asanisimasa

Szinte barokkosan burjánzó, fortyogó és tobzódó érzelmi kapcsolaterdőt mutat be a Francia szépség című 3 Césarra is jelölt francia film, ami nem véletlen, hiszen egy 1678-ban kiadott és bizonyos Mme de La Fayette-nek tulajdonított Cleves hercegnő című ős-lélektani regény modern adaptációja. (Fontos megjegyezni, hogy nem ez az egyetlen filmadaptáció, mely ezen az irodalomtörténetileg fontos regényen alapul, hiszen hozzányúlt már Jean Cocteau, Manuel de Oliveira és Andrzej Żuławski is.) Christophe Honoré jelen verziójában a férfiakat megbabonázó “hercegnő” Junie (Léa Seydoux), a furcsa idegen lány, aki valamilyen homályos okból érkezett a párizsi elitgimnáziumba. Már az első órán felkelti a gimnázium összes hímjének figyelmét, akik közül a csendes, visszahúzódó Ottót (Grégoire Leprince-Ringuet) engedi magához közel. De hamarosan új kérő is jelentkezik, a fiatal, jóképű és a tanítványai körében már nem szűz olasztanár, Nemours (Louis Garrel) képében…

Furcsa elegyen a film a szinte dokumentarista módon hiteles reáliának, illetve a klasszikus stilizációnak. Idealisztikus képet mutat maga a gimnázium. A tanulók csillogó szemmel Callast hallgatják olasz órán, ahogy a Lammermoori Lucia híres áriáját énekli, lelkesen tanulnak emellett oroszt is, egyáltalán, süt a kultúra nem csak a falakból, hanem a diákságból is. Azt hiszem, kevesen találkoztak ilyen nyitott, értelmes és érdeklődő francia (vagy egyéb) diákokkal, melyek között még elvétve sincs renitens, vagy ha igen, az kizárólag becsületbeli ügyből kifolyólag okoz botrányt. A tanári kar is fiatal, nyitott és toleráns, laza, de mégis követelő. A légkör pedig szabad, sőt szabados. Senki fel sem veszi, hogy a szomszéd padban két fiú smárol, hogy a tanár rendszeresen lefekszik az egyik diáklánnyal közülük, még sincs anarchia. Maga a paradicsom ez itt, az ideák világának legszebb gimnáziuma. Ahogy a filmben látjuk, mégis minden teljesen mai, spontán és magától értetődő, sőt, hétköznapi.

A nagyszámú szereplő között feszülő érzelmi húrok keresztül-kasul hálózzák az egész filmet. Közülük jónéhány a ködös távolba vész, és csak hármat-négyet kísérünk figyelemmel. Szinte zsong a fejünk a szakadatlan lelkizéstől, ami annak talán megszokott, akinek gimnazistakorú gyereke van, és olykor véletlenül belehallgat végtelen telefoncsetelésébe, vagy szembejön vele a facebookon. Junie ártatlan, de kacéran bimbózó nőiességének áldozata, büntetése pedig a boldogtalanság, miközben a férfiak hullanak körülötte, mint aratáskor kombájn körül az aranysárga érett búzaszálak. Romantikus, szinte naivitásig őszinte, nagyon szerethető, de nagyon spontán kis film, mely leginkább régi Truffaut-filmeket idéz meg. Asanisimasa: 7/10

Mintha Abel Ferrara csak lazán, lezser nemtörődömséggel vakuzott volna bele New York nyolcvanas évek végi alvilágának kokainban úszó, hiphopraptől visszhangzó éjsötétjébe… Az így kapott és tetszőleges sorrendbe állított pillanatfelvételek, illetve az általuk alkotott, kvázi filmként működő képszekvencia aztán egzakt hitellel ábrázol maffiózót, bűnből élő politikust és bűn ellen kilátástalan harcban álló, olykor behódoló, máskor inkább csak elmenekülő zsarukat, drogosokat, kurvákat, az éjszakát, tokkal vonóval. Persze, a film (nevezzük végül is annak) New York királyáról szól, pontosabban New York egyik királyáról, jelen esetben egy Frank White nevezetű fickóról, de valójában inkább arcok, karakterek gyűjteménye, arcképcsarnoka, néhány igen heves tűzpárbajjal, rengeteg kokainnal, diszkófényekkel és autósüldözéssel meg-megszakítva.

