asanisimasa

Jankovics Marcell mintha magára vállalta volna 1974-es, Oscar-díjra is méltán jelölt, alig kétperces rajzfilmjét címszereplő Sisyphusnak sorsát, mely mintegy önbeteljesítő jóslatként vált vérrögvalóvá a „Tragédia” monstre, egész estés rajzfilmváltozatának készítése során. Az ember tragédiája hosszabb-rövidebb leállásokkal 1983-tól 2011-ig készült és ebben a tekintetben a film mindenképpen megfelel Madách üzenetének: az emberi élet lényege a küzdés maga.

A jelképszakértő

Jankovicsot, amikor nem rajzfilmrendezőként és nem az NKA ex-elnökeként, akkor jelképszakértőként szokás aposztrofálni. Hogy ez a „szakma” pontosan mit is jelent, annak megértéséhez a sármos úr rajzfilmes (és egyéb szerzői jellegű) tevékenységével kell tisztában lennünk. Mivel több, mint 280 (!) filmet rendezett és még ennél is több alkotásban vett részt társalkotóként, emellett grafikusként is jelentőset alkotott, képregényeket rajzolt, valamint néprajzi, kultúrtörténeti tárgyú könyvekkel, tanulmányokkal a tudományos életben is jelentős értékekkel gazdagította a magyar kultúrát; ez az óriási, kiterjedt munkásság már önmagában is elég ahhoz, hogy ez ember valóban mindenhez értsen (értsen a Mindenhez?). Ez a „jelképszakértőség” elsősorban néprajzi és kultúrantropológiai jellegű kutatásaiból fakadhat, melynek eredményei már a legkorábbi filmjeiben, vagy akár díszítőgrafikai munkáiban is megjelentek. A filmeknél persze elsősorban nem az elképesztően sikeres Gusztáv-, vagy Mézga család-sorozatokra kell gondolni, sokkal inkább a Magyar népmesékre, melyekben Szabó Gyula bácsi dörmögte álomba sok generáció gyermekeit, vagy a (nekem például az egyik első, meghatározó filmélményt jelentő) János vitéz című egész estés rajzmozira. Ezekben már vastagon megjelentek a magyar paraszti kultúra szellemi világára jellemző motívumok, szoros kohézióban a bartóki eredetfelfogással, valamint Makovecz építészetében is megjelenő organikus látásmóddal. Jankovics későbbi munkáiban ez az eddig is a mélyben kutakodó, globálisan gondolkodó szemlélet dúsult fel a zsidó-keresztény kultúrkör és az ősmagyar hitvilág jelképeinek összehangzó mixtúrájával, amely aztán jellemzően szerves (organikus) egységben jelent meg a művekben. Az ember tragédiájának feldolgozása mindezek függvényében logikus lépés, hiszen mi más lehetne egy ilyen út következő állomása, mint a magyar és világirodalom egyik legnagyobb léptékű, koherens filozófiai egységet képviselő, gondolatokkal, metszően pontos jóslatokkal és a történelem igazolta félelmekkel teli, óriási műve?

A termék

Vulgárisan fogalmazva azt mondanám, hogy ilyen perfekt, tudatosan felépített életutat rajzolni sem lehetne, mint amit Jankovics fut. Egy hosszú, jelentős, de ami a fő, sikeres munkákkal és sziszifuszi küzdelmekkel teli pálya, melynek minden egyes centimétere, és minden egyes alkotóköve önmagától értetődően következik egymásból, és kapcsolódik vissza a másikhoz. Mivel azonban jelenleg valahol a Londoni- és a Falanszter-szín között vagyunk a valóságban, ennek az óriási pályának eddigi legutolsó, fajsúlyos darabját is mérni kell, amit alkalmas eszközökben, pénzben és nézőszámokban tudunk megejteni. Az ember tragédiája bizony termék a mai piaci alapon működő filmforgalmazásban, azonban 160 perces hossza, veretes nyelvezete, a mai néző 3D-s CGI-effektekhez, vagy éppen az aprólékosan megrajzolt táv-keleti animációs mesékhez szokott szemének túl rusztikus, olykor túl elvont, máskor éppen túl direkt képi világa okozhat befogadási, sőt, értelmezési nehézségeket. Mindezeket figyelembe véve, a nézők (a statisztikailag elenyésző számú értő kivételtől eltekintve) minden bizonnyal el fogják kerülni e művet, kivéve, ha a mozivetítései nem kapnak megfelelő irodalomtanári, illetve egyéb, külső (felső) segítséget. A film nyilván majd a tévében, és nyilván színről színre vágva kapja meg majd a megfelelő nézettséget, azonban a hatszázvalahány-milliós gyártási költséget semmiképpen nem fogja visszahozni.

