asanisimasa

Elsőre tényleg az jutott eszembe e filmet nézve, hogy ezt a világon bárki megcsinálhatta volna. (Csak az a volna ne volna…) Minden fikaista netes betyárkodás nélkül, az Another Earth című scifinek becézett romantikus drámát tényleg bárki megcsinálhatná, hiszen hivatalosan 200 ezer $-ból hozták ki, ami a mai árfolyamon is kb. 50 millió HUF (vö.: egy Barátok közt-epizód kb. 11, egy közszolgálati Fábry-show pedig kb. 18 millióból jön ki), és a filmet látva, azért lehetne még hol spórolni. A film vezető színésze, a Lost titokzatos Ethan nevű karakteréből ismert William Mapother például napi 100 $-ért vállalta a filmben való részvételt. Alig több mint húszezer forint. Mindazonáltal ebből a relatíve pénztelenségből a filmen semmi nem látszik. A látványelemek stimmelnek, bár azt nem lehet mondani, hogy túlzásba vitték alkalmazásukat a film ifjú, igen rövid filmográfiával rendelkező alkotói: Mike Cahill és a másik főszerepet is alakító, lobogó szőke hajú Brit Marling. Van kettő belőlük: az emblematikus Föld-duplikáció, valamint az expozíció karambol-jelenete. A többi igen ízlésesen alkalmazott, artisztikus és dokumentarista hatásokat vegyítő, csak egészen picit modoros kézikamera, mely itt inkább költői, impresszionista ihletű képhatásokat kelt, mint felzaklat, vagy akár a valóság (úgyis hamis) illúziójának megteremtésével bíbelődne.

Aztán kell egy csapat, ugye, és kell egy ügyes sztori. Csapat lett, sokan vagy ingyen, vagy dollárokért. A történet pedig egyszerű, szép és tiszta bűn és bűnhődés-történet, az ehhez hozzáadott scifi-vonal pedig ennek transzcendens felületét adja. Szó sincs tehát lézerkardos, időutazós izéről, de Lars Von Trier agresszív, önterápiás művészkedéséről se. Mindazonáltal az Another Earth inkább ez utóbbihoz kapcsolható hangulatában, fontosabb stílusjegyeiben. Egy fiatal lány buliból hazatérve bedrogozva egy család katasztrófáját okozza, amikor belehajt egy piros lámpánál várakozó kocsiba, ami miatt börtönbe kerül, s amikor onnan kiszabadul, megkeresi a túlélő családfőt, hogy bocsánatot kérjen. Ez természetesen nem megy könnyen, főleg, hogy közben a lány és a férfi között kapcsolat szövődik. A lány vezeklésképpen mégis feláldozza a boldognak ígérkező kapcsolatot, de föláldoz valami mást, még ennél is fontosabbat, ami minden eddiginek alfája, de omegája is.

El lehetett volna engedni a filmet az elébb idézett Von Trier-féle művész-giccs felé is, felületesen belepillantva tán még úgy is tűnhet, hogy ez a film sem több a Melankóliánál. Pedig több. Nem sokkal, mindössze annyival, hogy egy pillanatig sem éreztem közben az akaratlagosságot, a számító cinizmust, a mesterkéltséget, de egy beteg elme lázálmait, szorongásainak kivetüléseit se. Tisztának, őszintének, első szándékúnak tűnik ez a film, mint egy gimnazista alter-zenekar bájosan világfájdalmas romantikája. Mindemellett, minden kócossága, nagyzolónak ható művészi modora ellenére is teljesen profi módon szól a cucc. Sose legyen rosszabb… Asanisimasa: 7/10

Tele a padlás a bentlakásos fiú(vagy lány)intézetek embertelen, léleknyomorító, nem ritkán kifejezetten fasisztoid szokások uralta légkörét tárgyaló történetekkel, valamiért mégis rendre születnek újak és emlékszünk vissza régiekre. Nyilván, mert efféle intézmények a mai napig működnek, és sokan gondolják úgy, hogy a renitens ifjak rendszabályozására, az igazi életben való helytállásra csakis az ilyen szigorúan hierarchizált kollégiumok alkalmasak, de az is igaz, hogy egy ilyen zárt helyen, zárt közösségekben kitűnően modellálhatók a külső társadalomban sokkal nehezebben körülhatárolható, jellegzetes viselkedésformák, mint az agresszió, a félelem, az egyéni akarat kontra közösségi normák és más hasonlók. Ehhez a témakörhöz tulajdonképpen semmi újat nem tesz hozzá a svéd Jan Guillou önéletrajzi elemekkel átszőtt regényéből Mikael Hafström által adaptált Könyörtelenek (eredeti címén: A Gonosz) című svéd dráma sem, ez azonban nem jelenti azt, hogy rossz film.

