asanisimasa

Olyasmi Jerzy Skolimowski minimál-dramaturgiájú menekülős thrillerje, mintha Tarr Béla csinálta volna meg a Sly Stallone ikonikus Rambójának remake-jét. Az Ölésre ítélve című film tulajdonképpen egy hosszas menekülés története, a szerencsés szabadulástól a logikus, ám éppen ezért lelketlenül és kíméletlenül banális végkifejletig.

Markáns politikai állásfoglalás

Skolimowski nem ma kezdte. 1960 óta filmez, első nagyjátékfilmjét (Walkower) 1965-ben rendezte. Veterán, tapasztalt filmes, aki megélte az otthoni, szocialista lengyel viszonyokat éppúgy, mint ahogyan alaposan beleszagolt később Hollywood levegőjébe is. Túl van már néhány dolgon, kormányokon, politikai rendszereken ahhoz, hogy így hetvenegynéhány éves korára azt gondoljon, amit akar és azt akár ki is mondja. Az Ölésre ítélve első néhány szekvenciája akár egy politikai állásfoglalás az USA afganisztáni izomgyakorlatait illetően: néhány iszonyú laza, menő sivatagi terepruhához igen raj Ray Ban-szemcsit viselő amerikai katona viháncolva bújócskázik az amúgy csodálatos sivatagi vízmosások labirintusában, ópiumot szívva dobják fel az unalmasnak ígérkező őrjáratot. Annyira „high” vannak, hogy nem veszik észre, hogy az egyik üreg mélyén egy burnuszos alak görnyed, szemeiben rettegés, kezében csőre töltött rakétavető. Amikor a nagy szabadság szabados harcosai mégis bekukkantanak az üregbe, a burnuszos ujjai megremegnek a ravaszon – és nincs többet vihogás. A sarokba szorított alak menekülni kezd és elkezdődik a film is, amely egészen a végéig nettó erről a menekülésről fog szólni. De az, hogy Skolimowski a kezdő jelenetekben arctalan, felelőtlen és viháncoló idiótáknak ábrázolja az amerikai katonákat, akik oktalan módon szorítják sarokba az ellenséget, aki erre az egyetlen lehetséges, ösztönös választ –a kitörést– adja, az nem éppen az aktuális külpolitika támogató aláírása, éljen akárhol.

Markáns dramaturgia

Mivel a veterán lengyel filmes hovatovább ötven éve foglalkozik írással is, azt is nehezen lehetne szemére vetni, hogy nem tudja, mit csinál, ha forgatókönyvet ír. Az Ölésre ítélve dramaturgiája olyan feszesre van húzva, hogy szinte a szó szerint elpattan. Semmi mellékszál. Ami történés van a filmben, annak mindnek szorosan köze van a fősodorhoz, a szinopszis szerint Mohammednek, a filmben azonban soha meg nem nevezett tálibnak életre-halálra szóló meneküléséhez, melyhez szinte isteni módon, egy fatális baleset révén jutott hozzá. Vallási fogalmak célszerű keverésével akár fogalmazhatunk úgy is, hogy az egész film egy szenvedéstörténet, egy sajátos passió. Mohammedet ölésre ítélte a világ, csak így maradhat életben. Amúgy, semmit nem tudunk róla, csak azt, hogy valamiért éppen arra járt, amerre az amerikai őrjárat. Lehet, hogy tálib orrgyilkos, mint azt a katonák hiszik, de lehet egyszerű, békés paraszt is – inkább erre utalnak a későbbiekben bekövetkező lázálmaiban megjelenő képek. Ez a bizonytalanság viszont csak egyet jelent: a tálibról (s átvitt értelemben minden leigázottról) szól a film, nem pedig egy tálibról.

Jó ötlet, csak sajnos túl sok a hó

Az Ölésre ítélve amúgy tényleg egy jó ötlet igen ügyes megvalósítása. A közhely az lenne, ha egy amerikai katonát követünk valahol a kietlen afgán hegyekben kóborolva, miközben a hegycsúcsok mögött kuporgó, leplekbe bugyolált, arctalan orrlövészek veszik őt célba, robbanó kecskékkel, s más efféle trükkös szörnyűségekkel találkozik, míg a végén éhen és szomjan hal. Vagy éppen elkapja őt a talibán, és égő amerikai lobogóba csavart hullája felett őrült táncot jár. Vagy a legrosszabb verzió: jön Rambo és kiszabadítja. Ehelyett azt látjuk, hogy egy burnuszba bugyolált, nagyszakállú, riadt tekintetű afgán menekül a fagyos, zimankós, hóval borított lengyel hegyekben, maga sem tudja hova, azonban nyomában katonák, csaholó kutyák, előtte érthetetlen nyelven vartyogó favágók, bezárkózó tekintetű asszonyok. Hősünk az életéért fut, csak éppen semmi garancia nincs arra, hogy egyáltalán túlélheti ezt a számára élhetetlen világot, a halálos menekülést a semmibe. Az élet mindent felülíró ösztöne hajtja a férfit, ez mentette meg a film elején és ez hajtja végig, egészen a kiszámítható, reális végkifejletig. Skolimowski filmje földhöz ragadt, mocskos, szenvedéssel teli, vértől és jeges sártól csuszamlós himnusz az élethez, melynek tanulsága egyértelmű: egészen addig kell csinálni, míg nincs vége. Amint vége van, már úgysem tudsz tovább élni. Banálisnak hangzik, mert banális is, viszont igaz, bizonyság rá ez a film is. Amúgy csodás tájakon járunk végig, Vincent Gallo pedig iszonyú keményen odateszi magát Mohammed néma szerepében. Fizikai teljesítménye egyértelmű, de lelkileg és szellemileg is mindvégig hitelesen hozza a figurát. Oscar-díjra érdemes alakítás. Egy baja van csak a filmnek, hogy majdnem olyan nehéz végignézni, mint amilyen nehéz a filmbéli Mohammed útja… Asanisimasa: 7/10

