asanisimasa

Lindsay Andersonnak, a brit free cinema legendás alakjának, mint legkedvesebb mesternek és barátnak ajánlja David Grieco Evilenkónak (imdb) becézett filmjét, nem kis önbizalommal. Persze, ajánlgatni lehet, ettől még azt nem feltétlenül kell figyelembe venni… Saját regényét értékelte annyira túl a jobbára dokumentumfilmek és filmes életrajzok készítésével foglalkozó, gyerekkora óta filmesek körül sündörgő Grieco, hogy abból feltétlenül nagyjátékfilmet kell csinálnia: A kommunista, aki gyermekeket evett címmel jelent meg a mű, amiből akár következtethetünk is minőségére. A könyv amúgy valós eset feldolgozása, a sokdiplomás, hithű kommunista tanár Andrei Chikatilo, avagy a “rosztovi rém” a nyolcvanas években legalább 55 gyermeket, illetve fiatal nőt gyilkolt meg, majd utána evett is belőlük. Életét az X polgártárs című filmben már feldolgozták, ezúttal viszont Grieco csinálta meg belőle ezt az Evilenko nevű figurát, tényleg nem tudom, minek.

Az egész történetből süt az előítéleteken, prekoncepciókon alapuló üzenet átadásának lényszere, miszerint az ukrán emberevő a Pokol országának hercege, tevékenysége kvázi egyenes következménye a kommunista terrornak, és abban, hogy 55 áldozatát fogyasztotta el, sok köze van az elfogását akadályozó rendőrségnek, akik nem igazán akarták a kommunista meggyőződésű és a gorbacsovi glasznoszty&peresztrojka alatt a rendszerrel meghasonló hajdani tanárt elfogni. Nos. Nem tudom, milyen dokumentumfilmeket készít amúgy Grieco, de ez a film tele van anakronizmusokkal és sematikus, leegyszerűsítő közhelyekkel. Megelevenedett matrjoskababáknak és tányéros-kalapos műanyagkatonának rajzolt alakokat kell egyszerű, hétköznapi orosz és ukrán polgároknak látnunk. A rendőrök előírásszerű díszegyenruhában helyszínelnek az erdő mélyén, hóban, sárban. Gorbacsov remegő képű fekete-fehér tévén jelenti be a reformokat, holott nálunk már 1980-ban is sokan orosz színestévén nézték a moszkvai olimpiát. Olyan párbeszédek esnek ki a szerencsétlen színészek száján, amilyeneket alsósok írnak bele saját készítésű karácsonyi műsorukba. Az egész film olyan, ahogy a Móricka elképzeli az oroszokat és a kommunizmust. Butaság, butaság hátán.

Malcolm McDowellt ismerjük őrültnek, lásd Kubrick Mechanikus narancsa, vagy Tinto Brass Caligulája, de ezzel a hipnotikus tekintetű kommunista emberevővel ő sem tudott mit kezdeni, és nem azért, mert hetven évesen nem néz ki ötvennek (amennyinek történetileg ki kellene néznie). Nem érti azt a rendszert, nem érti a figurát. Nem érti, mit keres ebben a filmben – így csak néz ki a fejéből és meztelenkedik. Hálistennek, ezt Grieco nem mutatja meg nekünk. Egyáltalán nem mutat meg nekünk semmit, csak egy szemüveges, elég béna fazont, aki mindig elmondja magáról, hogy kommunista, utána pedig kislányokat és kisfiúkat bűvöl, pedig impotens. Vagy éppen azért, de ezt is mi következtetjük már ki. Szegény Csókás Márton barátunk is jelen van a filmben, ő fogja el Evilenkót, nos, ezzel az alakításával sem írja be magát Hollywoodba. Grieco se. McDowell már beírta, de szintén nem ezzel. Szóval, nem jó film ez, pedig a témája megadja erre a lehetőséget. Talán egy rátermett orosz megcsinálja majd… Asanisimasa: 2/10

Az idén ötvenéves George Clooney szerintem néhány éven belül kilép a politika színpadára (bár már most is az ENSZ békenagykövete), és 15 éven belül akár az elnöki székért is versenyre kelhet (lásd 1. kép). A filmiparban gyakorlatilag már mindent elért, karrierje töretlen ívben tör a csillagok felé. Nincs hír semmi komolyabb káros szenvedélyről sem, ami befolyásolhatná azt  – talán csak a nők.