A történet helyszíne egy vidéki elitkollégium, ahová a 16 éves Eriket küldik, mintegy utolsó esélyként, mivel agresszív viselkedése miatt ekkorra már Svédország összes állami gimnáziumából kitiltották. Az ötvenes évek végét írjuk, már régen vége a második világháborúnak, ám ebben a zárt intézetben még mindig dívik a germán felsőbbrendűséget hirdető náci eszme, mind a tanári karban, mind az évfolyamok hierarchiájában. Szigorú parancsuralmi rendszer működik a diákok között is, a végzősök teljhatalommal bírnak az alsóbb osztályok felett, amiből adódó nyílt atrocitásokat a tanári kar látványosan figyelmen kívül hagyja. Erik azonban nem törik meg ebben a környezetben, sőt, ellenszegül a íratlan szabályoknak.

Nem spoiler, hiszen a film önéletrajz: Erik győzelmesen érettségizik le, a gonoszságra épülő rendszer pedig alapjaiban reccsen meg – azonban a film nem ennyire egyszerű. Egyrészt a fizikai és lelki erőszak explicit ábrázolásában megy picit a felszínnél mélyebbre, másrészt pedig Erik és a főbb karakterek személyiségének, tetteinek motivációját is sikerrel próbálja felfesteni. Ingmar Bergman (vagy a filmben is idézett Strindberg) persze azért ebben lényegesen messzebbre jutott, hogy csak a svédeknél maradjunk, de azért ez a film is igen tisztességesen teljesít. A pozitív végkicsengéssel, valamint a benne rejlő romantikus szerelmi szállal azért kevésbé könyörtelen élmény ez a Könyörtelenek című film, mint amit sejthetnők. A problémát ugyan megkarcolja, sőt bele is boncol, de megoldani, megsemmisítő erővel azt feltárni nem tudja. Minden pozitív és negatív értelmével együtt ez egy tökéletesen középszerű, igazi mainstream filmdráma. Szép a kiállítása, jók a színészek, hatásos is, csak éppen nem vág a falhoz. Erről persze, nagyban tehet a nagyszámú, innen nézve lényegesen erősebb, hasonló tárgyú előkép is. Asanisimasa: 6/10

Kívánni sem lehetett volna alkalmasabb időpontot a nyáron A rend őre című film hazai, jeruzsálemi bemutatására, hiszen míg a filmben elképzelt öntudatos izraeli fiatalok készülnek forradalomra a szegények rovására meggazdagodottak ellen, addig Jeruzsálem főutcáján valódi izraeli fiatalok kezdenek tömegtüntetésekbe a megfizethetetlen lakhatási költségek ellen.