Sajnos, Ferrara nem képes (persze, lehet, hogy nem is akar) a bűnnek olyan tablóját megfesteni, mint Coppola a Keresztapával, vagy Scorsese a Nagymenőkkel vagy DePalma a Sebhelyesarcúval, nála Christopher Walken inkább csak egy grammnyi szociális érzékenységgel megvert bűnöző-primadonna, aki börtönből való szabadulása utáni röpke szabadságában végigbalettozik New York alvilágán. Megtudjuk, mert elmondja, hogy ő nem olyan, mint a többiek, de ezt sem az őt hallgató rendőrtiszt, sem a néző nem hiszi el igazán. Ferrara pedig szintén hallgat erről. Viszont jópofa, Walken lubickol a pszichopata White szerepében, rezzenéstelen fapofával gyilkol, szeret és döglik meg. Mellékszerepekben egy csomó későbbi kisebb-nagyobb sztárt láthatunk: Lawrence (itt még Larry) Fishburne-t Al Pacino elébb említett sebhelyesarcú figuráját idéző kokósorral, David Carusót és Wesley Snipest meleg zsarukként és Steve Buscemit szinte szépen és fiatalon egy nyúlfarknyi kokókóstoló-szerepben. Piffpuff-dirrdurr-maffiaklip. Asanisimasa: 5/10

A hódkóros újabb bizonyíték arra, hogy teljesen felesleges agysejtpusztítás bulvárlapokat olvasni, hiszen ahogy nézem, a film bemutatása körüli időben (2011 szeptember eleje) a nézők nagy része váltig meg volt győződve arról, hogy a film nem más, mint Jodie Foster kvázi “baráti segítsége” az akkoriban éppen feleségverés-hírbe hozott Mel Gibsonnak, akinek erkölcsi megítélése korábbi rasszista és antiszemita kijelentései, valamint egyéb erőszakos megnyilvánulásai miatt amúgy is igen apró cafatokra van tépve a bulvármédia bombasztikus szalagcímei, és a nyomukban lihegő, véleményét sietve világba hányó siserahad által. Tehát, ha nem olvasunk bulvársajtót, minderről nem is tudunk. Marad a művészi produktum, és annak értelmezéséből fakadó tapasztalat. Ennek megfelelően viszonylag biztosan kijelenthető, hogy Mel Gibson mindig is jó színész volt, hiszen igen széles műfaji spektrumban teljesít megbízhatóan, vígjátéktól thrillerig, történelmi nagyeposztól a melodrámáig.

E filmben is jól, inkább okosan, mint látványosan adja Waltert, a mély depresszióba zuhant játékgyárost, aki sajátos öngyógyítási technikával, mintegy alternatív Münchausenként, saját copfjánál fogva húzza ki magát  a bajból. Mindennapos mélypontjainak egyik csúcsán, mikor szeszesitalokkal felrakodva vonszolja ki magát az egyik szupermarketből, egy kukában egy hódot mintázó kesztyűbábot talál, ami gyökeresen megváltoztatja addigi életét. A hód szinte rágyógyul a kezére, és kezdetben személyiségének egyfajta pozitív és konstruktívan kritikus kivetüléseként annak negatív oldalának kóros megnyilvánulásait kezdi nyesegetni, egyre nagyobb sikerrel. Még a család is visszafogadja (részben). A hód azonban nem elégszik meg félsikerrel, neki nem elég egy fél személyiség, az egészet birtokolni akarja. Walter átesik a ló túlsó oldalára, pontosabban a hód nő a fejére – a család azonban felveszi a harcot a gaz bábbal.

Meghökkentő, és sokak számára kapásból elutasítandó idiotizmusnak tűnhet ez a szüzsé, de valójában egy pszichológiailag igen pontosan leírt és alkalmazott terápia megfogalmazása Jodie Foster harmadik rendezése (persze azért játszik is, ő Walter felesége), melyre a fő indíttatást saját életének egy korábbi krízishelyzete adta. Nagyon pontos Gibson alakítása is, hiszen nem hasbeszélőt játszik, hanem tényleg azt, hogy a báb személyiségének kívülállón kritikus hangja, de egyben az is őmaga. Mégis dialógusaikban élesen elkülönül a jó és rossz Walter, azonban ez sosem válik cirkuszi mutatvánnyá. Az már Foster érdeme is, hogy a karakter gyógyulási folyamata is hiteles, ugyanis az orvosi kontroll nélküli önterápia majdnem visszafordíthatatlan személyiségszakadáshoz vezetett, ezt Walter csak drámai módon tudta csak megakadályozni.

A hódkóros címében tehát tessék a “kóros”-t komolyan venni. Dráma ez a film, családi dráma. Melodrámaként indul ugyan, amolyan tipikus amerikai középosztálybeli “miniapokalipszisként”, de a végére, az ügyesen bonyolított mellékszálakkal (Walter két fiának apjához, illetve a nagyobbiknak az iskola menő csajához fűződő bonyolult viszonyával, valamint Walter és feleségének viszonyával) igazi, valódi drámává érik. Minden jó, ha. Kicsit sokat zenélt a film alá Foster, ami picit a bizonytalanságát mutatja, de ez nem olyan komoly hiba, amiért el kellene kaszálni, Gibsont pedig jó újra komoly alakításban látni, egy kifejezetten érdekes, eredeti filmben. Asanisimasa: 7/10