Hogy azonban Clooney mennyire magánál van, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a sármosan őszülő, szívdöglesztő fizimiskához járó pinabubusságban rejlő veszélyeket is könnyedén “vetíti ki” magából, hiszen a saját rendezésében elkészült A hatalom árnyékában című friss filmben egy elnökjelöltségre pályázó ohiói szenátort alakít, akinek kampányát éppen egy félrelépés árnyékolná be, ha nem lenne neki profi kampánystábja. Jól áll neki az ilyen politikus-szerep, ráadásul nem először, azonkívül nem lehet túl ostoba pasas sem, hiszen általában jó ügyek mentén hallatja a hangját és oda is teszi magát ilyen alkalmakkor – ezért mondom, hogy az ő további pályája a politikusi lenne…

Nem mintha ez a film annyira gyenge lenne, de egy olyan embernek, aki legalább kétszer megnézte oda-vissza a West Wing (nálunk: Az elnök emberei) című tévésorozat összes évadát, annak amerikai belpolitikai, választási és egyéb hasonló témákban sok újat nem lehet mondani. Ez a film sem tud. Azt már mi is tudjuk, hogy kampányidőszakban minden eszköz megengedett a győzelem érdekében, és ezeket ki is használják, valamint nincs olyan makulátlan, szentéletű politikus a világon, akinek múltjában ne lehetne találni legalább egy kínos percet, amit aztán ügyes szakemberek könnyed munkával fújnak világrengető botránnyá. Morris kormányzó (Clooney), bár egy irtó jópofa, nyitott és laza fazon, azért egy húszéves lány csábító mosolyának ő sem tud ellenállni – de hát éppen erről szól a film.

Meg Ryan Goslingról, aki – úgy tűnik – jelenleg az elsőszámú hollywoodi filmsztár a Brad Pitt és Robert Pattinson közötti korosztályban. Hát, érdekes egy nézése van, az tény. A film dramaturgiája éppen erre a kifejezéstelen, kozmikusan üres szemekre épít, melyekből úgy lehet kiolvasni a Semmit, mint a Bármit, sőt, akár Mindent. A kádban úszó karácsonyi pontynak is több élet van a tekintetében, Gosling szomorkás szemei viszont tényleg delejeznek, mint a kígyóéi. Bámul bele a néző fejébe, aki nem tudja, hogy most el kéne bújnia a halálos csapás elől, nevetnie kéne, együttérzőn el kéne morzsolnia egy könnycseppet vagy éppen homlokon kocogtatni, hogy: Hé haver, ébresztő odabent! ha nem néz, akkor azért pörög, ahogy kell egy kampánymenedzsernek, hiszen egy ilyet alakít Morris-Clooney stábjában, akit megkísért a konkurencia, ám ő visszakísért. Érdekes fazon, maradjunk talán ennyiben.

Mutatja Clooney elképesztő respektjét, hogy a film (tán a legfontosabb) executive produceri teendőit Leo DiCaprio látta el, a szereposztás pedig parádés. Marisa Tomei egy dörzsölt újságíró, Evan Rachel Wood pedig a kulcsszereplő. Philip Seymour Hoffman és Paul Giamatti a két konkurens vezető kampánystratéga, az ő rivalizálásukat használja fel saját céljaira a Gosling alakította karakter. Maga a film amúgy egy feszes politikai dráma, mely Beau Willimon Farragut North című színdarabján alapszik, ami viszont egy valós esemény, a demokrata Howard Dean 2004-es kampányának történéseit dolgozta fel. A politika színpada, a kulisszák mögött – mondom, mint egy duplaepizód Az elnök embereiből, csak más szereplőkkel. Nekem bejön. Asanisimasa: 7/10

Leonardo DiCaprio már ismert színész, amikor belevág a drogos utcagyerekből magát “megcsináló” Jim Carroll életrajzába, hiszen ekkor már mögötte van az Oscar-jelölést hozó Gilbert Grape, a Teljes napfogyatkozás Rimbaud-ja és egyebek, de még nem jött el számára az igazi, elsöprő világhír. Pedig, könnyen lehet, hogy legkomolyabb alakításait még a Titanic előtt nyújtja, mint például ebben az Egy kosaras naplójában, mely az elébb említett Carroll nevű, inkább Amerikában ismert író, költő és punkzenész fiatalkori, drogokkal, börtönnel súlyosbított éveit meséli el.

Maga a film (ma már) elsősorban színészileg érdekes, DiCaprio mellett fontos mellékszerepekben láthatunk még pár későbbi jelentős karriert futó sztárpalántát: Juliette Lewist, naná, hogy bolond lányként, egy drogos kurvaként, valamint Mark Wahlberget, Mickey, a szintén drogossá váló gyerekkori haver szerepében. Ügyesek ők is, de a prímet Leo viszi – tulajdonképpen minden percét elhiszem neki, ahogy eljátssza egy heroin-junkie leépülésének összes stációját, egyedül a bevezetőszakasz volt kissé cinkes, amikor még csak szintetikus hígítóban utaztak a menő katolikus gimi rosszfiúi. Nos, hál’stennek fogalmam sincs, milyen betépni a hígítótól, de sajna látni belőlük éppen eleget külvárosi villamosokon, buszokon és utcákon kóvályogva, kvázi zombikként – nos azok nem viháncolnak úgy, mint Leóék néhány szippantásnyi hígító után. A többi viszont -nagyjából, illetve a témát ezer más forrásból lényegesen jobban ismerve- valóban reális. Tehát borzasztó.