Csattanós debütálás

Persze, azon a földön már régi hagyományai vannak a szegények és gazdagok közti súrlódásoknak, nem véletlenül írja le a Biblia (és nyomán a Korán) az egyik legfontosabb erénynek az adakozást, és hát ugye, maga Jézus is igen hangos nemtetszésének adott hangot, amikor meglátta az Úr házában a pénzváltókat. Új viszont nincs a nap alatt azóta sem. Példa rá idén nyáron Daphni Leef polgárjogi harcos Facebook-forradalma, mely konkrétan a szegénység felszámolását próbálja elérni… A rend őre című filmmel debütáló Nadav Lapid forgatókönyve már évek óta készen van, így inkább csak véletlen az egybeesés, hogy filmjében szintén gazdag Tel Aviv-i családok elkényeztetett gyermekei kelnek fel a gazdagok ellen, azonban lényegesen agresszívebb eszközökkel, mint Leef és társaik alapvetően erőszakmentes mozgalma. Leef híres izraeli értelmiségi család leánya, azonban Lapid is burokban nevelkedett. Apja elismert forgatókönyvíró, anyja díjazott filmvágó, Nadav Lapid már gyermekágytól kezdődően belenőtt a szociálisan érzékeny, baloldali gondolkodásba, így nem csoda, hogy felnőve első filmjében egy olyan hőst keresett, amelyik közel áll hozzá, akit megért. A filmben részben ez a hős a fiatal lány, akinek gazdag szülei állandóan külföldön vannak, így Tel Aviv közepén álló toronyházbéli luxuslakásukban kedvére fogadhatja hasonszőrű barátait, hogy azokkal romantikus forradalmi álmokat szövögessenek a világ, és Izrael megjobbítására. A filmbéli „úri” forradalmárok aztán jóval radikálisabb eszközöket választanak, mint valóságos harcostársaik, azonban az, hogy Lapid rendezői bemutatkozása ilyen nem várt és nem kért körítést kapott, bizonyság arra, hogy komolyan rátapinthatott valami igen aktuális jelenségre, problémagócra.

A másik oldal

Nadav Lapid azonban, mivel nem forradalmár (ebben az esetben), hanem filmes, bemutatkozó filmjében annál teljesebb, összetettebb és árnyaltabb képet akart megmutatni, minthogy bemutasson néhány gazdag, forradalmat játszó kölköt. A film címe is erre utal, és őt, a „rend, vagyis Izrael állam őrét” látjuk már az első kockákban is. Néhány rövidre nyírt hajú, izmos srác hajtja a bringát keményen, de lazán, csukott szájjal, valahol a Negev-sivatagban, a tűző napon, nyilván a szokásos 50 fokban. Utána látjuk egyiküket, Yaront, hogy várandós feleségét masszírozza otthon bumfordi férfigyengédséggel, de aztán újra vissza az előbbi csapatba, hogy elmerüljünk egy izraeli terroristaellenes elitosztag erőltetetten férfias, túljátszottan macsó gesztusokkal teli hétköznapjaiban. Ez Izrael másik arca, az, amelyik a rend oldalán áll, határait védi, és szinte mindig leküzdi ellenségeit. És mérhetetlenül ostoba, csodálkozó tekintettel néz a másikra, a rakoncátlan, zúgolódó, igazságot kereső, „rendetlen” arcra.

Kemény zsaruk, terroristák, mégse akció, mégse thriller

Inkább valami lírai hangú társadalmi dráma Nadav Lapid filmje, mely elsősorban Izraelről, illetve a benne lakó zsidók egy részéről szól, arról a kemény feszültségről, amelyik jellemzi a kis közel-keleti állam világi mindennapjait. Nincs benne palesztin-kérdés, nincsenek benne szélsőjobbos ortodoxok, és egyéb vallási fanatikusok, viszont kimondják benne, méghozzá izraeli zsidó szájból, hogy a mai Izrael egy csúf állam, egy rasszista, elnyomó és kizsákmányoló hatalom. Hogy még jobban árnyalt legyen a kép, ezt kifejezetten jó szándékú, szociális érzékenységtől túlfűtött, baloldali gondolkodású fiatalok mondják ki. Hogy mennyi ennek a kijelentésnek az igazságtartalma, realitása, azt bizonyítja a kijelentés következményeire adott gyors és döbbenetesen hatékony rendőri válasz. Lapid filmjéből érezni, hogy mindkét oldalon otthon van. Ismeri a burokban született értelmiségi fiatalok forradalmi hóbortjait, divathőzöngéseit, éppúgy, mint a katonai szolgálat, a bajtársiasság érzését, ami Izraelben a vérrögvalón alapszik, ugyanis a túlélés záloga. Viszont látja a dolgok fonákját is, így ennek megfelelően, erősen hangsúlyozva, szinte parodisztikusan ábrázolja mind a rendőrök összetartozást hangsúlyozó, egymást folyamatosan hátba lapogató macsó intimitását, mind a sznob úrigyerekek tragikus végű forradalmi játszadozását. Színészeinek nem jelent gondot akár meztelenül is megmutatkozni a vásznon, tökéletes hitellel vannak jelen minden szituációban, azonban a forradalmár lányt alakító Yaara Pelzig mégis kiemelkedik közülük szinte légies törékenységét drámai erővel ötvöző brutalitásával. A rend őre Izraelen kívül is érthető társadalmi igazságok megfogalmazása mellett néhány igazán megrendítő erejű jelenet okozta katarzissal (pl. a hegedűs koldusé) is gazdagabbá tehet minket. Asanisimasa: 8/10