Általában minket, magyarokat tartanak Európa népei a vétkes általánosításban békétlennek, összeférhetetlennek, de azért azt nehéz elvitatni a szerbektől, hogy a huszadik században igen csúnya és véres háborúkkal kell szóba hoznunk őket. Az egyik legismertebb szerb filmes, Srđan Dragojević e Szent György lelövi a sárkányt című igen drága, de szép kiállítású tablóban az okokról próbál mesélni… 

Szent György legendája

A György-legenda azt a keresztény meggyőződést szimbolizálja, miszerint a hit képes a gonoszt minden alakjában legyőzi. György híres katona volt Diocletianus római császár alatt, de amikor az üldözni kezdte a keresztényeket, lemondott pozíciójáról és szembefordult a császárral, aki ezért börtönbe vetette, megkínoztatta, minek következtében György vértanúhalált halt. Mind a nyugati, mind a keleti katolikus egyház elismeri és komoly kultuszát táplálja szinte mindenfelé. Szent György a tizennégy védőszent közé tartozik, mint a hit legfőbb védelmezője, s ebbéli funkciójában kap komoly szerepet a filmben. Ő a védőszentje annak a kis falunak, amelynek lakói e film központi figurái, s ő jelenik meg az égen, valami csodás jelként, úgy, ahogyan a művészeti kánon ábrázolja: hosszú dárdás, vértbe öltözött lovagként, amint leszúrja a sárkányt. Ezt látja a filmbéli kisfiú a film elején, amikor nagyapja arra tanítja, hogyan lehet sötétben is hazatalálni, és ezt, amikor a film végén az első világháború vérzivatarában, hóna alatt óvón menekítve a falucska templomának Szent Györgyöt ábrázoló ikonját. Hogy mindeközben a sárkány hol van, s milyen alakot öltve garázdálkodik, nos, e film éppen erre keresi a választ…

Látszólag

Első, vagy inkább felületes olvasatra a film egy szereli háromszög története. Djordje (még egy György) és Gavrilo (nem a hírhedt Princip, bár ő is feltűnik a filmben, mintegy mellékesen) a század eleji török-szerb háborúban ismerkedtek meg, mikor Djordje megmentette Gavrilo életét, aki így fogát nem, csak fél karját hagyta a balkáni háborúban. Hazatérve a gyönyörű Katarina várja a fess Gavrilót, aki azonban, így félkarúan, már nem tekinti magát igazi férfinak és a nő kezét átengedi az idősebb Djordjénak, azonban titokban továbbra is szerelmes a nőbe. Djordje elveszi Katarinát, Gavrilo pedig, amolyan felesleges háborús veteránként csempésznek áll, és húst csempész a Monarchiába. Djordje eközben rendőr lesz…

Valójában

Azonban ez a szerelmi háromszög-történet csupán apropó a korábban a Sebek, vagy a beszédes Szép falvak szépen égnek című filmekkel megérdemelt hírnevet szerzett Dragojevićnek, hogy minden idők legdrágább költségvetésű, helyi források szerint több mint 4.5 millió euróból, nyilván komoly „felsőbb óhajra” készült szerb filmjében a szerb lélekről és a szerb nemzetsorsról meséljen. Mint általában, az ilyen monstre történelmi tablók esetében, itt is hangsúlyosan dominálnak a nemzeti szempontok, mondhatni, maroknyi szerb „porlik, mint a szikla” a népek harcában; a két rivális férfi, a régi és az új, a vesztes és a győztes, a rokkant és az egészséges, a bűnös és a bűnüldöző maga a harcos, hős szerb lélek, míg a nő a nemzet teste. Ebben a tekintetben Dragojević kifejezetten pacifista. A „sárkányt” részben a kicsiny nemzetre támadó külső hatalmak jelképezik, például az Osztrák-Magyar Monarchia, részben azonban maguk, az acsarkodó, rivalizáló szerbek. Ejj, de simerős történet! Az utóbbit aztán legyőzzük (mi, szerbek), az előbbivel pedig megküzdünk. Ki a halálig, ki pedig a győzelemig… S  legfőképpen, ki van ellenünk, ha Szent György van velünk!