Egy, bár alapvetően pozitív végkicsengésű drogkarrier-filmtől ennyit lehet elvárni, hiszen ez egy meglehetősen fekete-fehér világ. Vagy belehalsz, vagy nem. Az erről szóló filmek általában drámák, és általában drámai végkifejlettel is bírnak, Carroll azonban túlélte a drogozást, és csak (jóval e film után) 2009-ben, 60 évesen halt meg szívroham következtében. Így viszont, bár nem vitatnám a film hitelességét, igazát, de erősen sematikus és propagandisztikus vállalkozássá vált, mivel egy gyógyult drogos nem biztos, hogy igazán érdekes karakter. Ekkorra azonban már vége a filmnek, és a józan érdeklődők bólogathatnak, hogy “igen, lám csak, sikerülhet”, azonban akit a dolog valóban érint, és nagyjából ugyanabban a cipőben jár, mint a kosaras Carroll, az minderre valószínűleg csak legyint, ha eljut hozzá egyáltalán. Megelőző csapásként, egyfajta drogprevenciós előadásként viszont működhet a film, elsősorban talán a 13-15 éves korosztály körében.

Ha életrajzként nézzük a filmet, akkor sem szebb a kép, hiszen egy drogos élete kívülről szemlélve, rettenetesen unalmas. Vagy be van tépve, vagy szét van csúszva és minden idegszálával azon van, hogy mihamarabb betépjen. Itt egy jó színész -pl. Leo- bravúroskodhat, lehet szenvedni, mint az állat, de a nézőnek ez hamar unalmassá válik, főleg, hogy kis rutinnal már tudja, hogy ez nem nagyon fog változni. Így azonban a film élvezeti szempontból bizony uncsi. Asanisimasa: 5/10

Mondják, Steven Soderbergh nyugdíjba szeretne vonulni, hiszen így 48 éves korára elért mindent, kiürült és elfáradt. Nos, ha komolyan fecseg (amúgy persze, hogy nem!) a sajtónak, akkor ezt a visszavonulásos akciót nyugodtan megejthette volna eme Fertőzés című semmi kis film előtt is, hiszen ezzel az égadta világon nem tesz hozzá semmit sem eddigi pályafutásához, és a témában -járványok, gyilkos vírusok, gyógyszeripari spekulációk- sem fejt ki semmi forradalmit, amit eddig ne tudtunk volna. Egy olyan fazontól, aki eddig filmjeiben egyaránt merészelt Tarkovszkijt és Rat Packet remake-elni, ráadásul nem is rosszul, aki az elsők között emelte be a házivideózást a mainstream moziba, ráadásul pikáns szexuállélektani kontextusban, aki csinált egy Oscart Julia Robertsnek és egyet magának, akit Kafka életrajza éppúgy beindított, mint Che Guevaráé, attól ez a járványos szöszmötölés baromi kevés.

Komoly nevek a stáblistán, de ők is csak asszisztálnak ehhez a lagymatag filmhez, egy Gwyneth Paltrow vagy Matt Damon azért ilyen jelenéseket álmából felkeltve, bármikor abszolvál. Tök jó, hogy előkaparta Laurence Fishburne-t a mátrixból, de minek, ha legnagyobbrészt a hátát látni (ami jó nagy lett, mi tagadás). Marion Cotillard-t észre sem vettem, Jude Law is csak hasonlít önmagára. Satöbbi, nem ekézem tovább szegényeket. Izgalmasnak szánt, ám elég gagyi putty-putty-zene hivatott gerjeszteni a feszültséget a szürkéskékbe komponált hideg képek alatt, inzertekben peregnek a napok, az adott városok populációjának adatai, nyilván, hogy fogjuk a fejünk, hú de sokan fognak meghalni… De nem fogjuk, mert tudjuk, hogy az okos orvosok úgyis megtalálják az ellenszert, aztán jönnek a gyógyszergyárak, akik hatalmasat szakítva megmentik az emberiséget, blablabla. Egyedül azok a jelenetek ütnek, amelyek a járvány kirobbanásának kritikus időszakát, a fosztogatásokat és az anarchiát mutatják. Abba könnyen bele tudtam magam képzelni, s szinte láttam, ahogy az éhező pestiek rávetik magukat a bevásárlóközpontokra, sőt a puccos budai villák éléskamráira… De amúgy ebben a Fertőzésben az égadta világon nincs semmi, legfeljebb, ha tényleg beüt valami ilyesmi, akkor mossunk sokat kezet, zárkózzunk be és szakítsunk meg mindenféle társas érintkezést. OK. Tényleg köszi Steve, hogy szóltál. Asanisimasa: 2/10