Diego hiába várja az oltárnál menyasszonyát, már három napja szakítottak. A talán túlzottan mély érzésű srácot azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja, két (szintén nem átlagos) unokatesójával hirtelen felindulásból útra kelnek, „vissza a kályhához”, az idilli óceánparti falucskába, ahol minden elkezdődött… A Laza esküvő pergő nyelvű, habkönnyű, ám súlytalan spanyol komédia a hideg téli napokra.

A hadarás nyelve

Nincs még egy nyelv a földkerekségen, amelyen ízesebben, őrültebben, de ami a fő, sebesebben lehetne elhadarni gyakorlatilag bármit. Ha kell, perbeszédet, ha kell, akkor egy használati utasítást, ha kell, akár szerelmi vallomást is ugyanolyan pergő nyelvvel hadarnak el a spanyolok ékes nyelvükön. A nem-spanyol néző csak álmélkodik, hogyan nem keveredik össze az a rengeteg hang, ráadásul az a töméntelen mássalhangzó a színészek szájában, hogyan tudnak minden egyes hangot sorrendbe tenni, és azt szinte egyszerre, ám mégis a (nyilván) megfelelő sorrendben kimondani, ráadásul úgy, hogy közben kezeikkel is gesztikulálnak, szemeiket forgatják, vibrálnak, égnek hevesen. Mi, hűvös magyarok (önkritikailag: sic!) hajlamosak vagyunk ezt a magas hőfokon perzselő latin szenvedélyt olcsó handabandázásnak felfogni, és szinte kizárólag csak a mély semmibe, vagy éppen vértolulásosan szikrázó tekintettel a dolgok velejébe nézést fogadjuk el a mély érzelem színészi kinyilvánításának. Az igazság azonban nyilván mindenkinek a maga oldalán találtatik, a spanyolok két perc múlva ásítozni fognak egy nagy nézésen, a magyaroknak pedig ugyanennyi idő elég arra, hogy zúgni kezdjen a fejük (vö.: Sok beszédnek sok az alja)… Nem vagyunk egyformák, hála a Nagy Tervezőnek, azonban ahogy egyre jobban nyílik ki a világ, úgy vesszük észre, mennyire jó, hogy nem hasonlítunk mindannyian egymásra. Főleg, hogy ma már a spanyolok is megtanultak hosszan, mélyen nézni a semmibe, mi pedig handabandázni. Ezúttal azonban a cipész marad a cipészműhelyben, a Laza esküvő tipikusan spanyol vígjáték, pergő nyelven, szikrázó tekintetekkel előadva, háttérben az óceán hullámai, oldalt kanyargós sikátorok, a téma pedig a szerelem.

Kamaszkoruk legszebb nyara

Diego (Quim Gutierrez) és két unokatestvére évekkel ezelőtt, kamaszként töltötték nyaraikat az észak-spanyol óceánparti faluban, Diego ott ismerte meg Yolandát (Nuria Gago), akit éppen feleségül készült venni, amikor az három nappal az aktus előtt bejelenti, hogy mégsem megy hozzá a fiúhoz. Diego elkeseredésében hóna alá kapja két unokafivérét, a nettó idióta Juliant (Raul Arevalo) és az érzelmileg erősen visszafogott, állítólagos háborús hősködéséből kifolyólag félszemű Miguelt (Adrian Lastra), és visszatérnek a faluba emlékezés, gyógyulás, felejtés és egyéb efféle önáltatás szándékával. A Sötétkékmajdnemfekete drámával indító, majd a súlyproblémákkal küzdő spanyolokon mosolygó Kövéren szép az élettel pályáját folytató Daniel Sánchez Arévalo ezúttal minden súlyos ballasztanyagot ledobott magáról, új filmje csődbe jutott kisemberek személyes nosztalgiáiból fakadó,reményteljes újrakezdéséről mesél könnyed súlytalansággal. Diegóék visszatelepedtek a kályhához, és tiszta lapokkal kezdenek új játszmát, a filmből úgy tűnik, ezúttal talán sikeresen.

