asanisimasa

Megint egy szerelmesfilm, mint az imént (Szerelmünk lapjai), csak éppen a tökéletesen ellenkező univerzumból. Sid és Nancy története a rock-, pontosabban a punktörténelem egyik fejezete, tekintve, hogy Sid Vicious a Sex Pistols basszusgitárosa volt egészen 1979 február 2-án, heroin-túladagolás miatt bekövetkező haláláig. Miatta szintén a történelem része, hogy Nancy ebben megelőzte, hiszen ő már ’78 október 12-én elment, tisztázatlan körülmények között. Az egyik lehetséges variációt e film is bemutatja. No spoiler, no future, so fuck off.

Profi színészek ennél hitelesebben nem mutathatják meg azt a nihilista, a drog- és szexéhségen kívül mindenfajta értéktől, vágytól és érzelemtől megfosztott pusztulatot, amit ez a masszívan politoxikomán punkpár együtt töltött rövid idő alatt átélt. Gary Oldman elképesztő energiákat mozgósítva, a legapróbb idegrángásokig levette Sid Vicious lényét, de Chloe Webb is igen meggyőzően adja a drogos ribancot, állandó éktelenül idegesítő, agresszív vartyogásával együtt. Ennek a szerelemnek (ha lehet ezt annak nevezni egyáltalán), így a filmnek sincs igazi története, miképpen egy kemény drogosnak is élete két szélsőséges pólus között, az anyag megszerzése és az anyag elfogyasztása között, mindenféle átmenet nélkül ingázik, tehát valójában baromira eseménytelen, unalmas. A film is unalmas, Alex Cox teljesen kiirtott minden felesleges mellékszálat a cselekményből, például alig látunk jeleneteket a Sex Pistols történetéből, néhány, amúgy igen hitelesen prezentált koncert-, illetve interjúrészletet kivéve, mindvégig Sid és Nancy önmarcangoló, őrült hajszáját látjuk egymással, egymásért és egymás, tehát a heroin elől. Végig szinte naturalisztikusan hiteles képeket látunk két végzetesen összefonódó drogkarrier végnapjaiból, csak a film végkifejlete enged meg egy kis lazítást egy szép, szinte költői halállátomás formájában.

Kemény film, drogról, szexről és rock&rollról, fontos tanulsággal: Only the plastic punk’s not dead. Csak a divatpunkok nem halnak meg. Mintegy mellesleg, a film operatőre, bizonyos Roger Deakins a későbbiekben igen komoly karriert fut be, ám munkájával már itt is meghatározza a film súlyát, hitelét. Asanisimasa: 8/10

Az Alzheimer-kór valahol ott kezd súlyossá válni, amikor kimégy valamiért a konyhába, de mire kiérsz, elfelejted, miért indultál. Ezzel párhuzamosan, a párod észleli, hogy kimentél a szobából, és utánad indul, de mire kiér ő is a konyhába, már elfelejti, miért indul ki. Ott álltok mindketten a konyhában és fogalmatok sincs, mit kerestek ott… Az pedig már a vég, amikor már azt sem ismeritek fel, hogy az a hely, ahol álltok, a ti konyhátok, és az az ember, aki mellettetek áll, az az életetek párja, akivel leéltetek hozzávetőleges boldogságban minimum 40 évet…

Gena Rowlands egy idős nőt alakít a Szerelmünk lapjai című filmben, aki egy szeretetotthon lakója, súlyos Alzheimer-kórban szenved, tulajdonképpen semmire sem emlékszik korábbi életéből. Az ápolók lökdösik túl minden egyes napon, csak egy idős betegtársa jár be hozzá, és egy fekete könyvből olvasson fel neki történeteket egy hajdani szegény asztalossegédről és egy gazdag, déli lányról…

Ha lenne minden idők legromantikusabb filmje-szavazás, akkor ez a film minden bizonnyal benne lenne az első tízben, hiszen ha ez nem, akkor semmi. Ami a csövön kifér, ahogy szokás ezt mondani. Szegény fiú, gazdag lány, akik a család ellenkezése dacára szeretik egymást, de jön a háború, a fiú katonának, a lányt pedig eljegyezi a hozzávaló, gazdag, de kedves másik fiú. A fiú azonban visszajön, de a lány már eljegyezve, gonosz anyuci pedig nem adta át a 365 db levelet, amit a fiú írt, satöbbi, satöbbi. A másik szálon pedig az emlékezetvesztéses néni hallgatja a történetet – a könnycseppek vészesen gyűlnek a szemekben. Mondom, ami a csövön kifér…

