A hódkóros újabb bizonyíték arra, hogy teljesen felesleges agysejtpusztítás bulvárlapokat olvasni, hiszen ahogy nézem, a film bemutatása körüli időben (2011 szeptember eleje) a nézők nagy része váltig meg volt győződve arról, hogy a film nem más, mint Jodie Foster kvázi “baráti segítsége” az akkoriban éppen feleségverés-hírbe hozott Mel Gibsonnak, akinek erkölcsi megítélése korábbi rasszista és antiszemita kijelentései, valamint egyéb erőszakos megnyilvánulásai miatt amúgy is igen apró cafatokra van tépve a bulvármédia 
bombasztikus szalagcímei, és a nyomukban lihegő, véleményét sietve világba hányó siserahad által. Tehát, ha nem olvasunk bulvársajtót, minderről nem is tudunk. Marad a művészi produktum, és annak értelmezéséből fakadó tapasztalat. Ennek megfelelően viszonylag biztosan kijelenthető, hogy Mel Gibson mindig is jó színész volt, hiszen igen széles műfaji spektrumban teljesít megbízhatóan, vígjátéktól thrillerig, történelmi nagyeposztól a melodrámáig.
E filmben is jól, inkább okosan, mint látványosan adja Waltert, a mély depresszióba zuhant játékgyárost, aki sajátos öngyógyítási technikával, mintegy alternatív Münchausenként, saját copfjánál fogva húzza ki magát a bajból. Mindennapos mélypontjainak egyik csúcsán, mikor szeszesitalokkal felrakodva vonszolja ki magát az egyik szupermarketből, egy kukában egy hódot mintázó kesztyűbábot talál, ami gyökeresen megváltoztatja addigi életét. A hód szinte rágyógyul a kezére, és kezdetben személyiségének egyfajta pozitív és konstruktívan kritikus kivetüléseként annak negatív oldalának kóros megnyilvánulásait kezdi nyesegetni, egyre nagyobb sikerrel. Még a család is visszafogadja (részben). A hód azonban nem elégszik meg félsikerrel, neki nem elég egy fél személyiség, az egészet birtokolni akarja. Walter átesik a ló túlsó oldalára, pontosabban a hód nő a fejére – a család azonban felveszi a harcot a gaz bábbal.
Meghökkentő, és sokak számára kapásból elutasítandó idiotizmusnak tűnhet ez a szüzsé, de valójában egy pszichológiailag igen pontosan leírt és alkalmazott terápia megfogalmazása Jodie Foster harmadik rendezése (persze azért játszik is, ő Walter felesége), melyre a fő indíttatást saját életének egy korábbi krízishelyzete adta. Nagyon pontos Gibson alakítása is, hiszen nem hasbeszélőt játszik, hanem tényleg azt, hogy a báb személyiségének kívülállón kritikus hangja, de egyben az is őmaga. Mégis dialógusaikban élesen elkülönül a jó és rossz Walter, azonban ez sosem válik cirkuszi mutatvánnyá. Az már Foster érdeme is, hogy a karakter gyógyulási folyamata is hiteles, ugyanis az orvosi kontroll nélküli önterápia majdnem visszafordíthatatlan személyiségszakadáshoz vezetett, ezt Walter csak drámai módon tudta csak megakadályozni.
A hódkóros címében tehát tessék a “kóros”-t komolyan venni. Dráma ez a film, családi dráma. Melodrámaként indul ugyan, amolyan tipikus amerikai középosztálybeli “miniapokalipszisként”, de a végére, az ügyesen bonyolított mellékszálakkal (Walter két fiának apjához, illetve a nagyobbiknak az iskola menő csajához fűződő bonyolult viszonyával, valamint Walter és feleségének viszonyával) igazi, valódi drámává érik. Minden jó, ha. Kicsit sokat zenélt a film alá Foster, ami picit a bizonytalanságát mutatja, de ez nem olyan komoly hiba, amiért el kellene kaszálni, Gibsont pedig jó újra komoly alakításban látni, egy kifejezetten érdekes, eredeti filmben. Asanisimasa: 7/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 