Könnyű, nyáresti szellő

Egy rekkenő kánikulai nap végén, naplemente után a tenger felől feltámadó, könnyű szellőhöz hasonlatos Arévalo Laza esküvője. Ahogy bekúszik a gallérunk mögé, röpke felfrissülést hoz, de aztán ugyanúgy tocsogunk az izzadtságban, mint annak előtte. Könnyű, tehát nincs súlya. Diego, és a többi szereplő meglehetősen kétdimenziós figurák, nyilván a fentebb említett handabandázástól nincs erejük plasztikusabb karaktereket alkotni, így azonban csak alakokat látunk a vásznon, ám sorsukban igen nehéz velük azonosulni, vagy melléjük állni. Mondom ezt úgy, hogy a sokszor hasonló témában utazó, szintén spanyol Almodóvarnál sohasem éreztem efféle „lengeséget”. Diego kezdeti, hosszas szpícse a templomban kifejezetten idegesítő. Ezután valamennyire magára talál mindenki a filmben, de komoly erőfeszítés kell ahhoz, hogy elhessegessem azt az állandó képzetet, hogy egy latin szappanoperát nézek, moziban… Dicsérni, Diego exének, Martinának (Inma Cuesta) csillogó fekete szemein kívül, talán legjobban a néhol immár meglepően szellemes párbeszédeket lehet, melyek meghökkentő szabadszájúságukkal picit közelebb hozzák e távoli történetet. Ennek ellenére, nehéz bármi felejthetetlen momentumot felidézni a filmből, talán még Bachit, az alkoholista ex-videotékást (Antonio de la Torre) talán – de ő sem olyan markáns fazon, mint amennyi esetleg lenne benne. A félszemű Miguelben is lenne még valami érdekes, azonban figurája sajnos kifejezetten béna marad, miképpen Diego esküvője, valamint boldogulása is szép csendesen fullad bele az érdektelenségbe. A falu és a tenger természetesen gyönyörű, erről azonban e filmből senki nem tehet. Asanisimasa: 5/10

Vatikán áldását adta Nanni Moretti depresszióval küzdő pápát bemutató filmjére, ami részben azért fontos, mert a forgatás nyugodtan, akadálymentesen folyhatott a megszentelt, titkos és a nagyközönségtől jobbára elzárt helyiségekben, de főleg azért, mert a katolikus hívők körében gyakran kelt felzúdulást, ha egy mozifilm nem éppen kanonizált módon ábrázolja az egyház „szent” dolgait.

Van pápánk?

Komor temetési jelenettel kezdődik a film, meghalt a pápa. Tehát éljen a pápa! Addig azonban lefolyik némi víz a Teverén, mégha az a szomszédban, Rómában folyik is. Az új pápa választása meglehetősen közismert procedúra alapján zajlik. Az úgynevezett konklávé a pápaválasztásra jogosult bíborosok gyűlése, melynek során a szó jelentésének (kulcsra zárva) megfelelően a választók bezárkóznak a Sixtus-kápolna szentélyébe, ahol jó alaposan megtanácskozzák a dolgot, majd amikor a döntés megszületik, egy trükkös kályharendszer segítségével felszáll a fehér füst – tehát van pápánk. Az előző pápa temetésére és a következő bejelentésének örömhírére összegyűlt tömeg hangos ujjongásba kezd a Szent Péter-bazilika előtti téren, majd megjelenik az erkélyen az új pápa és a protodiakónus bíboros megejti a híres szavakat, azután az új pápa Orbi et urbi áldást oszt. Moretti filmjében meghökkentő vágással a (egy) pápatemetés dokumentarista képei után rögtön a konklávé kellős közepébe csöppenünk, bele a film fikciójába. Bíbor ruhás alakok kavarognak fontoskodva, halk sutyorgás hallatszik, majd elkezdődik a szavazás. Ekkor azonban elmegy az áram, tompa puffanás hallatszik, az egyik bíboros hasra esett. Moretti ezzel a merészen bombasztikus, szinte burleszkszerű jelenettel adja meg filmjének alaphangját, melyben a Szentegyház csúcsának életébe nyerhetünk bepillantást, minden tiszteletlenség nélkül, az emberi dolgokra figyelve. Nemsokára visszajön az áram, megválasztják az új pápát és felszáll a fehér füst – az új pápa viszont megretten a hirtelen rászakadó felelősség krisztusi súlya alatt és elmenekül. Van pápánk és még sincs pápánk…