Hideg, meleg

Hazai kritikusaitól Dragojević aztán kapott hideget is, meleget is. Leginkább azt hányták a szemére, hogy hol a pénz? Merthogy, nem látszik a filmen, csupán néhány robbanás és két órányi melodráma. Nos, a háborúedzett délszláv ingerküszöbnek ez nyilván kevés, ami ezen a filmen látszik, de hollywoodi akciófilmes mércével nézve sem sok, mégis azt mondom, a film látványvilága pazar. Dušan Joksimović valóban festői képeket komponált, de a csatajelenetekkel sincs különösebb gond. Legfeljebb kevesebb a tűzijáték és több az aprólékos háttérábrázolás. A másik dolog, amit szemére vetettek, az a „túl puha”, „túl elavult ideológián alapuló” megközelítés – nos, valóban inkább szép, inkább romantikus a Szent György lelövi a sárkányt, minthogy harcos és kemény. De azért van itt is hősiesség, küzdelem és szenvedés doszt, csak talán túl „európai” Dragojević az esetleg még dúló pánszerb eszmék felől. E filmben fontosabb az ember, mint az eszme és a politika. A „leitmotiv” Szent György-mítosz viszont mégis transzcendentális magasságba emeli, az olykor Kusturicásan groteszk figurák és jelenetek pedig földközelben lebegtetik e nagyigényű alkotást, ami ha nem is tökéletes, de mindenképpen jobb film, mint a mi Hídemberünk és más, hasonló igényű kurzusfilmünk. Asanisimasa: 7/10

Alapvetően semmi bajom nincsen irodalmi (vagy bármi más műfajú) klasszikusok szabad adaptációival, felőlem nyugodtan értelmezheti bárki bárhogyan az eredeti alkotást, ha az kellően indokolt formában, alaposan végiggondolt koncepcióban jelenik meg. Shakespeare művei talán a leggyakrabban átdolgozott irodalmi klasszikusok közé tartoznak, és ezek között akad néhány első látásra igen vadnak tűnő, mégis zseniális adaptáció. Buz Luhrmann Rómeó+Júliája számomra alapvető alkotás, az egyik nagy kedvencem. Semmi bajom vele, hiszen Shakespeare vad, száguldó, fergeteges szelleme süvít a film minden kockájából, s egészen biztos vagyok benne, hogy ha élne a Master, ő is hasonlóan vélekedne róla. Nagyon szerettem Ian ‘Gandalf” McKellen III.Richárdját is, mely a harmincas évek fasizálódó Európájába helyezte a púpos gazember történetét, mint ahogy Julie Taymor vérben gázoló, gépfegyveres disztópikus Tituszát is, nincs kifogásom azzal sem, ahogyan például Kuroszava szan a középkori Japánba ültette át Lear király vagy Macbeth történetét. Sőt. Kenneth Branagh, avatott és önjelölt Shakespeare-adaptátorként, ezúttal azonban meglehetősen eltévedt, amikor a XIX. századi Japánba képzelte el az Ahogy tetszik álruhás szerelmi fergetegét.

Nem mintha ez a földrajzi és kulturális “átsugárzás” elképzelhetetlen lenne, a gond az, hogy Branagh ötlete nem kellően átgondolt. Tökéletesen funkciótlan belecibálni ebben a történetben a japán környezetet, díszleteket, szereplőket, miközben a történet java amúgy is egy erdőben játszódik, mely ebben a felfogásban lehetne bárhol a világon. A főbb szereplőket, a “második lámpatartóig” bezárólag amúgy is angolszász színészek játsszák, így baromi hülyén néz ki, ahogy Charlesnak szólítják az egyik (civilben amúgy híres szumóbajnok) mellékszereplőt, a legfontosabb igazi japánt a filmben. De minden más játszódhatna akárhol, itt kint a Városligetben is akár, vagy ahová William is írta, az ardennei erdőben. Felesleges tehát ez a japánosdi…

Branaghnak a szöveggel amúgy nincs gondja, mint ahogy színészeinek sem: eltolják a darabot úgy, ahogy egy Royal Shakespeare Company-bagázstól elvárja az ember, van lendület, báj, kecs, kellem, amihez jó a szinkron is. Kulka Kevin Kline folyamatosan elmélkedő, pesszimisztikus Jacques-jának hangjaként egészen zseniális, bár Parti Nóra markáns rajzfilmhangja, amit az ő arcával szeretünk, itt Celiaként (Romola Garai) elég nehezen megszokható. A Shakespeare-darab elmondása tehát korrekt, mainstream munka, még a filmvégi utószó, Branaghnál már tapasztalt elidegenítő modorosságával sem baj, az sem zavarna, ha Branagh multikulti mániája kimerülne abban, hogy a vallon hercegnek három ébenfekete fia van… Egyedül ezt a japán cuccot kellett volna hanyagolni, s akkor ez is egy olyan tisztességes, középszerű Shakespeare-adaptáció lett volna, mint amilyenek Branagh egyéb más Shakespeare-adaptációi szoktak lenni, úgy általában. Asanisimasa: 5/10