Nick Cassavetesnek megadatott, hogy saját édesanyját rendezze, ami a filmek világában járatosabbak számára lehet megható tény, főleg a film ilyetén szituációjában. A történet tálcán kínálja a borzalmas giccs elkövetésének veszélyét, szerencsére az ifjú Cassavetes örökölt valamit apja karakán, férfias bátorságából és művészi elkötelezettségéből és sikerül a filmet mindvégig a még emészthető, de nem émelyítő érzelmesség és nem érzelgősség vékonyka ösvényén tartani. Persze, elsősorban női film a Szerelmünk lapjai, ilyet férfiembör nem néz (legfeljebb újság álcája mögé bújva és onnan kipislogva…), vagy egyedül, beviszkizve és bőgve, mint a szamár. A hölgynézők viszont korra való tekintet nélkül kajálják, ezt bizonyítja, a majdnem 10-es tetszési index is a port.hu-n. Ryan Gosling és Rachel McAdams édes pár, szimpatikusak és szerethetők, még Gosling is viszonylag élőnek tűnik így fiatalon. A történet őszintének és tisztának tűnik, még akkor is, ha túl cinikusak vagyunk már ahhoz, hogy mindezt, amit látunk, el is higgyük. De ez egy romantikus mese az örök szerelemről – így nincs is ezzel gond. Philemon és Baucis történetének egyfajta szabad, modern parafrázisaként is nézhető e film. Asanisimasa: 8/10

Hogy végül is mivel kezdődött minden, azt nem igazán tudjuk meg e filmből. Nyilván sokkal régebbről ered minden, ami Ben, a híres hollywoodi filmproducer csillagának leáldozásához vezetett, ám nyilván nem lehet mindent Ádámnál elkezdeni… Hollywood kulisszái mögé pillanthatunk be tehát a Minden azzal kezdődött című filmben, melynek létrejötte tulajdonképpen Robert De Niro lelkiismeretének köszönhető. Ő játssza Bent, a filmbéli producert és ő az igazi producere is a filmnek. Amit most mondok, az szigorúan csak az én feltételezéseimen alapszik: amikor e film készült, akkortájt legyintette meg a halál szele De Nirót, ismertek a hírek rákos betegségéről. Az is ismert, hogy “komoly” filmben régen láthattuk őt, és az a tény, hogy súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, nyilván komoly önvizsgálatra sarkallhatta, ennek eredménye ez a furcsa film. Kapóra jött neki Art Linson szétcsúszó életű hollywoodi producerről szóló forgatókönyve, melynek kapcsán elmondhatja, ő hogyan látja Hollywoodot. De Niro telefonhívására pedig jónevű sztárok sora vállalt egymondatostól nagyobb szerepekig részvételt e történetben, saját, önazonos személyiségükkel adva meg annak hitelét, Sean Penntől Bruce Willisig, míg Kirsten Stewart, John Turturro, vagy Stanley Tucci elképzelt, de igen valóságos filmgyári figurákkal gazdagították a történetet.

Nem igazán sztori az, ami a Ben nevű producerrel történik e filmben, inkább hollywoodi életképek, jellegzetes szituációk sorozata, tipikus figurákkal az érzéketlen, csak a bevételt számoló producerektől a hisztis sztárokon át a mindig igen fontosnak mutatkozó semmirekellőig, akikből ezrek sertepertélnek minden filmforgatáson. Ben magánélete romokban, életét autójában és tárgyalásokon tölti, miközben gyermekei egyre távolabb kerülnek tőle. Munkája valójában már nem érdekli, s ezen okok összessége szinte törvényszerűen hajszolja bele a rossz döntések egymásutánjába. Robert Altman szelleme kísért végig a filmen. Sajnos Barry Levinsonnak (és De Nirónak) nincs olyan szarkasztikus humora és nem képes(ek) Ben szétcsúszását olyan apokaliptikus látomásként megmutatni, ahogy tette volt Altman pl. A játékosban. Így kissé unalmas a film, bár akadnak igen szellemes jelenetek és benyögések is, szép számmal. Asanisimasa: 5/10