Moretti

Természetesen akárki nem nyúlhat egy ilyen súlyú témához, a katolikus egyház nem enged be bárkit falai közé, hogy a nyilvánosság elől elzárt magánéletükben kutakodjon. Az olaszok pedig amúgy is mély meggyőződéssel gyakorolják a katolikus vallást, még a szintén nagy hagyományokkal bíró olasz kommunisták is gond nélkül tértek be alkalomadtán egy templomba, hogy köszönetet mondjanak valamiért, vagy éppen kiöntsék lelkük terhét a gyóntatófülkében türelmesen hallgató papnak. Nanni Moretti jelenleg az egyik legelismertebb olasz filmes, rendező, forgatókönyvíró, producer és színész, egy személyben. Cannes egyik állandó kedvence, ha nincs éppen valamelyik filmje jelölve Arany Pálmára, akkor éppen megnyerte azt. Emellett számos díj, cím és szobrocska tulajdonosa, rajongója a vízilabdának és a mozinak, ami szimpatikus párosítás. Harcos ellenfele a napokban miniszterelnökként megbukott Berlusconinak, egészen annyira, hogy el is játszotta őt a 2006-os Il Caimano című filmjének egyik epizódjában. Saját maga bevallása szerint tökéletesen ateista, nem véletlenül osztja magára Van pápánk! című új filmjében a depressziós pápa gyógyításához hívott természetszerűleg ateista pszichoanalitikus vicces szerepét. Intellektusának ékes bizonyítékaként azonban, nem hívőként képes úgy ábrázolni a katolikus egyház vezetőinek hétköznapi életét, hogy abban az égadta világon semmi tiszteletlen, provokatív gesztus nincsen, ellenben okos figyelem, türelem és megértés annál több. Az egyházat pedig az dicséri, hogy hajlandó feltárulkozni egy ateista játékának, mely a pápa és bíborosainak emberi arcát, sőt, olykori botlásait, kétségeit is megmutatja. Példamutató együttműködés.

Kedves, finom humorú móka

Brummer bíboros elhasalása után a film mindvégig megtartja nagyon finoman ironikus, kedves humorú hangvételét. Természetesen senki nem fog hangosan hahotázni, erre nem ad alkalmat sem a film, sem a benne ábrázolt szituáció, azonban csendes mosolygásra bőven nyílik alkalom. Az ateista pszichoanalitikus csetlése-botlása önmagában is vicces Vatikán áhítattól átitatott, komoly, tekintélyes bíborosoktól nyüzsgő falai között, de megejtően bájos a pápavárás kilátástalanságában csintalan kisfiúkká változó főpapok renitenskedése, mégha az csak egy kis plusz édesség megszerzésére irányul is. Moretti röplabdabajnoksága aztán már a közelmúlt focibolond buddhista szerzeteseinek gyermeki játékosságát idézi, ebben sincs semmi tiszteletlen, hiszen egy kicsi mozgás még a főpapoknak is kell. A legendás Michel Piccoli által mély bölcsességgel alakított, összezavarodott pápa szökése, valamint színházban, Csehov árnyékában történő elbújdoklása pedig komoly valóságbéli párhuzamokat idéz meg, hiszen –többek szerint– egyaránt utalhat a jelenlegi és az megelőző pápa „pápaságukat” megelőző magánéleti „rakoncátlankodásaira” is. Ritka kellemes, meleg, emberi érzéseket keltő, megható, bájos és bölcs film ez, bár inkább a kérdőjel lenne indokolt a cím végén. Asanisimasa: 8/10