A mű

A mű viszont forog, és gondolom, az alkotója is pihen, hiszen igen nehéz lehet bármihez fogni egy ilyen összegző jellegű, átfogó, globális alkotás után. A küzdelem is megvolt vele, nemcsak nézői, hanem minden bizonnyal alkotói részről is. A különböző színek stílustörténetileg általában hiteles, máskor viszont szellemes grafikai megoldásainak elemzése helyett (azzal játsszon mindenki önmaga kútfejéből), álljon itt csak az, hogy Madách kozmikus látomása Jankovics olvasatában virtuóz eszme- és kultúrtörténeti kaleidoszkóp, egy szuverén látásmódú alkotó pályájának csúcspontja. Lehet nyavalyogni, hogy túl sok a vörös csillag, meg olykor szinte tobzódik az obszcénon is túlmenő pornográfiában, meg hogy ilyeneket Madách nem írt bele – de minek. Jankovics szerint (és szerintem is) mindennek helye van az univerzumban, így ebben az univerzális műben is. A lényeg amúgy is a küzdés, maga – e film ad is erre alkalmat. Asanisimasa: 7/10

A komoly kiterjedtségű és befolyással bíró brit Fiennes-klán Martha nevű nőtagja elsősorban rendezői babérokra látszik törni, de ez nem jelent holmi törtetést, csak amolyan igazi, angol úri(női) passziót. Akkor filmez, ha kedve van hozzá. 1999-ben mutatkozott be Puskin Anyeginjének ízlésesen puritán adaptációjával, melyet számos fivérével közösen, mintegy családi kalákában követett el – én bírtam. A 2005-ös Kromofóbia pedig második, és eleddig utolsó játékfilmje, ebben már csak Ralph bácsit véltem felfedezni a családból, ám Marthának ezúttal sincs oka szégyenkezni. Sőt. A préda jelen esetben a tipikusan angol társadalmi családregény (nem definíció, csak kb. határozó!), melyet Martha Fiennes ügyes forgatókönyvírói munkával elegyít össze Robert Altman lassúdad hömpölygésből bepörgő, sok szálon futó cselekményt görgető, savas humorú, apokaliptikus társadalomkritikáival és a politikai krimi zsánerével.

A film középpontjában álló család, melynek feje az angol főbíró (Ian Holm), inkább csak festegetne. Fia, Marcus (Damian Lewis) komoly karriert futó fiatal ügyvéd, aki komoly hatalmasságok ügyeit intézi, és méla közönnyel finanszírozza feleségének, Ionának (Kristin Scott Thomas) költséges műgyűjtő hobbiját, mellnagyobbító műtéteit és más hóbortjait. Nyolcéves Orlando nevű fiuk higtech és full-ökotudatos luxusvillájukban unja magát kockásra, jobb híján dögökkel játszik, ha nem anyja legutóbbi műtétét nézi videóról. Egy másik történetszálon Colin, a kiugrott, kissé egzaltált rendőr (Rhys Ifans) áll szociális munkásnak, akit első megbízatása a súlyos Hepatitis C-ben szenvedő, gyermekét egyedül nevelő spanyol Gloriához (Penélope Cruz) vezeti. Közben megjelenik Trent (Ben Chaplin), Marcus régi haverja, aki ma oknyomozó újságíró és viszonylag kevés vacillálás után, hivatásszerű témaérzékenységgel ugrik, amikor észreveszi, hogy Marcus munkája tulajdonképpen politikai hatalmasságok piszkos ügyeinek elfedéséből áll. Ahogy egyre mélyebbre ássa magát, úgy fedezi fel, hogy minden mindennel összefügg, és régi barátság ide vagy oda, a bilit azért borítja.

A parádés szereposztás ezúttal nem csupán marketingfogás, Martha Fiennes ráérős mesélőmódja és forgatókönyve teret is ad a kiváló színészeknek, hogy árnyalt karaktereket építsenek. A film egy hatalmas, masszív szerkezetű palota, mely a fináléban az Örömóda himnikus dallamaira hull darabjaira, hogy aztán másnap reggel, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy álljon, büszkén és rendíthetetlenül, mint az angol társadalom. Zseniális a film hangzó környezete: Marcus és Trent egy diákzenekarban játszottak együtt, s amikor újratalálkozásuk után Marcus egy gitárboltban pengetni kezdi a Clash Should I Stay Or Should I Go-ját, akkor a tetkós tulaj fitymálva zavarja fel őt az emeletre: A zongoraosztály ott van fent… Az Örömóda által aláfestett katartikus és apokaliptikus finálé önmagában üt, de ráadásul még meg is előzi egy elő-finálé, amikor Trent cikkje megjelenik: itt David Bowie emblematikus Heroes-a szól. Lehetünk mi hősök, de CSAK EGY NAPRA. Igen, a zenei környezet megteremtésében egy másik Fiennes, bizonyos Magnus működött közre. De sokan vannak ezek… Maga a film nem adja magát könnyen, én is talán harmadszori nekifutásra néztem végig (pedig csak 133 perc), de végül is megérte. Újat ugyan nem hoz, nem állapít meg, végkicsengése pedig fád, keserű és kiábrándult, de hát ha valaki, akkor ők ott Angliában tudják, hogy egy demokrácia csak akkor működik, ha folyamatosan kritizálják. Kifelejtettem Ralph bácsit – ő a legszimpatikusabb szereplő, egyértelműen mégis ő jár legrosszabbul. Szóval, jó kis film ez. Asanisimasa: 8/10

