erőszakra erőszakkal kell válaszolni. Ezek egyike volt a német Vörös Hadsereg Frakció, vagy más néven Baader-Meinhof csoport, melynek 28 évig tartó, legalább 38 gyilkossággal terhelt harcáról nemrégiben készült egy Oscar-díjra is jelölt német filmeposz, amely elsősorban a szervezet tevékenységére, valamint a német börtönökben való szétfoszlására koncentrált. Andres Veiel (kvázi játékfilmes bemutatkozásként) az eredetileg Ki, ha nem mi című, de ennél szerintem kevesebbet mondó Vörös Hadsereg Frakció című filmjében a szervezet előéletét, kialakulását kívánja megmutatni.

Ensslin és Vesper
A szinte dokumentarisztikus hatású történet (Veiel dokumentumfilm-rendezőként kezdte a pályáját) a szervezet egyik főalakjának, Gudrun Ensslinnek és Bernward Vespernek, a kívülálló, tehetséges irodalmárnak viharos szerelmi kapcsolatán keresztül próbálja bemutatni a RAF (Rote Armee Fraktion=Vörös Hadsereg Frakció) megalakulásának körülményeit, különös figyelemmel annak társadalmi és ideológiai okaira. Ensslin vallásos családban nőtt fel, édesapja lelkész, Veiel szerint ez magyarázza későbbi fanatizmusát, már a „másik” oldalon. Nincs könnyebb sorsa Vespernek sem, hiszen apja ismert náci szellemiségű, amúgy igen tehetséges író és költő volt és maga is hamar kitűnt az egyetemen műveltségével és íráskészségével. Kívülálló, de azért a fontos pillanatokban mindig jelenlévő figurája Veiel „szeme” a történetben, ami igen ügyes választás, tekintve, hogy igen nehéz azonosulnunk vele, hiszen Vesper ’71-ben egy elmegyógyintézetben, altató-túladagolásban meghalt.

Hideg, kíméletlen dokumentarista szemlélet
Tehát, Veielnek nem szándéka semmiféle romantikus forradalmi érzet keltése, és nem akar megfelelni semmilyen retró-divatnak sem. Ettől eltekintve, igen nagy aprólékossággal teremti meg a hatvanas évek miliőjét, a lakásberendezésektől, ruháktól és használati eszközöktől, autóktól kezdve a fokozatosan hosszabbodó, rendkívül idétlen frufrukban kiteljesedő frizurákig. Mindezeket azonban úgy alkalmazza, hogy nincs kedvünk azokba beleülni, azokat felvenni, illetve viselni, kifejezetten távoli, kényelmetlen, szinte idegen hatást keltenek, híven rendezői szándékához. Karaktereinek ábrázolásában is tartózkodik az idealizmus legkisebb látszatától: Gudrun darabos, csontos, igazi kemény német nő, aki fanatizmusában válik igazán veszélyessé (Lena Lauzemis kitűnően alakítja). Bernward vele ellentétben magába forduló, érzékeny, a hagyományok és az új eszmék között hánykolódó, s végül ebben fel is őrlődő személyiség, akit August Diehl látványosan játszik. Mivel a film gyakorlatilag tényeken alapszik, nincs igazán drámai íve. Legfeljebb amit a valóság ad, az azonban katarzist nem okoz, inkább kiábrándít. Nem könnyű a filmet nézni, hiszen Veiel annyira távol tartja a nézőt történetétől, hőseitől, hogy a több mint két órás vetítési idő a végére nagyon hosszúnak tűnik, főleg, hogy igazán nem sikerül elriasztani sem őket… Így azonban kifejezetten akarni kell szeretni ezt az igen száraz, rideg és hideg filmet. Asanisimasa: 5/10