Andrei Zvyagintsev a minimalista történetek ifjú mestere, ezúttal még egyet húzott nadrágszíján. Elena című új filmjében még a Visszatérésnél is vékonyabb történettel áll elő, itt a címszereplő orosz anyácska ágyaz meg kicsiny, de egyre növekvő, lustálkodni sem rest családjának. Sok csend, szinte semmi akció, rezzenéstelen arcok egy kíméletlenül őszinte társadalmi látleletben.
Reggeli
A Pink Floyd 1970-es Atom Heart Mother című lemezén van egy remek szám, az Alan pszichedelikus reggelije, melyben a hangmérnök, bizonyos Alan Parsons, bemikrofonozott egy konyhát, és a felkelés, tisztálkodás, valamint a reggeli elkészítésének hangjaiból kevert össze egy olyan hangfestményt, amit túlzás nélkül bélyegezhetünk korszakalkotónak. Ebbe piszkáltak aztán bele a Pink Floyd zenészei. Zvyagintsevnek persze, nem sok köze van a Pink Floydhoz, de az Elena nyitó jeleneteit nézve egyből ez jutott eszembe. Kívülről egy tágasnak tűnő, hatalmas ablakokkal és széles erkéllyel rendelkező lakást látunk, csend van, csak a madarak csicseregnek, varjú károg. Reggel van. Benn a lakásban a szemtelen napsugár egy testes, középkorú nő hasára süt, ő Elena, nyilván ő Elena. Még a vekker csengése előtt lomha, de mégis energikus mozdulatokkal felkel, talpa puhán csusszan a lágy padlószőnyegen. A fésülködőasztalnál a kefe néhányszor végigszánt a haján, kissé viseltes ízületek reccsennek halkan, majd a nő lassú, kimért csoszogással kivonul az ultramodern, dizájnolt konyhába. Kávénak, teának vizet tesz fel, majd átslattyog a másik szobába. Súlyos sötétítő surran a sínben. A Pink Floyd-
számban itt a zenészek belecsapnak a húrokba, ebben a filmben azonban Elena férje lábát finoman megrázva keltegeti: Jó reggelt! A serteperte-szöszmötölés még folytatódik néhány percig, immár „sztereóban”, az első valamirevaló párbeszéd már az asztalnál történik: Igazán tökéletes a pirítós! Aki eddig eljutott a filmben, két fontos dolgot állapíthat meg: egyrészt, hogy ez egy igen lassú „menet” lesz, másrészt pedig, hogy az eddig megismert szereplők egy igen jómódú idősebb pár, azonban külön ágyban alszanak, tehát az érzelmi életük erősen visszafogottnak jellemezhető. A reggelinél kiderül még az is, hogy a férfi a domináns, a nő dolga leginkább a háztartás vezetése. Néhány éve házasok, és különböző társadalmi rétegből keveredtek össze. A férfinak van egy léha, egyedülálló, életunt és dekadens lánya, a nőnek pedig egy élősködő, munkában lusta, de családszaporításban igen tevékeny fia.
Szakadék
Közismert tény, hogy a mai, modern Oroszországot igen mély társadalmi szakadék hasítja ketté. A világ leggazdagabb magánszemélyei közé tartozó oligarchák alatt egy viszonylag széles, jómódú középosztály él igen jól, azonban itt egy mély szakadék következik, melynek túlpartján majd’ százmilliós, igen szegény és kilátástalan életkörülmények között élő néptömeg fojtja mindennapjait házilag főzött vodkába, a jobbik esetben. (A rosszabbikat el sem tudjuk képzelni.) Híd a két part között nem létezik. E filmben Elenának mégis sikerült valahogyan elvetetnie magát a nála jóval idősebb, tehetős Vladimirral. Meg is becsüli sorsát, tesz-vesz serényen és megvívja a mindennapi szócsatát, hogyan juttathasson némi támogatást fiának és családjának, Vladimir kitartó ellenkezése dacára. Amikor azonban Vladimir szívrohamot kap az edzőteremben, Elena kezébe veszi sajátjainak sorsát.
Posvány
Zvyagintsev elegáns pasztellszínekben fotografált (Mikhail Krichman), igen esztétikus küllemű filmballadában meséli el nekünk Oroszország szomorú jövőjét. Az okok, a miértek nem érdeklik, tényként fogadja el azt, ami van. A jómódúak a pénz mindenhatóságában élnek, bármit megengedhetnek maguknak, azonban lelkileg és érzelmileg sivárabbak a sivatagnál, a szegények még csak-csak mutatnak egymás felé valamit, akár oktalan erőszakot, akár valami bumfordi szeretetet, de az életük kilátástalansága minden percükre, minden tettükre rányomja a bélyegét. A gazdagok asztaláról lehullott morzsákért öldöklő harcot vívnak, de harcolnak csak úgy, passzióból is, hogy így égessék el felesleges energiáikat. Egyik sem különb a másiknál, vica versa. Amikor egy szerencsés véletlennek és az azt kihasználó kegyetlen „életösztönnek” köszönhetően mégis jobbra fordulhatna Elena családjának sorsa, Zvyagintsev világossá teszi, hogy számukra így sincs jövő. Oroszország társadalma elvesztette már hitét, céljait, összetartozását. Az öngyógyításon dolgozni kéne, azonban arra az ő olvasatában senki sem hajlandó, vagy nem képes: a gazdagok önzőek, és csakis magukra gondolnak, a szegények pedig tehetetlenek, lusták, szűklátókörűek. Komoly színészi alakításokról nem beszélhetünk, mégis minden szereplő az önazonosság teljes hitelével van jelen a filmben, mely egy sarkos nézőpontú, lassú ritmusú, balladaian tömör, igen keserű látlelet a ma Oroszországának testét rohasztó fekélyről. Anya csak egy van, anya segít – de meddig még? És főleg, van így értelme? Asanisimasa: 8/10
Sorozatok vs. kormánypropaganda. A jó öreg Filmmúzeum marad mára is tehát. Az utolsó adás Robert Altmantól, remek film. Gondoljunk például a Klubrádió bezárásárara közben – mások ugyan az indokok, de valahol mégsem. (Filmmúzeum, 21.00). Utána Sidney Lumet szintén, sőt talán még inkább remekebb Hálózat című alapvetése, szintén média, szólás- és véleményszabadság témakörében. (Filmmúzeum, 23.00)
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 