Le kell menni kutyába! – adta ki a parancsot ’81 táján szerveződő kőbányai sikeréhes prolizenekarnak Lóri, a menedzser az azóta nemzedéki kultuszfilmként működő Kopaszkutyában. A menedzser már régen a politika színpadán hülyíti népét, ezzel azonban ki is írta magát e harminc évvel későbbi folytatásból, a Kopaszkutya kettőből, ami már csak Hobóról, Egonról és Billről, de főleg Hobóról szól.

Pici nosztalgia

Én a gimiben alapvetően Hobós voltam. Volt lecsövesített, kopott, foltozott Levi’s farmerem, alföldi papucsom, amit addig hordtam, míg talpa ki nem lyukadt, kockás flaneling, bolgár matrózcsíkos póló, bőrszíjon kis fagolyócskák és agyagmöhöncék a nyakban. Volt szimatszatyrom, rajta filctollal, aprólékos műgonddal hirdetve zenei ízlésem: Led Zeppelin, Pink Floyd és HBB. Volt még igazi fityiszes jelvényem is. A nyolcvanas évek elejét írtuk, de tudtuk, hogy nyugaton már régen a punkok és a new wave a menő, ám ezeket (úgy véltük ott a Viharsarokban) csak a divatmajom popperek hallgatták – az első igazi magyar punkot pedig, Güzüt és többieket a CPG-ből, ’83 táján láttam először a szegedi Kárász utcán. 80-82-ben azonban nálunk még a hippik virágjai virítottak. A moziban egymás után nyolcszor néztem meg Milos Forman Hair című filmjét, de csak azért, mert többször nem adták. A vidéki kisvárosban HBB-t hallgatva úgy éreztem magam, mintha én is a fővárosban élnék, Kőbányán, s az én életem a legszarabb (tehát sajátos értelmezésben a legjobb). Legjobban talán azt bírtam a HBB-ben, ami elsősorban Földes Lászlót jelentette számomra ekkoriban, hogy nem volt buta, hanem több volt, mint egy zenekar és megpróbált képviselni valami ismeretlen, izgalmas és távoli, zenén túlmutató kultúrát. Jött Hobó József Attilával, Ginsberggel, Kerouac-kal, s olyan komolynak számító zenekarokkal, mint Syrius, vagy a legendás, ám még/már ismeretlen Kex. Népművelés-szakra is azért jelentkeztem, mert Földes arra járt. Voltam a híres-hírhedt Fekete Bárányok-koncerten, meg sok egyéb más Hobó-koncerten, később, népművelőként még én magam is szerveztem kettőt – bár akkor már zeneileg teljesen másfelé kalandoztam. Hobó valamiféle keleti értelemben vett fogadatlan tanító volt számomra. A Fekete Bárányok-koncerten aztán odakeveredtem mellé, és (mivel nem vagyok rajongó-típus, így nem hordtam magamnál autogramfüzetet sem) a nálam lévő Üvöltés-kötetet nyújtottam oda neki, hogy írjon bele valamit. Beleírta, hogy: Vigyázz rá! Hobo, de nem ezért döbbentem le, hanem azért, mert megéreztem, hogy Hobó, a csavargó erősen be volt pacsulizva… A könyv még mindig megvan, azonban akkor valami megszakadt nálam.

A Kopaszkutya

A hitelesség talán a legfontosabb a rockzenében. Fontosabb, mint a zenei tudás, a kinézet. Szomjas György ’81-es Kopaszkutya című filmje éppen ilyen hitelesen mutatta be egy igazi szocialista nagyváros külső kerületében szerveződő, szakadt, koszos, nyominger rockbandának karrier-történetét, mely egy zseniális húzással saját hendikepjéből kreált előnyöket. Ahelyett, hogy megpróbált volna csillogni, sztárnak mutatkozni, lement kutyába, és koszosabb, rohadtabb és szakadtabb volt mindennél. Aztán jöttek a hírek, hogy betiltották a film zenéjét tartalmazó lemezt, de a film mégis kinn volt a moziban. Jó volt, izgalmas volt és úgy tűnt, igazi és hiteles is volt. Azt mondom, hogy Deák Bill és Póka mind a mai napig viszonylag hitelesen képviselik ezt a filinget, még akkor is, ha már nagyobb lakásban laknak, pocakot növesztettek, konszolidálódtak. Földes személyiségében rejlő óriási ellentmondások pedig ekkor talán még egyensúlyban voltak az általa képviselt üzenettel.

A hitel elvesztése

Ahogy azonban múlt az idő, és vált Földesből egyszemélyes népművelési intézet, úgy vesztette el saját, innen visszanézve mindig is elég tántorgó lábakon álló hitelét. Mivel gyakorlatilag ő a zenekar minimum 80%-a, így ott is recsegni kezdtek az eresztékek. A rendszerváltás környékén már nyilvánvaló volt, hogy ilyen is csak nálunk lehet, hogy egy alapvetően kisebbségi, rétegműfajt képviselő zenekar az egyik legsikeresebb stadionzenekar legyen – miközben a rockzene műfaja Nyugaton teljesen más rúgóra járt. Ez a mostani film, mely harminc évvel az eredeti Kopaszkutya után készült, nagyrészt visszaemlékező riportfilm, aztán végképp elmélyíti az árkot. Bill maradt meg legtisztességesebbnek. Egyszerű, önazonos kőbányai romagyerek, akinek hatalmas torkot és szívet adott az Isten és ő ezért hálás is. Póka is inkább egy becsületes asztalosmester, mintsem rocksztár. Földes viszont leállíthatatlan. Ugyanazokat az ezerszer elmondott, önmagát igazolni szándékozó paneleket ismételgeti, melyek hitele már régen eltűnt, ha volt egyáltalán. Soha nem akartunk sztárok lenni, majd a következő snittben húszezer ember tapsol neki? Mi a sztár, ha nem az, akinek tízezrek tapsolnak? És ez még nem is lenne baj, ha nem állna szöges ellentétben minden egyes szava mindazzal, amit eddig képviselt. Amikor pedig József Attila legnagyobb önjelölt magyar promótereként átveszi a Kossuth-díjat attól, aki éppen József Attila szobrát akarja elbontatni, akkor megint megszakadt bennem valami. Schuszter Lóri már tényleg nem hiányzik innen… Asanisimasa: 3/10

A filmbéli fa egy óriási Moreton Bay fügefa, egy Ausztráliában honos, rendkívül agresszíven növekvő, terebélyes fajta, melynek törzséhez koccan egy meleg késő délutánon Peter terepjárója, mivel a férfi másodpercekkel ezelőtt kapott végzetes szívrohamot. A fa családi házuk kertjében áll, így rögtön ott jajveszékel az egész család, Dawn, az anya, valamint az orgonasípokként sorakozó négy gyerek, a továbbiakban az ő küzdelmeiket szemléljük a filmben. Simone, a kislány furcsa, misztikus vonzódást táplál az óriási fához, úgy érzi, édesapja szelleme költözött belé, és amikor a fa már a családi ház épségét veszélyezteti, makacs akaratossággal megakadályozza annak kivágását. Szomorúan indul, aztán meghatóan naiv családi drámaként folytatódik az Amióta Otar elment című Cézár-díjas filmmel kissé későn debütáló (’62-es születésű) Julie Bertucelli A fa című filmje, mely azonban valamilyen okból, mindvégig megtartja a tisztes két lépés távolságot a nézővel.

Pedig -tán a szüzséből is kitűnik- érzelmes, sokunkat megérintő témában mesél, ráadásul őszintén, tisztán és minden felesleges sallang nélkül, logikusan és tisztán egymásra pakolt, egymásra stabilan támaszkodó jelenetekkel, mégsem hat igazán. Olyan langyos kis film. Charlotte Gainsbourg (Herr von Trier új múzsája) minden különösebb nehézség nélkül hozza az egyedül maradt, sokgyermekes anyát, a gyerekek is bájosak, Simonét alakító Morgana Davies pedig legalább olyan tehetséges, mint az amerikai Fanning-lányok; a rövidesen a képbe tűnő, segítőkész, ám szintén valamilyen, bővebben nem kifejtett tragédiával a múltjában magányoskodó férfit alakító, egészen biztosan magyar származású Csókás Mártont se dobja le a vászon/képernyő… Egy kicsit sem fáraszt a film, szinte észrevétlenül lendülünk túl rajta, aztán ennyi is: később sem hagy nyomot. Túl könnyed, túl tünékeny, túl távoli. Addig létezik, amíg tart. Asanisimasa: 6/10